Pedig ha hátranéz, tanúja lehetett volna azon ritka alkalmak egyikének, amikor Várady Sándornak eleredtek a könnyei. Hogy kit siratott inkább – önmagát vagy Esztert – , azt maga sem tudta eldönteni. De talán a múltban elkövetett baklövéseit bánta leginkább. Ha azok nincsenek, most az ilyen, Eszterhez hasonló sorsú kislányokat és kisfiúkat sokkal jobban tudná segíteni, támogatni. Azt kívánta, bárcsak mindig is ezt tartotta volna szem előtt. Akkor talán az égiek is kegyesebbek lennének hozzá, látva embertársai iránt kinyilvánított szeretetét. Ehhez azonban már késő volt. Hogy megváltoztasson mindent, vissza kéne ugornia az időben, egészen addig a napig, amikor mindenét elveszítette. És persze vinnie kéne magával mostani tudását, hogy emlékezzen, milyen fene nagy ostobaságokra képes az ember, ha egy csinos nő beveti csábos vonzerejét…

… -Drágám, ezt a képet pont ide találták ki – jelentette ki fontoskodón a szőke szépség, akit Várady megannyi festményén megörökített már.

   A lány szakértő szemmel nézte a Mona Lisát, majd levette a falról, és megerősítette:

-          Igen, ennek ott a helye.

   Várady fáradtan bólintott, majd elterpeszkedett az említett fallal szemközti fotelban. Lehunyta szemét, hogy a nap folyamán először relaxáljon egy kicsit. Ám a csacsogó, kiapadhatatlan szóforrásból csak úgy záporoztak a hangok.

-          Most, hogy végre lett helyed a kisszobában is, talán átvihetnénk oda a franciaágyat. Ott mégiscsak meghittebb.

   Várady csukott szemmel, halkan hümmögött. Erre a lány erősen meghúzta a fülét, és megtekerte az orrát.

-          Na! – kiáltott Várady, és a váratlan attrocitástól fel is ugrott. – Mi a fene bajod van, Zsuzsi? Kezdem azt hinni, hogy elment az eszed. Még ilyet!

   Azzal visszaült, de az iménti nyugalmi állapotot már nem érte el.

   Zsuzsi kissé sértődötten felhúzta az orrát, és kiment a konyhába. Várady a zajokból könnyen rájött, hogy sörért megy. Nemsokára vissza is tért, kezében a barna üveggel. Leült a franciaágy szélére, és nagyot húzott az italból.

   Várady már meg is bánta tettét. A fotelból egy pillanat alatt áttelepedett Zsuzsi mellé, és gyengéden átkarolta annak derekát.

-          Bocs! – suttogta. – Nehéz napom volt. Nem vagyok hozzászokva.

-          Na igen – felelte kissé megenyhülve a lány. – Ahogy én sem. Mi lenne, ha tiszta lappal indulnánk?

   Várady jó ötletnek tartotta. Elmosolyodott, majd vetkőztetni kezdte Zsuzsit, miközben lassan ő maga is megszabadult ruháitól.

   Vad, szenvedélyes szeretkezés vette kezdetét. Majd, miután befejezték, kezdték újra… és még egyszer…

   A harmadik után végül úgy döntöttek, egyelőre megelégszenek ennyivel. Így hát csak feküdtek egymás mellett, összebújva, csillogó szemmel. Várady számára tökéletesen megszűnt a külvilág. Csak Zsuzsi és ő számítotak, semmi más. A lány azonban ennél többet akart. Az ő fejében sokkal távolabbi gondolatok ütöttek tanyát. Jövőbeli vágyak; tervek, melyeket közös életük kialakításának érdekében meg kellett valósítaniuk.

   Az első lépést már megtették, amikor elhatározták, összeköltöznek. Miután a kisszoba kiürült, ezt könnyűszerrel véghezvihették. Azonban Zsuzsi többször rávilágított egy problémára, ami bizony Várady fejében is szöget ütött: a gyerekkérdés. Hiszen mindkettejük nem titkolt szándéka volt a családalapítás. Ahhoz viszont új, nagyobb lakás kell egy idő után, ebben megegyeztek. Annyi pénzt azonban még ketten együtt sem tudtak összerakni, hogy ezt megvalósítsák.

   Váradynak, bár tudta, bőven ráérnek még ezen morfondírozni, többször eszébe jutott az az egyetemista-forma srác, aki egymilliót ajánlott az összes festményéért. Akkor, évekkel az ajánlattétel után, hirtelen jó ötletnek tartotta. A furcsa rettegés ugyanakkor még mindig kísértette, de már nem olyan intenzíven, mint azon az ominózus estén.

   Eszébe jutott, hogy a srác annak idején megadta a telefonszámát. És Várady tisztán emlékezett rá, valamelyik asztalfiókjába rejtette, és rápakolta az iratait.

   Felpattant hát, és azonmód, anyaszült meztelenül átlibbent a szoba másik felébe, majd heves mozdulattal felrántotta a legfelső fiókot.

-          Mi lelt, Sanyikám? – érdeklődött Zsuzsi, melléhez szorítva a takarót, mintha tartana attól, hogy meglátják.

   De Várady nem válaszolt. Kirámolta a fiókot, mindent alaposan átnézett, és visszarakott a helyére. Megtette ezt a másodikkal is, ám abban sem találta meg, amit keresett. Végül, a harmadik fiók átkutatása közben egy ponton megállt a keze. Lassan húzta elő a névjegykártyát, és büszkén, örömittasan mutatta Zsuzsi felé. Mivel a lány értetlenül nézett rá, megmagyarázta, de úgy, mintha az a világ legtermészetesebb dolga, sőt, köztudott tény volna:

-          Azt hiszem, lassan nézelődhetünk új lakás után.

************

   Egy héttel később hatan ültek az ügyvédi iroda asztalánál. Ott volt mind a három egyetemista – ha még ugyan azok voltak – , az ügyvéd, Zsuzsi, és persze Várady. A két fiú már nem is tűnt annyira vadkülsejűnek. Arcuk némiképp megszépült, már-már szinte jóképűnek lehetett őket titulálni. A lány pedig… Ha lehet, még elbűvölőbb, még angyalibb nővé érett. Várady meg volt róla győződve, a tökéletes nő szobrát, minden túlzás nélkül, akár erről a lányról is mintházhatnák. Zsuzsi természetesen észrevette kedvese férfiúi ámulatát; oldalba is bökte, aki erre azonnal elvette tekintetét a másik lányról, és forró csókot lehelt Zsuzsi ajkára. Ettől újra szent lett a béke.

-          Tehát, a felek, ugyebár, megegyeztek, mind a vételárról, mind az átadás módjáról? – tette fel a végső kérdést az ügyvéd, majd, miután mindnyájan pozitívan megerősítették, az eladó, aztán a vevők orra alá tolta az aláírandó papírokat. Kézjegyüket adták a felek, végül az ügyvéd befejezettnek nyilvánította az eseményt.

   Az utcán az egyik vásárló intett társainak, menjenek nyugodtan nélküle, ő pedig Várady elé lépett. Mélyen a szemébe nézett. Tekintetéből rég tovatűnt már az a rettegéskeltő fény, mely pár évvel korábban Váradyt halálra rémítette.

   A fiú némi habozás után megkérdezte:

-          Nem mintha nem örülnék, művész úr, de mégis mi vette rá ennyi év után, hogy megváljon a képeitől?

   Várady összerezzent. Az érem ezen oldalára nem gondolt. Hiszen az összes, az nem egy-két, jobban szeretett alkotást jelentett. Az mindet jelentette. Rossz érzés kerítette hatalmába, de csak egy pillanatig tartott. Ha eddig keletkeztek festmények, ezután is fognak, gondolta, hangosan pedig így felelt:

-          Kell a pénz.

   Miután elvált a sráctól, és visszatért Zsuzsihoz, ismét az a furcsa, rettegésszerű érzés szállta meg.

**********

   A fehér kisbusz még aznap délután megállt a galéria előtt. A vezetőülésen az egyik vásárló srác foglalt helyet, mellette az angyalarcú lány. Várady tekintete egy pillanatra találkozott az övével. Meg mert volna rá esküdni, hogy a lány sírt.

   Kisvártatva a másik fiú is megjelent, hóna alatt a Meztelen Magdolnával. Miután berakta a kocsi hátsó felébe, a többi mellé, odalépett Váradyhoz.

-          Ez minden – mondta, majd benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy átutalási megbízást. Átnyújtotta Váradynak, akinek a papírra írt adatok láttán elkerekedett a szeme. Utánuk akart kiáltani, ez azonban haszontalan lett volna. A kocsi elindult, egyre gyorsabban ment, majd eltűnt az egyik utcasarkon.

   Várady nem tehetett semmit. Elképedve bámulta az autó hűlt helyét.

   Otthon pedig alaposan átnézte az adásvételi szerződést, melyben hamarosan rátalált a titok nyitjára. Sokáig meredt az összegre, közben azon tanakodott, hogy lehetett ennyire figyelmetlen. A hat nulla az egyes után stimmelt, csakhogy a harmadik után pont helyett vessző szerepelt. Nagy különbség.

   Zsuzsi épp ekkor lépett be az ajtón. Látva kedvese feldúlt állapotát, leült mellé, és gyengéden átkarolta a vállát.

   Várady a váratlan érintéstől ugrott egyet, ellökte magától a lányt. Megbánás jeleit nem mutatva maga elé meredt, és ezt suttogta:

-          Átvertek… Semmim nem maradt.

   Zsuzsi értetlenül nézett rá, majd sebesen felkapta az ágyról a szerződést. Elkerekedett szemmel olvasta el újra és újra annak szövegét. Látszott rajta, legszívesebben tombolna.

-          Hogy lehettél ekkora hülye? – vonta felelősségre a férfit, tekintet nélkül annak lelkiállapotára. – És most mihez fogunk kezdeni?

   Várady rávágta: - Majd újra festeni fogok. Mást nem tudok kitalálni.

-          Igen? – fordult felé gúnyosan mosolyogva a lány. – És addig mi lesz? Éhen pusztulunk? Mégis mit gondoltál? Ilyenbe belevágni…

-          Ó! – kiáltott fel ingerülten Várady. – Mintha nem a te unszolásod eredménye lett volna. Annyira nyaggattál az új lakással, erre tessék! Lehet, hogy most még ezt is el fogják venni.

   Zsuzsi erre felhúzta az orrát, kirohant a lakásból, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.

***********

   Másnap, miután Várady hazatért a galériából, a következő levél várta az íróasztalán:

„Sanyi!

Sajnálom, de nekem ez nem megy. Így nem. Nem bírom az anyagi problémákat. Nem akarom még ezzel is stresszelni magam. Gondolj az együtt töltött szép napokra, én is azokra fogok. A többit felejtsük el!

Remélem, megoldódnak a gondjaid!

                      Ölel: Zsuzsi”

   Várady, miután elolvasta, gondolkodás nélkül összetépte a levelet, és kihajította az ablakon.