Eszter nem először hazudott életében. Pár éve, mikor úgy döntött, nem megy be többé az iskolába, szintén rákényszerült. Ez az újabb eset azonban merőben más volt, mivel most nem csupán elferdítette az igazságot, de azt a gonosztettet követte el, hogy anyjára hivatkozott. Ésszel még nem fogta fel teljesen, mit jelent ez, de belül érezte, nem szép dolog. Különösen úgy, hogy egy olyan emberről van szó, aki még csak nem is hajlandó magát tisztázni. Hiszen édesanyját az utóbbi hónapokban semmi nem érdekelte. Csak ült a sarokban lévő kis asztalnál, a pislákoló gyertya mellett, és különböző imákat mormolt. Sokszor még arra sem eszmélt fel, ha valamelyik lánya hangosan megszólította.

   Eszter érezte, ez így nagyon nincs rendjén. Ugyanakkor nem tudott mit tenni, és ez elszomorította. Mit is csinálhatna, amikor még nővére – aki mindig magabiztos, talpraesett volt – is tehetetlen?

   Boldogtalanul felkaptatott a harmadik emeletre, és lehajtott fejjel belépett a lakásba. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, majd megállt az előtérben. Hirtelen felemelte a fejét, és anyja szobája felé nézett. Lélegzete elállt, lába földbe gyökerezett. Legszívesebben azonnal kirohant volna a lakásból, el, nagyon messzire. De most még erre sem volt képes. Megdermedve lesett be a szobaajtón, mely mögött a helyiséget, hosszú hónapok óta először, nem világította meg gyertyaláng. Talán elfogyott a gyertya?

   Hamar rá kellett jönnie, erről szó sincs. A szoba súlyos félhomályából lassan Mari alakja bontakozott ki. Egyetlen testvéréé, akit a világon mindennél jobban szeretett… De mit jelentsen ez? Hiszen Mari nem szokta betenni lábát anyja szobájába. Ekkor, hatalmas erővel tört rá egy nagyon rossz érzés. Csakis egy dologra tudott gondolni: anyjukat valószínűleg baj érte.

   Erre a gondolatra már engedelmeskedett a lába, bár igen nehézkesen mozgott. A következő percben a két testvér egymás mellett állt a szobában, és könnyes szemmel nézték a továbbra is szenvtelenül imádkozó édesanyjukat, aki ezúttal valamiért nem cserélte ki a leégett gyertyát.

-          Csakhogy végre itt van a kisasszony! – szólalt meg ekkor egy férfihang, az ajtó közvetlen szomszédságából, épp Eszter lába mellől, a rozzant, háromlábú székről. Csoda, hogy a férfi nem esett le róla. Az idegen, akinek sziluettjéből a gyermek vajmi keveset látott, némi szünet után így folytatta: - Képzeld, épp rád vártunk! Na, nem kell kétségbe esni. Egy sokkal kellemesebb, barátságosabb helyre viszlek benneteket, ahol végre esélyed lesz arra, hogy az legyél, aki akarsz.

   Esztert egy pillanatra hatalmába kerítette a vágyakozás, szebb holnap után. Eszébe jutottak bőszen szövögetett tervei, melyek ekkorra már szinte elérhetetlen távolságba kerültek. Létezik, hogy ez a sötétben meglapuló alak képes mindezt tálcán kínálni neki? Első hallás után el tudta képzelni. Ekkor azonban váratlanul meggondolta magát. Hátrálni kezdett, mire Mari elképedve, mintegy kérlelőn nézett utána.

-          Kérlek, Eszti, ne csináld ezt! – esedezett. – Ez a bácsi csak jót akar, hidd el! Hiszen te is beláthatod, itt, így nem maradhattunk volna sokáig.

   De Eszter nem látott be semmit. Agyában zakatoltak az elhangzott szavak, melyeknek azonban nem tulajdonított jelentőséget. Csak egy dolgot látott kristálytisztán: minden, ami addig megvolt, most egy csapásra darabokra hullik. Semmi nem lesz már olyan, mint régen.

   Mari meg csak állt ott, a szobaajtóban, egyre könyörögve neki.

-          Hugi! Mégis hová mész? Hol fogsz lakni? Jön a tél, megfagysz a hideg utcán. Ezt akarod?

   Hát ő sem látja? Mari semmit nem lát? A világ összeomlik körülöttük, ő meg csak áll, és rimánkodik?

   Esztert félelemmel vegyes harag öntötte el. Dühös volt mindenre és mindenkire: a bácsira a sötétben, az anyjára, Marira, a másik bácsira, aki az előbb pénzt adott… És, életében talán először, dühös volt az apjára is, amiért itthagyta őket, védtelenül, egyedül a világban. Búcsúszavai még most is elevenen csengtek agyában: „Légy jó kislány, és akkor mindenki szeretni fog!” De hiszen ő mindig ehhez tartotta magát. Ha rossz fát tett a tűzre, azt is csak azért tette, hogy anyjának és Marinak jobb legyen. Akkor mégis ő, az Úristen, akinek pedig a legjobban kéne szeretnie az embereket, miért fordult el tőle? Akárhogy gondolkozott, erre nem talált választ. Egyre gyorsabban hátrált, míg el nem érte a bejárati ajtót. Még utoljára Mari kisírt, kétségbeesetten könyörgő szemébe nézett, majd kiiszkolt.

   Szaladt, ahogy csak a lába bírta. Néha vissza-visszapillantott, és kissé fellélegzett, látva, nem követi senki. A kapun kívül némi pihenést is megengedett magának, de tényleg csak pár másodpercnyit, míg összeszedte maradék erejét. Azután folytatta, töretlen lendülettel. A nemrég adakozó bácsi háza előtt újra megállt, és komolyan megfordult a fejében, hogy megkeresi a nevét a kaputelefonon, és felkéredzkedik hozzá. Csak amíg a veszély el nem ülne. Fel is tette egyik lábát a legelső lépcsőfokra, ám ekkor a lépcsőházuk kapuján Mari lépett ki, nyomában a magas, jó kiállású férfival, aki most, hogy Eszter jobban szemügyre vette, nem is volt annyira ellenszenves. Mari azonnal észrevette őt, de a bácsi kutató tekintete elől még idejében sikerült elbújnia a ház előtti bokor mögé. Nővére pedig szerencsére nem árulta el lelepleződését. Csak szomorúan lehajtotta a fejét, majd engedelmesen beszállt a koromfekete autóba, mely hamarosan elhajtott.

   Eszter várt még pár percet, hátha visszafordulnak, végül körülnézett, és elindult a közeli park irányába. Ám félúton megállt, és eltöprengett. Hiszen otthon most kizárólag az anyja tartózkodik. Visszamehetne, megnézni, jól van-e. Biztosan sokat jelentene neki, ha mellette lenne. Azonban tudta, már semmi nem az, ami egykor volt. A boldog családi fészek sötét, mocskos börtönné fajult. És ezt most mások is megtudták: íme, Marit el is vitték. Csak idő kérdése lenne, hogy valaki visszatérjen, és vele is ugyanez történjen. Folytatta hát útját a park irányába, azzal a meggyőződéssel szívében, hogy soha többé nem látja az édesanyját.