-          Itt van ez a nyomtatvány, ki kellene tölteni, aztán majd értesítjük – közölte a fiatal, csinos recepciós hölgy, majd várady elé tolta a papírt meg a tollat.

   A férfi egykedvűen rámeredt, és csalódottan sóhajtott. Ez volt a harmadik hely, ahol, ugyanazzal a szöveggel, gyakorlatilag elutasították. Most azonban már betelt a pohár. Várady kitöltötte a lapot, visszaadta a nőnek, aki erőltetett, bájosnak szánt mosolyát rögtön felvillantotta, jelezve, ő a barátságosság mintaképe. A hajdanvolt festőt azonban ez nem hatotta meg. Teljes testsúlyával a recepciós pultnak támaszkodott, majd megköszörülte a torkát, és végső kétségbeesésében rákérdezett:

-          Mennyi a valószínűsége, hogy felvesznek?

-          Nézze, uram – mosolygott a recepciós kisasszony. – Én nem tudok semmi biztosat, csak a feladatomat látom el. De, ha gondolja, beszélhet az igazgató úrral, ő talán konkrétabb választ tud adni.

   Várady élt a felkínált lehetőséggel.

   Az igazgató irodája kicsi volt, és a levegőt cigarettafüst töltötte meg. Maga az igazgató sem tűnt sokkal bizalomgerjesztőbbnek. Alacsony, kövérkés emberke volt, akinek arcáról egyenesen lerítt az embertársai iránti megvetéssel párosuló gyűlölet. Szívott egyet erős cigarettájából, majd leplezetlen ellenszenvvel Várady felé fújta a füstöt, aki rezzenéstelen arccal tűrte ezt a bánásmódot.

-          Ide figyeljen! – dőlt most előre az igazgató, és fenyegetően felemelte a mutató ujját. – Csak azért fogadtam, mert a recepciós hölgy, valami furcsa oknál fogva, szimpatizál magával. Vagy csak megsajnálta, nem tudom. Úgy hallottam, munkát keres. Mégis, mifélére gondolt? A mi cégünknél nem alkalmazunk alulképzett munkavállalókat.

-          Hát… - kezdte bizonytalanul Várady. – Gondolom, irodai papírmunkát kéne végezni.

-          Irodai pa-pír-mun-kát? – nevette el magát gúnyosan az igazgató, és kényelmesen hátradőlt kényelmes bőrszékében. – Mondja csak, dolgozott maga már valaha irodában?

-          Nem – felelte szégyenkezve Várady. Már megbánta, hogy idejött.

-          Végzettsége? – váltott hivatalos hangnemre az igazgató, amitől Várady némiképp visszanyerte bátorságát.

-          Érettségim van.

-          Érettségi… - ízlelgette a szót az igazgató. – Gondolom, nem most szerezte. Nézze, én őszinte leszek magával. nem szívesen veszünk fel olyanokat, akiknek nincs tapasztalatuk az adott területen. Még ha mondjuk húsz éves lenne, esetleg elgondolkoznék a dolgon, de nézzen magára, és legyen őszinte: képes maga stresszben élni, és közben maximálisan, hiba nélkül teljesíteni? Mert ha felvennénk, ez várna magára. Annak meg nem sok értelme lenne, hogy elkezd dolgozni, két hét múlva meg el kell bocsátanunk, mert valami súlyos hibát vét.

-          Igaza van – ismerte be szomorúan Várady. – De meg kellett próbálnom…

   Az igazgató hosszan, méregető tekintettel nézett rá, majd elkomorult, és ismét szívott egy nagyot a cigarettájából.

-          Azt mondják, suszter maradjon a kaptafánál – folytatta. – Biztosan van olyan dolog, amit jól csinál.

   Várady a festészetre gondolt, és arra a sok-sok emberre, akik akkor ott voltak a galériájában, és szebbnél szebb dicséretekkel illették a képeit. Milyen távolinak tűntek már azok az idők… Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy előhozakodik dicső múltjával, az igazgató orra alá dörgöli, hogy egykor ő is volt valaki. Nem is akárki. Ám a kifejezetten visszataszító látványt nyújtó férfit elnézve hamar megállapította, ezen kijelentésével valószínűleg csak újabb nevetség tárgyának tenné ki magát. Ebből pedig a mai napra már elege volt.

   Felállt, az ajtóhoz sétált, és köszönés nélkül magára hagyta az igazgatót.

************

   Már alig várta, hogy végre friss levegőt szívhasson. Futva rohant ki az épületből, majd megállt, arcát az égnek emelte, és sóhajtott. Megfáradt, tanácstalan, mintegy segélykérő sóhaj volt ez. Választ várt, de már kezdte feladni a reményt, hogy az valaha is megérkezik.

   Kedvetlenül, lehajtott fejjel poroszkált az úton, kezét mélyen vászonnadrágja zsebébe süllyesztette. Gondolatai a délelőtt történt események körül forogtak, mint valami őrült körhinta. Lelki szemei előtt újra és újra megjelent a vörös, rövidre nyírt hajú kislány képe, akit legelőször, még mielőtt a hangját hallotta volna, kisfiúnak hitt. Eszter… Mily szépen csengett ez a név. Ám a szépséget ez esetben beárnyékolta a gyermek otthonának kegyetlen, zord állapota, mely egyaránt jellemezte a családi légkört és a családtagok személyét. Váradynak mégis egyfajta fekete örömmel töltötte el a lelkét, ha Eszterre gondolt. Hiszen tudta, ha ez a véletlen találkozás nem jön létre, ő most is odafönt kuksolna, az ötödik emeleti panellakásában, és egyetlen barátnőjével, Mona Lisával szemezne, miközben a sörét iszogatja.

   Ekkor egy pillanat alatt átsuhant agyán az érzés, mely lángra lobbantotta benne a rég hamvaiba fulladt tüzet. Reményre talált. Talán az a délelőtti találkozás a kis Eszterrel mégsem volt teljesen véletlen. Lehet, hogy a sérs akarta így… vagy Isten… nem tudta, melyiknek tulajdonítsa, melyikben higgyen inkább. Mindkettő megmagyarázhatatlannak, megfoghatatlannak tűnt, és Várady nem is igazán törődött az effajta elmélkedésekkel. Azt viszont most végre újra érezte, hogy rátalált valamire. Úgy érezte, nincs egyedül, hisz valaki vagy valami figyeli őt, és egyengeti a lépteit. Igen, így kell lennie! De ha így van, morfondírozott tovább, akkor miért nem talált még mindig munkát? Vagy az nem tartozna a feladatai közé?

   Ilyen kétségek közt gyötrődve jutott el a Cs. utca 26-os házszámig, de hazamenni nem akaródzott. Helyette inkább szívesebben ment volna Eszterék lakása közelébe, csak hogy láthassa, jól van-e a kislány. Azonban erre sem vitte rá a lélek. Állt ott a kapuban, egyre csak égi jelért imádkozva. És miközben magában ezért fohászkodott, észre sem vette, hogy Eszter már jó ideje figyeli mozdulatlan alakját, az egyik vastag törzsű fa takarásából. A gyermek szemmel láthatóan igyekezett erőt venni magán. Miután ez sikerült neki, előbújt, majd félénken, igencsak lassú léptekkel, megközelítette Váradyt, aki még ekkor sem vette őt észre. Pedig Eszter, ha akarja, meg is érinthette volna. Ehelyett apró, figyelemfelhívó köhintésekkel jelezte ottlétét.

   Várady összerezzent, mint akit éppen mély álmából ébresztettek. És valóban: ebben a pillanatban úgy érezte, mindaz, amit lát, csupán a képzelete szüleménye. Ekkor azonban feltámadt a szél, és csípős fogaival belemart a férfi bőrébe. Váradynak rá kellett ébrednie, az őt körülvevő világ nagyon is a valóság részét képezi, ahogy az előtte álló kislány is.

-          Mi újság? – kérdezte, igyekezve leplezni növekvő izgatottságát.

-          Semmi – válaszolt Eszter, de Várady jól tudta, az a „semmi” ennél azért többet takar. A gyermek folytatta is: - Anyukám kérdezi, hogy tud-e máskor is adni nekünk pénzt. Tudja, nagyon szegények vagyunk, alig kerül rendes étel az asztalra. Hiába jár el a nővérem is pénzt keresni, az kevés.

   Váratlanul abbahagyta.

   Váradynak újfent megesett rajta a szíve, pénztárcája viszont már szinte üres volt. Maga sem tudta, miból fog megélni, míg az a kevés segély megérkezik. Ennek ellenére belenyúlt a tárcájába, és annak maradék tartalmát Eszter kezébe nyomta. A kislány boldogan elvette, majd menni készült. Várady azonban utánaszólt:

-          Azért néha ellenőrizni szeretném ám, hogy arra költitek-e a pénzt, amire kell.

   Eszter egy pillanatra megállt, majd folytatta útját, anélkül, hogy hátranázett volna.