Gyenge merengéséből barátjának száraz, érzelemmentessé torzult hangja könnyedén visszarántotta.

-          És mégis miért rajzoltad ezt most le?

   Várady értetlenkedve nézett a szemébe, aztán maga is elbizonytalanodott. Miért is? Végül mégis felcsillant a tekintete, melynek mélyén gyermeki fény ragyogott. Ez most végre újra felidézte szívében a régmúlt időket, amikor még elegendőnek bizonyult felnéznie az égre ahhoz, hogy jobb kedve kerekedjék.

-          Fogalmam sincs – bökte ki végül, némiképp hűen az igazsághoz. – Amikor ma délelőtt elkapott az ihlet, azonnal ez a lány jutott eszembe, hát lerajzoltam. Neked nem tetszik?

-          Dehogynem! – vágta rá azonnal Lánczos. – Csak… tudod, furcsa, ha az ember megörökíti az esküdt ellenségét.

-          Mi van? – pattant fel a fotelből Várady. – Ez a lány megbánta, amit tett. Segített nekem munkát találni, és én megbocsátottam neki. Demégis, téged ez miért zavar ennyire?

   Lánczos erre is habozás nélkül felelt. Hangja hevesen zendült; az a fajta indulat volt benne, mely csupán kétféleképp alakulhat tovább: az illető vagy kiadja válogatatlan szavakban mindazt, ami a lelkét nyomra, vagy egyszerűen elneveti magát. Ezúttal az előbbi történt.

-          Szépen állunk, mondhatom! Ideállítasz egy képpel a lányról, aki tönkretett, azt várva, hogy tapsikolva gratuláljak az alkotásodhoz? Mégis hol volt ez a lány akkor, amikor az én vállamon sírtad el a bánatodat? Mit törődött ő veled? Azzal, hogy mit érzel? Munkát keresett neked? Na igen. Gürihzettél a tejgyárban. Az aztán művésznek való egy munkahely! Foglalkozott azzal a lány, hogy mi lesz a személyiségeddel, a lelkeddel? Hogy hogyan fejlődik tovább? Igen? Mert ha ezt mondod, akkor azt ajánlom, most rögtön hagyd el a lakásomat!

   Várady tett is egy lépést a kijárat felé, de aztán meggondolta magát.

-          Ez csak egy kép egy szép, szabályos arcról – szólt halkan, kevés meggyőződéssel.

-          Igazad van – ismerte el bűnbánó arccal Lánczos. – Ne haragudj, amiért ilyen faragatlan voltam. Tudod, hogy szívemen viselem a sorsodat.

   Azzal odalépett Várady elé, és kezét nyújtotta felé. Amaz elfogadta, így ismét szent volt a béke.

-          Gyere, menjünk egy kis friss levegőre – ajánlotta a házigazda. – Az jót tesz mindkettőnknek.

   Ebben megegyeztek. Végre-valahára… Már félő volt, hogy barátságuk örökre megromlik. Egy nő miatt… Váradynak akaratlanul eszébe ötlött, akárhogy nézi a dolgot, két szőke szépségnek köszönheti múltbéli kudarcát. Úgy döntött hát – pillanatnyilag - , nem engedi, hogy újabb áldozata essen a női nem férfiakra gyakorolt hatásának. Elrakta a képet, még mielőtt folytatódna a vita miatta, és bűnbánó arccal barátjára nézett. Örömmel tapasztalta, hogy Lánczos szemébe visszaköltözött a korábbi, meglehetősen jókedélyű fénysugár.

-          Na, ne vágj már ilyen fancsali képet! – mondta, és kezét Várady vállára ejtette. – Nem történt itt semmi különleges dolog. Csak a régi nóta: a szerelem bizony néha akadályt gördít más fontos dolgok elé.

   Várady szíve szerint védekezett volna. Megfordult a fejében, hogy közli: az angyalarcú lány csupán régi ismerős, akit, mellesleg, nem látott több mint két esztendeje. De végül csendben maradt. Némán, mosolyogva bólintott, majd követte Lánczost, végig a zajos utcán, melynek végében ott állt a park, a maga nyugodt meghittségével, családias hangulatával; tele játszadozó gyermekekkel és beszélgető felnőttekkel. De akadt olyan is, aki magányosan olvasgatott vagy tanult éppen a jó levegőn. És ott voltak őt: olyanok, mint Várady. Művészlelkek, akik a természet leírhatatlan harmóniájában keresik a lelki békéjüket. Azt a belső összhangot, mely elengedhetetlen, ha valaki alkotómunkára adja a fejét. Azt az összhangot, amit Várady, bár az elmúlt két évben gyakran kijárt ide, mégsem lelt meg. És amire most, egészen váratlanul, egészen máshonnan, szinte a semmiből, mégis szert tett.

   Hallgatagon ballagtak egymás mellett, mígnem találtak egy szabad padot. Azonnal elfoglalták, és egy darabig csak nézték az eléjük táruló képet. Azután hirtelen, valami belső sugallat hatására, egyszerre fordították oldalra fejüket. Halkan, kuncogva összenevettek. A két jóbarát valószínűleg ugyanarra gondolt: mi lenne, ha lefestenék ezt a pillanatképet? Szavak nélkül is értették egymást. Elég volt mindössze a másik távolta révedő, csillogó tekintetét elkapniuk a verbális eszmecsere lezajlásához.

   Nevetésüket hosszú, semmitmondó csend követte, de nem élvezhették sokáig. A tőlük alig öt méterre lévő padon helyet foglalt két középkorú nő, és harsányan, csacsogva beszélgetni kezdtek.

-          Hát nem szörnyű? – kérdezte a szőke, szemüveget viselő hölgy, mire barna, göndörhajú barátnője visszakérdezett: - Mi?

-          Ja, még nem mondtam? – hangzott a válasz. – A férjemnek állítólag megmondta a főnöke, hogy csökkenti a bérét, vagy elbocsátja. Választhat. Mondd csak, milyen szemét alakok vannak? Ez csak így megtörténhet?

   A barna gondolkozás nélkül kontrázott:

-          Sajnos ez van. Az én férjem munkahelyén is ilyen a főnök. Kihasználja, túlhajtja a dolgozóit, közben nem fizeti meg őket rendesen.

-          Hová süllyedtek az emberek!

   Rövid szünet következett, majd a szőke szólalt meg ismét:

-          Csak remélni tudjuk, hogy nem végezzük úgy, mint az a nincstelen asszony, aki a gyerekét használta, hogy pénzt keressen. Nem láttad a múltkor? Nagyon nagy patáliát csapott itt. Szegény kisfiú meg csak remegett, és próbált engedelmeskedni.

   A barna bólintott, és súgva válaszolt: - De láttam. Szörnyű volt.

   Várady is látta. Nem lehetett nem észrevenni. Ugyanezen a padon ült akkor is, és végig szemtanúja volt az esetnek. Közbeavatkozni nem akart. Nem látta értelmét, és – meg kellett vallania – bátorsába sem volt. Mindenesetre, a szíve szakadt meg, ha a szerencsétlen sorsú csonka családra gondolt.

   Hirtelen Eszter jutott az eszébe. Vajon hol lehet most? Bizonyára az utcán, éppen az egyik áldozatától orozza el annak havi megélhetését. Nem hibáztatta ezért a szokásáért a kislányt. Hiszen a családjáért teszi.

   Most azon merengett, mi lesz ezekkel a szegény árvákkal nemsokára, ha beköszönt a tél? Nincs meleg ruhájuk, sem tüzelőnek valójuk. A fűtés lassan valószínűleg ismeretlen fogalommá válik a számukra. Márpedig kemény egy telünk lesz ismét, gondolta Várady. Kemény, emberpróbáló telünk…