A karácsony szele lágyan meglegyintette a főváros lakóit. Legtöbben az ünnepre készültek. Ki így, ki úgy. Némelyek ugyan megjátszották a kőszívűt; kijelentették: számukra nincs mit ünnepelni, hiszen minden nap olyan, mint a többi. Mások szívük-lelkük beleadták, hogy, mire a szenteste leszáll, otthonuk és környezetük díszesen pompázzon. Megint mások – és, sajnos, szép számmal akadtak ilyenek is - , szerették volna átadni magukat a varázslatnak, mégsem tehették, mert valami beárnyékolta életüket.

   Az omladozó kis családi házban néma csend honolt. Ha bárki rászánja magát, könnyűszerrel meghallotta volna az ott kuporgók egyre lassuló szívdobbanásait. De régen nem járt erre a kóbor kutyákon kívül senki, kivéve azt a néhány uzsorást, akik erőszakkal követelték a kölcsönvett összeg többszörösét. A ház üresen állt már; az ágyat is elvitték. Egyedül néhány ütött-kopott pokróc maradt meg. Vizy asszony és fia, Pisti, ezen hajtották álomra fejüket, magukra húzva a nagykabátot meg egy ócska lepedőt, mely nemigen fűtötte lehűlt testüket, de azért több volt a semminél.

   Pisti szorosan odabújt anyjához, ezzel is védve magát a fagytól. Érezte, hogy az asszony minden porcikája reszket, és igyekezett minél jobban leplezni saját feszengését. Úgy érezte azonban, ez nem sikerül. Hiába akarta magában tartani, nehogy méginkább felidegesítse anyját, végül mindig megremegett, akár szélben a nyárfalevél.

   Odakint pedig egyre csak tombolt a vad időjárás. Süvítő szél feszegette az ablakokat és az ajtókat, ahol ezúttal nem volt nehéz dolga – az apró réseken át könnyed bejárás kínálkozott a számára. A házban jó, ha fagypont körül állhatott a hőmérséklet. Anyának és fiának arca egyaránt tűzpiros volt, de már kezdte felvenni kékesszürke színezetét. Szipogva, hörögve vették a levegőt. Kénytelenek voltak belélegezni, ha élni akartak. Ez a paradoxon aztán végképp rányomta bélyegét a reménytelennek látszó hangulatra. Nem tehettek mást, csak imádkoztak, valahogy kihúzzák a telet, melyet majd az új lehetőségeket rejtő tavasz vált fel a porondon, lágy szeleivel hirdetve a természet újjászületését.

   Pistinek nagy nehezen sikerült elaludnia. Álmában vízen lábalt keresztül; tavon, melynek túlsó végén ott állt a nagy ház, nagy kerttel, kutyával, és az édesanyjával, aki a tornácon lévő nyugágyban kényelmesen helyezkedett el, úgy nézte mosolyogva közeledő fiát. Már csak néhány méter választotta el Pistit a parttól, amikor a kisfiú felébredt. Mintha felmelegítette volna ez az álom. Már nem fázott. Sebesen körbejáratta tekintetét az üres szobán, mint aki nem tudja, hol van, majd szeme anyján állapodott meg, aki csupán derékig volt betakarva. Pisti gyorsan felhúzta nyakáig a lepedőt, és hosszan, elmerengve nézte a mozdulatlanul fekvő testet. Egy idő után azonban furcsa érzése támadt. Közelebb hajolt hozzá, fejük csaknem összeért. A gyerek ekkor halálra rémülten ugrott fel. Amitől először tartott, beigazolódott: anyja nem lélegzett, tagjai mereven, keményen feküdtek a földön. És élettelenül – Pisti ebben teljesen biztos volt. A ráeszmélést követően hamar elhúzódott az anyjától. Vigyázban állt a szoba kellős közepén, és vacogott. Az ócska, vékony pulóver meg a télikabátnak csúfolt, pillekönnyű dzseki a hidegtől nem védték meg. Arra azonban valami csoda folytán elegendőnek bizonyultak, hogy ő, anyjával ellentétben, fel tudjon kelni rögtönzött fekhelyéről.

   Ami ezután történt, abból később igen kevésre emlékezett. Mindössze néhány egyenruhás alak ragadt meg a fejében, akik igyekeztek távol tartani őt az anyjától, miközben annak testét letakarva hordágyra tették, és kivitték a kisteherautóba.

   Pisti ezután már csak a fekete kocsira emlékezett – annak műanyag, idegenszerű illatára, valamint a sejtelmesen pusmogó bácsikra az első ülésen.

   Szerette volna megkérdezni tőlük, hová viszik, mi vár ott rá, de végül csendben maradt. Hiszen mostmár nem volt itt az anyja, aki mindig igazgatta az útját, még ha nehezére is esett. Nem volt itt az égvilágon senki, aki megmondta vona, hogyan tovább. Pisti úgy érezte, végképp magára maradt, és nincs is értelme az életének. És később ez az érzése nemhogy enyhült volna, de fokozódott.