Miközben Várady a megoldást kereste, néhány száz méterrel arrébb, egy igen rossz állapotban lévő családi ház gizgazos udvarára két, civilbe öltözött férfi lépett. Járásuk alapján ügynököknek tűntek. Napszemüveget viseltek, hajukat oldalra fésültek. Izmos felsőtestükön bőrkabát feszült. A magasabbik, nagydarab fickó határozott, erős mozdulatokkal bekopogott, majd várt. Dörömbölésére azonban senki nem nyitott ajtót.

-          Nyissa ki azonnal, Vizy asszony, különben kénytelenek leszünk betörni az ajtót! – kiáltotta a másik, aki egy fejjel volt alacsonyabb társánál, és sokszor idegesen körbepillantott maga körül.

   Erre már résnyire tárult az ajtó, és egy ápolatlan, nyúzott arcú asszony dugta ki a fejét. Amint megpillantotta a két férfit, elsírta magát.

-          Kérem, hagyjanak békén! Mondtam, hogy majd megfizetem a pénzt. Most nincs egy vasam sem.

-          Akkor elvisszük a bútorait – felelte hidegen, közömbösen a magasabbik.

-          De hiszen már semmi sincs! – panaszolta kétségbeesetten a nő. – Elvitték már, amit csak lehetett, mégis folyton visszajárnak! Mikor hagynak már végre békén?

   A nagydarab válasz helyett beljebb tolta az ajtót, vele együtt az asszonyt is. A nő a szájához kapta a kezét, és az egyetlen, kicsiny szobába szaladt, ahol tizenkét-tizenhárom éves-forma, szőke, kócos hajú gyermek ült a rozzant kanapén. Lábát maga alá húzta, egész testében remegett, és lihegett az idegességtől. Az asszony lehuppant mellé, szorosan átölelte, és próbálta vigasztalni. De úgy tűnt, a kisfiú kedélye csillapíthatatlan.

-          Ne félj, drágám, minden rendben lesz! Én itt vagyok melletted, nem hagylak el soha. Érted? Soha!

   Csoda folytán határozottan csengett a hangja. És ez a határozottság némiképp nyugtatóan hatott a kisfiúra. A reszketés alábbhagyott, a hisztérikus lihegés megszűnt.

   A durva alakok a konyhából épp a hűtőszekrényt cipelték kifelé, nehéz súlya ellenére viszonylag könnyedén. A berendezések közül csupán a gáztűzhely, a mosogató és a kanapé, az egyetlen nyughelyük maradt. Már csak az volt a kérdés, meddig.

   Szerencsére most beérték a hűtővel, ezen a napon nem jöttek vissza. De Vizy asszony tudta, jövő héten újra és újra ellátogatnak majd hozzá, és valószínűleg akkor sem lesznek barátságosabbak. Sírásra görbült a szája, de a gyerekre való tekintettel visszafojtotta könnyeit. Már rég nem lenne az élők sorában, ha nincs mellette a kisfia. Sokszor megfordult bár a fejében, hogy valamiképp mindkettejük életének gyors, fájdalommentes véget kellene vetni, de amint rászánta magát, elszállt a bátorsága.

   Pedig tudta jól, hogy a vég előbb-utóbb bekövetkezik. Érezte. Ennek ellenére, valami átláthatatlan okból minden reggel újra és újra felkelt, hogy azt a szerény élelmet, ami rendszerint többnapos, elszáradt pékáruból állt, megosszák egymás között, aránytalanul. Nem érdekelte, hogy ő éhezik, a legtöbb falatot a fia kapta.

   Ráadásul fázott. Odakint egyre hevesebben tombolt a hűvös őszi szél, tépázta a fák sárguló lombjait. A lakás hamarosan kihűlt, kifűteni azt nem volt pénzük. Kénytelenek voltak melegen öltözni, és megbújni a paplan alatt. Vagy mozogtak, hogy ne fázzanak. Olykor teljesen céltalanul futkároztak fel-alá a házban, de az is csak rövidtávon segített.

   És a tél előszele folyamatosan erősödött. A meteorológiai előrejelzések kemény, tartós telet jósoltak.