…  - Kedvesem, egy kicsit fordulj balra, ha megkérhetlek! Úgy… Tökéletes!

   Várady Sándor kicsit kényelmetlenül érezte magát. Nem azért, mintha zavarták volna a szőke szépség leplezetlen bájai; látott már meztelen női testet közvetlen közelről. A kisszobában lévő, igen kevés mozgási lehetőség aggasztotta. A helyiségben – mely amúgy sem volt tágas – szerteszét hevertek a becsomagolt, vagy éppen javítgatásra váró festmények. Nem igazán tudta őket elraktározni. Így is kénytelen volt a többi szobát bevonni. Képek kerültek az előszoba egyes részeibe, de még a fürdőszobában is előfordultak. Egyedül a nagyszobát nem rakodta tele; kellett egy hely, ahol a vendégeket fogadja. Akkoriban ugyanis még voltak vendégei.

   A fiatal, sudár szépség elegáns nőiességgel tette keresztbe a lábát. Mozdulatlan maradt, de pillantása folyton visszatért az őt megörökíteni próbáló férfihoz, aki most kis híján hanyatt esett az egyik festményében.

-          A csoda vinné el! – méltatlankodott.

   A szépség kihasználta a pillanatnyi kizökkenését, és lágyan csengő hangján megszólalt:

-          Mikor lesz már saját galériád? Akkor nem kéne itt nyomorognod.

   Várady Sándor értette a célzást. Tudta jól, a lányt nem az érdekli, hogy ő elfér-e. Sokkal inkább, hogy ők elférnek-e. Többször megpedzette ugyanis, mióta megismerte, hogy szeretné komolyabb szintre emelni kettőjük kapcsolatát. Nem rejtette véka alá: az összeköltözés gondolata foglalkoztatta. De amikor csak felhozta, Várady Sándor azzal az ígérettel odázta el a dolgot, majd, ha a festményeit nem kell a kisszobában tárolnia, visszatérnek a kérdésre. És a festő már tudta azt, amit a szőke szépség még nem: egy jól menő cég jutányos áron hajlandó volt bérbe adni valamelyik termét, azzal a feltétellel, hogy ajándékként olykor tulajdonukba bocsátja egy-egy festményét. Mivel a festészet volt az élete, nem okozott különösebb fejtörést a dolog. Mi több, nagyszerű lehetőségnek tartotta. Soha vissza nem térő alkalomnak. Ezért azonnal igent mondott, habozás nélkül. Képeinek felét át is hordta már oda, de így is maradt a zsúfolt rumli. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy most már lehetett lépni a szobában, nem kellett modelljeit a tiszta, festékmentes nagyszobában megörökítenie.

-          Már csak idő kérdése, kedvesem – ígérte Várady, és visszatért a munkájához. Már csak pár ecsetvonás volt hátra. Kitűnően sikerült a festmény, mint mindig.

   Miután végzett, a lány megkerülte az állványt, és szájára tapasztott kézzel csodálta a remekművet.

-          Hiszen ez csodálatos! – lelkendezett. Azonmód, anyaszült meztelenül átkarolta a férfit, akinek ettől egész testén úrrá lett a szenvedély. Letette az ecsetet, és viszonozta a lány ölelését.

-          Menjünk a nagyszobába! – mondta, és már húzta is magával kedvesét.

   Várady végig szem előtt tartotta a szépség érdekeit. Nem volt önző. Nem követelőzött, nem akart mindent azonnal, egyszerre. Szép lassan, ahogy partnere megkívánta, belemerültek a testi kommunikáció rejtelmeibe.

   A beteljesedés gyönyörteli volt. A nő és a férfi egyszerre sóhajtottak fel, majd még szorosabban egymás karjaiba bújtak, ajkuk egybeolvadt, nyelvük kutató szenvedélyességgel mozgott a másik szájában.

   Mona Lisa pedig mosolyogva áldását adta a szerelmesekre…

… - Rég volt, mi? – kérdezte Várady a festménytől. – Már nem is emlékszem rá, milyen volt. De te, látom, igen.

   Kacsintott, majd otthagyta Mona Lisát.

   Odakint hűvös, késő októberi szél fújdogált. A szokásos szombat reggeli körkép fogadta. A szomszéd házból ketten – két idős, őszbe borult hajú asszony – kutyát sétáltattak. Pontosabban, beszélgettek, miközben kedvenceik próbálták kielégíteni szükségleteiket. Várady hangosan, illedelmesen köszönt nekik. Távolodva még hallotta, ahogy harsányan összenevetnek, mint két tizenéves csitri. Az egykori festőnek nem volt kétsége afelől, rajta mulatnak. De most ez cseppet sem foglalkoztatta. Ment tovább, lassan, szemlélődve. Ez a reggeli séta volt az egyetlen, ami megmaradt korábbi szokásai közül. Régen ilyenkor szinte minden alkalommal magával ragadta az ihlet fuvallata. Most csupán azt érezte, mindenki rajta nevet. Az ő szerencsétlenségén csámcsognak. Talán ne minden ok nélkül, de akkor is… milyen jogon?

   Ahogy befordult az utca végén, szembe jött vele egy kóbor fekete macska. Váradyra emelte zöld szemét, és megállt.

   Még ő is kiröhög, gondolta a férfi, majd szomorúan továbbállt. A közeli, parkosított terület egyik padján két fiatal anyuka beszélgetett, miközben tízéves-forma gyermekeik mókázva rúgták a pöttyös labdát.

-          Figyelj, mert most fogok egyenlíteni! – kiáltotta az egyik, és nagyot röpített a játékszeren. A másik kisfiú hiába nyújtózkodott, a labda egyszerűen elsuhant mellette. A lövő óriási üdvrivalgásban tört ki, míg a vesztes csalódva, de még mindig reménnyel telve ment a labda után.

   Váradynak máskor, ezt látva azonnal futnia kellett, az ecset és az állvány közelébe, most csupán elszorult a szíve. Belőle már rég kivesztek az efféle játékos hajlamok. Pedig emlékezetében még elevenen éltek azoknak a boldog, önfeledt pillanatoknak a képei, melyekből azért jócskán kiadatott neki.

   Az újságosbódé előtt két férfi beszélgetett az előző napi meccsről.

-          Te, az volt aztán a nagy gól! Ezt még maga Pelé is megirigyelte volna. Én mondom neked, a magyar labdarúgás hamarosan világszínvonalú lesz.

-          Aha – felelte szórakozottan a másik. – Lehet, ha minket beválasztanának a csapatba, többre mennének.

-          Na, én azért nem látom ilyen keserűen a helyzetet. Igenis, van jövője hazánk futballjának.

-          Ha te mondod – vont vállat a másik, majd félreállt, mert Várady halk köhintéssel jelezte, a sorára vár. Alaposan szemügyre vette a vitatkozó feleket, és némi gúnnyal állapította meg, azok még azt sem bírnák ki, ha akárcsak egyetlen napot végig kéne dolgozniuk, kemény, fizikai munkával. Hát még kilencven percnyi, megfeszített tempójú küzdelmet…

-          Népszabadság – mondta, miután odafért a bódé ablakához. Az újságos közölte az árat, és átadta a lapot. Miután Várady elment, a két férfi visszafoglalta helyét, és tovább cserélték az eszmét.

   Várady keresett egy üres, eldugott padot, ahol lehetőleg még a madár sem fordul meg, és a napi hírekbe ásta magát.

   Különösen az ezen a hétvégén, a benzin árának drasztikus emelkedése ellen tiltakozó taxisok blokádján akadt meg a szeme. A drágulást meglepetésszerűen jelentették be: korábbi közlemény szerint nem tartozott a kormány 25.-ei ülésének napirendi pontjai közé a dolog, ennek ellenére az aznap délutáni parlamenti sajtótájékoztatón mégis bejelentették. Persze, hogy nagy felháborodást okozott! Huszonötödikének délutánján tüntetők gyülekeztek a Hősök terén és a Kossuth téren, majd 26.-ára eluralkodott a káosz. A fővárosban csupán a metró közlekedhetett, illetve az utakon a mentők és egyéb megkülönböztetett jelzést viselő, valamint az élelmiszert szállító kocsik furikázhattak. A kormányszóvivő törvénytelennek titulálta a demonstrációt, mivel azt nem jelentették be hetvenkét órával korábban.

   „Na ja!” – gondolta keserű gúnnyal Várady – „Ti sem jelentettétek be előre, hogy készüljön fel mindenki a legrosszabbra!”

   Felidegesítette magát rendesen a cikken. Össze is csukta az újságot, nem olvasta tovább.

   Nemrég zajlott le a polgármester-választás. Ebben az évben a kormány összetétele alapjában megváltozott. A korábbi munkáspárt tagjai eltűntek az elitből – bár Várady szentül meg volt győződve róla, hogy ez nem teljesen felel meg a valóságnak. Ő is, mint akkoriban a legtöbb magyar ember, hinni akart a gyökeres fordulatban, de valami legbelül azt súgta, ez az egész csupán álca, képmutatás.

   A lapot a legközelebbi szemetesbe hajította, majd hazafelé vette az irányt. Útközben felidézte, mi minden történt vele időn. Becsületesen, kemény odaadással dolgozott a munkahelyén, a tejgyárban, de végül egyike lett annak a rengeteg embernek, akik elvesztették az állásukat.

   Hogyan tovább? Kevés tapasztalattal rendelkezik – állítólag ezért is bocsátották el – , világéletében nem volt rászorulva az igazi értelemben vett munkára, ráadásul iskolai végzettsége is csupán nyolc általános. Hová mehetne így?

   Lelki szemei előtt már látta a számlák tömkelegét, melyeket majd képtelen lesz befizetni a továbbiakban. Szép lassan gyülekezni fognak a felszólítások, míg végül kikapcsolják az áramot és a gázt. És, ha már kellőképpen eladósodott… Ebbe bele sem mert gondolni. Tudta, nem várhatja ezt meg. Valamit cselekednie kell. Lassan körvonalazódtak előtte egy terv részletei. Igen… Ez tűnt hirtelen az egyetlen lehetséges megoldásnak. Elvégre, ha jobban belegondolt, nem is volt olyan szörnyű a helyzete, mint azt első félelmében hitte.