Várady olcsó whisky-jét iszogatta, amikor becsöngetett hozzá az első olyan vásárló, akit komolyan lehetett venni. Magas, szikár alak volt, amolyan hivatalnok-féle. Szemüveget viselt, melynek lencséje leginkább a szódásszifonra emlékeztette. A domború üveglapok mögül két, apró pont kandikált, kutatott a ház urának arcán és a lakás berendezései között. Várady meg volt róla győződve – persze, hála az eddig elfogyasztott alkoholmennyiségnek – , hogy a fickó szemüvegébe apró kamerát szereltek, mint a filmekben, mellyel egy titkos társaság számára készít felvételeket, hogy aztán, alapos megfigyelést követően, álmában betörjenek hozzá, és elrabolják, majd egy orvosi kutatócsoport az ő testén végzi el a világújító, ámde ezidáig szigorúan titkos kísérleteket. Bár fejébe szállt a whisky, és mérhetetlen vágyat érzett, hogy mindezt a vásárlójelölt arcába döngölje, annyira mégsem volt részeg, hogy valóban megtegye. Beérte egyetlen, félreérthető félmosollyal.

   Körbevezette a férfit, az összes helyiséget megmutatta neki. Különösen a kisszobában időztek sokat. Hát persze, gondolta Várady. Emlékezett még, ő is pont ekkora lelkesedéssel járatta körbe tekintetét annak idején a szobában. Jó fekvése volt, a kilátás lenyűgöző. Messze hegyvonulatok kéklettek, közelebb rengeteg fát lehetett látni. Várady sokszor úgy érezte magát, mintha erdőben lenne. Igaz, a magasra nyúló lombok közt különböző lakóházak, üzletközpontok bújtak meg, ezt ő innen, fentről nemigen érzékelte. A táj szépsége, nyugodt bája tökéletesnek bizonyult a festéshez… akárcsak a rengeteg papírmunkához, amihez szintén csend és egyfajta meghittség szükségeltetik.

   A hivatalnok-forma férfi izgatottan nézett körül a szobában, majd az ablakhoz lépett, és a kilátást tanulmányozta. Láthatólag elégedett volt azzal, amit lát. Várady szinte biztosra vette, hogy megtalálta a leendő vevőjét.

   Már egy hónapja hirdette az újságban a lakást, és ez volt az első, komolyabbnak tűnő érdeklődő. Jöttek családok, akiket az ár csábított ugyan, de végül közös megegyezéssel úgy döntöttek, túl kicsi számukra a másfél szoba. Aztán volt egy idős házaspár, szimpatikus, barátságos emberek. Sokat mosolyogtak, kedvesen beszéltek Váradyval, de a nő, miután befejezték a szemrevételezést, kijelentette, neki túl magasan van, és ha éppen nem jó a lift, nem lesz képes fel- vagy lemászni. De megfordult itt fiatal, családalapításra készülő, friss házaspár, akiknek túl büdös volt; akadt rendőr, aki végül úgy ítélte meg, túl nagy egymagának. De Várady kedvence a mérnökember volt, aki kerek perec kijelentette, szó sem lehet a vásárlásról, mivel túlságosan ferdék a falak. Bizakodva várta hát a hivatalnok véleményét.

   A férfi végre ellépett az ablakból, Várady felé fordult, és így szólt:

-          Akkor, azt hiszem, egyezzünk meg egy időpontban. Beszéljen az ügyvédjével, aztán értesítsen, hogy mikor írjuk alá az adásvételit. Készpénzzel fizetek.

   Tehát csak így? Várady őszintén meglepődött a dolog egyszerűségén. Ugyanakkor kicsit kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Pontosan ugyanaz a furcsa, rettegésszerű érzés, mely akkoriban, a galériában tört rá, amikor a vadkülsejű egyetemista felajánlotta neki azt a temérdek pénzt a festményeiért.

   A hivatalnok észrevette a sápadtságát, és rákérdezett:

-          Valami baj van? Talán rosszat mondtam?

   Várady megrázta magát, szeme visszavándorolt a vásárlójelöltjére, és barátságosan rámosolygott.

-          Nem, nincs semmi – válaszolta. – Csak kicsit… Tudja, szívemhez nőtt ez a lakás. Mindegy, ne is figyeljen rám! Ha már így megbeszéltük a dolgokat, nem lenne kedve meginni valamit, ünneplésképp?

   Maga sem értette igazán, miért tette fel ezt a kérdést. Valójában semmi kedve nem volt egy sótlan hivatalnok társaságában inni. De az elmúlt hónapokban nemigen akadt társasága, magányosnak érezte magát, és, mint a szólás is mondja: ha nincs ló, jó a szamár is. Vagy: Csak az ökör iszik magában. Ez esetben Váradynak be kellett látnia, hogy ő egy címeres ökör, mégpedig a legszánalmasabb fajtából.

-          Köszönöm, de nem szoktam alkoholt fogyasztani – felelte kimérten a hivatalnok, és elindult a kijárat felé.

   Jobb is, gondolta Várady, és ismét elmosolyodott. Hangosan ezt mondta:

-          Akkor majd értesítem. Addig is, minden jót magának!

   Lassan, elgondolkodva csukta be a hivatalnok mögött az ajtót, miközben arra gondolt, mégis miféle alak ez, hogy nem iszik alkoholt? Mindenki iszik. Legalábbis az olyan normális emberek, mint ő. Nem lehet anélkül kibírni ezt az életet.

   Miután a hivatalnok távozott, Várady visszatért az ital társaságába. A puszta közelségétől elszálltak a gondja, vagy legalább megenyhültek, nem hasogatták az agyát oly nagyon. Amikor pedig a kezébe vette, abban a pillanatban fél lábbal a paradicsomban érezte magát. A kupak letekerése: a mámor előszobája… Az első korty: az érzékek felkorbácsolása… A második: a lejtő legeleje… A harmadik kortytól pedig rendszerint nem volt visszaút. Ha idáig eljutott, többé nem állíthatta meg semmilyen körülmény. Még az sem okozott volna változást ilyenkor, ha maga a római pápa kéri az ivászat megszüntetésére.

   És Várady ismét eljutott idáig. A harmadik kortyot újabb és újabb követte, míg Mona Lisából kettőt nem látott a falon. Akkor aztán félbeszakította tevékenységét, és a festményhez lépett.

-          Mi olyan vicces? – rivallt rá a képre, majd megtántorodott. Meg kellett támaszkodnia a falban, különben orra bukik. Amikor végre sikeresen megtartotta egyensúlyát, leakasztotta a Monda Lisát a szegről, és a földhöz vágta. Kissé dühösen állapította meg – már amennyire meg tudta ítélni – , hogy a festménynek nem esett különösebb bántódása. Ekkor hirtelen elhatározással úgy döntött, teljes erejéből ráugrik, és addig tiporja, míg az a bizonyos mosoly el nem tűnik a nő szája szegletéből. Neki is készült az ugrásnak, ám épp abban a pillanatban, mikor erre sor került volna, fejébe éles fájdalom szúrt. Pár évvel később majd úgy látja, a sors keze, Isten keze volt a dologban, most azonban az ilyen gondolatok nagyon távol álltak tőle. Ideges volt; legszívesebben összetörte volna a lakás valamennyi berendezését. Hogy jobb kedvre derüljön, újra kezébe vette a whiskys üveget, és meghúzta. Egymás után csúsztak le torkán a kortynyi adagok, fel-le mozgatva felettébb kiálló ádámcsutkáját. Ettől valamelyest megnyugodott. Már nem látta annyira feketén a világot. Visszaakasztotta a Mona Lisát a falra, leült a szemközti fotelba, és onnan nézte azt.

   Kisvártatva elnyomta az álom. Mire felébredt, egészen józannak érezte magát. Fejfájása elmúlt, gondolatai kitisztultak, még csak nem is szédült. És, ami a legfontosabb változás volt, esze ágában sem volt eladni azt a jó kis lakást, mely az évek során jobban a szívéhez nőtt, mint a saját anyja.