Előzmények:

A '90-es években járunk, Budapesten. Főhősünk, Várady Sándor, egy valaha volt híres festő hite erősen csorbát szenvedett, miután néhány fiatal ügyes csellel kifosztja őt a vagyonából, és rá kell ébrednie, hogy akit szeretett, igazából csak az anyagi jólét miatt volt vele.

Mindeközben Szabó Eszteréknél tombol a szegénység. Miután a családfő elhalálozott, vagyonukat igencsak hamar felélték, és az anya, rossz lelkiállapota miatt, nem dolgozik. Így Eszter nővére, Mari, titokzatos pénzkereseti tevékenységet kénytelen folytatni, ami Esztert felettébb zavarja. Egy nap aztán a hatóságok kirendeltje azzal a szándékkal állít be hozzájuk, hogy a gyerekeket állami gondozásba vegye. Ám ekkor Eszter úgy dönt, mindent hátrahagyva elmenekül. Sorsa összefonódik Váradyval, aki többször is némi pénzzel segíti ki a kislányt és családját.

Egy harmadik helyszínen, valamely kis, eldugott, romos családi házban, Vizy Pisti és az anyja még Eszteréknél is nehezebb anyagi körülmények között tengődik. Berendezési tárgyaikat két fura, napszemüveges-öltönyös alak viszi el hétről-hétre, egy nagyon régi tartozás behajtásaként. Anya és fia a parkban kényszerülnek koldulni, ám azzal sem járnak sikerrel. Végül, egy decemberi reggelen, az asszony többé nem ébred fel. Pisti egyszer csak azt veszi észre, hogy egy nagy, ijesztő autóban csücsül, két mogorva férfi társaságában, majd a kocsi a közeli árvaház kapuján gördül be.

Az árvaház gyerekseregébe azonban Pisti sehogy sem tud beilleszkedni. Naphosszat csak fekszik az ágyában. Az első személy, aki érdeklődést mutat irányában, Edit, a szőke kislány, aki végül ráveszi, hogy egyen egy keveset, és mozduljon ki a szobából.

Minden viszonylag jól megy, míg meg nem történik a váratlan baleset: Klári néni, a kedves nevelőnő legurul a lépcsőn, miután az igazgatónő irodájában kellőképpen felzaklatja magát az ablakon át érkező fenyegető üzenettel kapcsolatban, amit az igazgatónő, úgy látszik, félvállról vesz.

14. fejezet

   Huszonharmadikán reggel érkezett meg az új nevelőnő. Testes, alacsony asszony volt, vállig érő, szürke hajjal, zöldeskék szemmel, kerekded arccal. Első látásra bárkiben pozitív benyomást keltett volna, egészen addig, míg az illető nem találkozik a tekintetével, és az abban rejlő megmagyarázhatatlan, hideg ürességgel, melynek hatására még a legtoleránsabbak is megbotránkoznának egy cseppet.

   Az igazgatónőnek első dolga volt, hogy bemutassa őt a gyerekeknek.

-          Gyerekek, ő itt Viola néni – mondta, két kézzel tuszkolva be az új nevelőnőt az étkezőbe, ahol a gyerekek már javában fogyasztották a reggelijüket. – Mostantól ő fogja helyettesíteni Klári nénit. Legalábbis egy kis időre. Klári néni egyébként üzeni: már jobban van, hamarosan kiengedik majd a kórházból, és sajnálja, hogy pont most, karácsony előtt nem sokkal történt ez a baleset. Meg még azt mondta, gondoljátok azt, hogy ő is ott áll közöttetek, és hallgatja az előadást. – Gondolkozott egy sort, majd gyorsan hozzátette: - Ja, és nagyon szeret titeket.

   A gyerekek körében moraj támadt, mely egyre erősödött. Az új nevelőnő pedig ott feszengett az étkező ajtajában. Szemmel láthatóan kellemetlenül érezte magát a kialakult helyzetben. A légkört Mária próbálta valamelyest oldani, több-kevesebb sikerrel. Karon ragadta a termetes asszonyt, és a konyhásnő felé irányította.

-          Júlia, ez itt Viola, az új nevelőnő. Viola, ő pedig Júlia, a szakácsnőnk.

   A két bemutatott kelletlen mosolyt eresztett meg. Ám az igazgatónőt ez nem tántorította el. Feltett szándéka volt, hogy még aznap, de lehetőleg karácsony előtt beilleszti Violát az intézmény vérkeringésébe.

-          Szóval – fordult az új nevelőnő felé. – Violám, a dolog úgy áll, hogy minden reggel, pontban hétkor, felébreszted a gyerekeket, és lekíséred őket ide. Megvárod, míg megreggeliznek, utána szabad foglalkozásuk van. Kiengedheted őket az udvarra, de figyelj nagyon rájuk, hogy jól fel legyenek öltözve…

-          Jó, jó – vágott közbe türelmetlenül Viola. – Inkább csak a fontosabb időpontokat mondd el, a többit majd én tudom.

   Olyan, ellentmondást nem tűrő magabiztossággal mondta mindezt, hogy Máriának leesett az álla. Eddig nem szokott hozzá, hogy bárki csak úgy kioktassa, mint egy tudatlan, idegesítő kisdiákot. Ezúttal azonban inkább lenyelte a békát.

   Nagyvonalakban ecsetelte a fontosabb napirendi pontokat, aztán rákérdezett, hogy minden érthető és világos volt-e. Ezt a kérdését meg is bánta.

-          Hát minden nézel engem, mondd csak? Hülyének? – csattant fel Viola, talán a kelleténél hevesebben. Az igazgatónő szemével intett, jelezve, gyerekek előtt nem illik így beszélni, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. – Menj vissza az irodádba, én majd elintézem a többit.

   Mária Viola lilává vált fejére, majd a gyerekekre nézett, aztán feldúltan, kissé sértődött járással elhagyta az étkezőt.

***********

   Edit és Pisti a lehető legközelebb ültek a jelenethez. Félre is rakták szendvicseiket, míg az tartott, és félve egymás szemébe néztek.

   Miután vége lett, egy darabig még némán ültek a helyükön, majd szép lassan újra falatozni kezdtek.

   Amikor Viola hallótávolságon kívülre került, egy rövid, barnahajú fiú közelebb húzódott hozzájuk, és halkan odasúgta: - Ez még rosszabb, mint az igazgatónő. Szerintetek örökre ő lesz a nevelőnőnk?

   Edit a vállát vonogatta, Pisti csak a szendvicsét bámulta. A fiú végül feladta, úgy döntött, máshol kezdeményez beszélgetést.

   Miután elment, Edit kisvártatva megszólalt:

-          Ha végeztünk, kimegyünk az udvarra?

-          Aha – felelte a fiú, és gyorsított az evés ütemén.

   Edit ekkor felállt, áthajolt az asztalon, fejét egészen közel hajtotta Pistiéhez. Szemében kétségbeesett félelem bujkált, amitől Pistinek a lélegzete is elakadt.

-          Szerinted visszajön még valaha Klári néni? – suttogta, majd elpirulva visszaült a székre.

   Pisti megvonta a vállát, és ette tovább a szendvicsét.

   Odakint hűvös, csípős volt a levegő. Legtöbben mégis az udvaron töltötték a szabad foglalkozás ebédig tartó idejét. A gyerekek nagy része fogócskázott vagy bújócskázott. Pár srác félrevonult, és hangosan nevetgéltek, tréfáltak, viccet csináltak mindenből, amiből csak lehetett. Négyen voltak; az árvaház fura, kissé különc négyese. Ugyan általában részt vettek a közös csínytevésekben, és nem kerülték a többiek társaságát, de leggyakrabban együtt lehetett látni őket.

   Csak Edit és Pisti lógtak ki a sorból. Nem játszottak, nem viháncoltak, nem viccelődtek; komoly dolgokról beszélgettek, mint élet, halál, család vagy barátság. De csak ketten. Soha nem csatlakoztak a többiekhez. Inkább külön vonultak, sétálgattak és beszélgettek. Sokan összesúgtak a hátuk mögött. Szerelmespárnak titulálták őket, a nagyszájúak pedig előszeretettel hangoztatták az erre nagyon is alkalmazható mondókát:

„Két szerelmes pár,

Mindig együtt jár.

Egy tányérból esznek,

Mindig összevesznek.

Egy kötélen lógnak,

Mindig csókolóznak.”

   Bár ebből a versikéből csupán egy sor volt igaz, ez senkit nem érdekelt. Azt, hogy ők szerelmesek, sokáig nem tudták lemosni magukról. Rájuk ragadt mindössze néhány nap alatt. Tudta a konyhásnő, tudta a takarítónő, tudta Viola néni, na és persze az igazgatónő fülébe is eljutott a híre. De a felnőttek elintézték az ügyet egy elnéző mosollyal. Mit érdekelte őket, hogy teljesen másról van itt szó? El nem jutott a tudatukig, igaz, nem is nagyon erőltették. Elhitték, a hír úgy igaz, ahogy terjesztik azt.

   Csupán az érintettek ismerték a valóságot. Eddig azonban nem tették szóvá. Most, ebben a csípős hidegben, miközben a fák között sétáltak, Edit hirtelen megragadta Pisti karját, és szép kék szemét a fiúéba mélyesztette. Pisti ezúttal állta a tekintetét.

   Kicsit messzebb, az árvaház falánál meglapulva, az egyik fiú észrevette őket. Nézte egy darabig a jelenetet, aztán kibújt a menedékből, és új rejtekhelyet keresett.

   Edit habozás nélkül kimondta, amit ki kellett mondania.

-          Én nem vagyok ám szerelmes beléd. Csak barátok vagyunk, ugye?

   Pisti engedelmesen bólintott, holott fogalma sem volt a különbség mibenlétéről. Edit elengedte a karját, majd nemsokára folytatták a sétát. Hamarosan a beszélgetés is visszaterelődött korábbi medrébe.

-          Te honnan jöttél? – kérdezte a lány, de rögtön meg is bánta. Pisti agyában újra felbukkantak annak a rémes reggelnek az emlékei. Még mindig borzongással töltötte el, ha csak rágondolt. Hiányzott az anyja. Rettentően hiányzott, és ezt a hiányt senki és semmi nem tudta jelenleg pótolni teljes egészében.

   Mivel a fiú érzelmei hűen tükröződtek az arcán, Edit tapintatosan hallgatott. Ám legnagyobb meglepetésére Pisti válaszolt, erősen küszködve könnyeivel.

-          Egy nagyon kis házban laktunk az anyukámmal. A gonosz bácsik mindenünket elvitték. Még ágyunk sem volt. A földön kellett aludnunk. Anyukám pedig az egyik reggel nem ébredt fel.

-          Megfagyott? – vágott közbe Edit, ha ugyan Pisti akart még valamit mondani.

-          Azt hiszem – felelte a fiú, majd lehajtott fejjel bandukolt tovább.

   Sokáig némán ballagtak egymás mellett. Arcukat csípte-marta a jeges szél.

   A többi  gyerek vígan kergetőzött. Hangjukat messzire fújta a téli fuvallat.

   A négy különvonult jóbarát rögtönzött bemutatót tartott küzdősportokbeli tudásukról. Egymáson próbálták ki a különböző fogásokat, minden egyes földre kerüléskor hatalmas nevetésben törtek ki.

   Viola néni csak most jött ki az épületből. Télikabátja a térdét súrolta, sáljával jól bebugyolálta a nyakát, de még állának egy részét is, biztos, ami biztos. Meleg, füles sapkájával úgy nézett ki, akár valami fázós kiskutya. Csakhogy a kiskutyák aranyosak; Viola néni viszont nem volt az. Ezt már a bemutatkozása után mindenki nagyon jól tudta, a későbbiek során pedig méginkább megerősödött az árvaház lakóinak ebbeli meggyőződése.

   A nevelőnő vizslató szemével felkutatta a gyerekeket, aztán csak állt ott, a bejárattól nem messze, zsebretett kézzel. Arcán kelletlenség és harag tükröződött. Annak az embernek az arckifejezése volt ez, aki tisztességből elvállal valamilyen feladatot, amihez egyébként egyáltalán nem fűlik a foga, sőt, a háta közepére kívánja az egészet.

   Edit és Pisti zavartalanul folytatták komor, magányos sétájukat. Egy röpke pillanatra sem álltak meg. Amikor már kifogytak az érintetlen területekből, kezdték elölről. Közben egy szót sem szóltak egymáshoz. Igaz, nem is nagyon volt rá szükség. Mindketten tudták, csakis a másik támogatására számíthatnak. Hiszen egyikük sem volt képes beilleszkedni a többiek közé. Valami, amit még maguk sem tudtak megnevezni, elszigetelte őket a külvilágtól. És úgy érezték, akárhogy is van, nagyon jó ez így.