- Kérem, segítsen. Le kell állítania mielőtt megölök még valakit – mondom a dokinak, aki ettől a kijelentésemtől idegesen fészkelődni kezd a székén és bizalmatlanul pislog rám vastag keretes szemüvege mögül. A masszív, bőrbevonatú karosszék nyikorogva tiltakozik a kövér test súlya ellen.

- Ha úgy véli gyilkosságot követett el, javaslom, forduljon inkább a rendőrséghez – mondja óvatosan, megnyugtatónak szánt hangon.

- Nem a hagyományos értelemben mondom. Senkit sem csaptam agyon baltával vagy lőttem le. Semmi ilyesmi. Azt hiszem én szavakkal ölök – hadarom gyorsan egy szuszra, mielőtt még a telefonhoz nyúlna és felhívná a zsarukat.

- Értem – mondja a pszichiáter valamennyire megnyugodva amikor rájön, hogy valószínűleg csak a szokásos dilinyósok egyike vagyok.

Fáradtan hátradől és az órájára pillant jelezve, hogy lassan lejár a rendelési ideje. Biztosan nehéz napja lehetett, mert látható unalommal, fásultan veszi kézbe a jegyzetfüzetét.

- Akkor talán kezdjük az elején – mondja egy hosszú sóhaj után.

- A kisfiam egy évvel ezelőtti halála óta kényszeresen írok – mondom, majd én is előveszem a saját jegyzetfüzetemet. Kihúzom összerágott végű ceruzámat a drótspirálból és a kezem sürgető zsibbadásának engedve elterelő szavakat írok: pókhasú, pökhendi, páváskodó, pszichiáter…

Az azonos kezdőbetűjű szavak segítenek, hogy ne kezdjek bele egy végzetes történetbe.

Dr akárki (nem akarom megjegyezni a nevét a saját biztonsága érdekében) csak nézi mit csinálok, aztán lejegyez valamit elegáns, aranyozott golyóstollával, ami tökéletesen illik arany nyakkendőtűjéhez, aztán rám néz behízott szemeivel.

- Folytassa.

Erővel próbálom visszatartani a kezemet, hogy ne írjak. Az ujjaim sajognak, a csuklóm fájdalmasan megfeszül, de átmenetileg sikerül leállítani magam.

- Abelnél, a fiamnál három éves korában diagnosztizálták a leukémiát. Egy évnyi kemoterápia, sugárkezelés és egy sikertelen csontvelő átültetés után végül meghalt – mondom elérzékenyült hangon.

- Sajnálom – mondja a doki fel sem nézve a jegyzeteiből, de látszik rajta, hogy le sem szarja. Gépiesen, pusztán illendőségből nyilvánít részvétet.

- Mindketten kibuktunk. Az asszony is meg én is. Sarah elég rendesen belehúzott a piálásba. Hagytam, mert mindketten a saját fájdalmunkat dédelgettük. Naplót kezdtem vezetni, hogy kiírjam magamból a bánatomat – a doktor érdektelensége láttán a kezem ismét éltre kel és szavakat firkálok: önző, önelégült, ökör…

Összeszedem magam és folytatom.

- Eleinte segített. Aztán már nem volt elég a fájdalom szavakba öntése. Mindenféle történetek jutottak eszembe. Más emberekről, más sorsokról és tragédiákról. Lassan az összes szabadidőmben írtam.

- Miért gondolja azt, hogy megölt valakit? – kérdezi a doki. Ismét az órájára néz. Rövidre akarja zárni a beszélgetést. Terebélyes pocakjának mélyéből diszkréten megkordul a gyomra. Gondolom, már alig várja, hogy végezzünk és betolhasson egy háromfős családnak is elegendő vacsorát.

Ceruzát tartó kezem megremeg. A grafit hegye mélyen beleszánt a papírba: dagadt, hájas, kövér, potrohos, melák, hájfej… A szinonimák is segítenek.

Görcsösen elrántom a kezem a füzettől és lefogom a másik kezemmel.

- A zajos szomszéd volt az első. Képtelen volt csendben maradni. Állandóan fúrt, faragott, csiszolt a garázsában. Többször próbáltam vele szót érteni, de elküldött a fenébe, hogy törődjek a magam dolgával. Aztán egy vasárnap késő délután, amikor ócska fűnyírójával vágta a füvet, írni kezdtem róla. Az asszonyt nem zavarta a zúgás. Aznapra már kiütötte magát és részegen hortyogott a hálóban.

Én a konyhában ültem az asztalnál és elkezdtem egy történetet, Billről, a füvet nyíró baromról, aki magasról tett mindenki nyugalmára. Aztán leírtam, hogy ez a seggfej a szívéhez kap és holtan rogy össze a kertben. Nem én találtam ki a sztorit, csak úgy jött magától. Amikor kész lettem, odakint elhallgatott a gép. Kinéztem az ablakon és láttam Billt a fűnyírója mögött feküdni. Mire kiértek a mentők már rég halott volt. Azt mondták szívroham.

- Ugyan, ez még nem jelent semmit. Csupán szerencsétlen véletlen – mondja a doki. Behízott szemeivel rám néz és egy kis fejcsóválással is nyomatékosítja a véleményét. Mintha egy ostoba kölyköt győzködne arról, hogy mekkora hülyeségeket beszél.

A kezem megint belendül: nagyképű, öntelt, kivagyi, fölényeskedő, lekezelő, dölyfös, önelégült…

- Eleinte én is azt hittem. Azután jött az a csúnya vitánk az asszonnyal. Aznap még a szokásosnál is jobban beivott. Elkapta a dühroham és mindenfélét a fejemhez vágott. Szerinte én csak irkálok és egyáltalán nem érdekel a fiunk halála. Érzéketlen tuskónak nevezett. Kényszeres pszichopatának, akit már senki és semmi nem érdekel, csak a saját világa. Hiába próbáltam lenyugtatni, és amikor zokogva és tántorogva bement a zuhanyzóba, eszembe jutott egy történet. Írni kezdtem a megtört veszekedő házaspárról, a szerencsétlen férjről, akit részeg felesége, Sarah hibáztat a kisfiuk haláláért. Azután leírtam szinte önkéntelenül, hogy a kegyetlen asszony önző szíve utolsót dobban.

Már hallottam is a zörgést. Berontottam a fürdőszobába és ott találtam Sarah mozdulatlan testét arccal előre feküdni a padlón. Nem tudtam rajta segíteni. Megöltem. Én öltem meg – mondom elcsukló hangon, és a könnyeim fátylán keresztül nézek a doktorra.

- Jól van, nyugodjon meg. Sajnálom a feleségét, de maga is tudja, hogy ez lehetetlen. Nem lehet írott szavakkal ölni. Képtelenség – mondja a pszichiáter.

- Nem tudom mi történik velem. Egyre csak írok és írok. Rettegek, hogy mi lesz ha megint megtörténik. Még kordában tudom tartani. Adjon valamit, amivel leszedál, vagy utaljon be agyműtétre. Segítsen – mondom könyörögve.

A doktor halványan elmosolyodik az ötleteim hallatán, és gunyoros arckifejezése láttán kezd elborulni az agyam.

- Kényszerképzetet nem lehet operációval gyógyítani. Terápiát javaslok hetente kétszer és felírhatok egy gyenge nyugtatót – mondja és már elő is veszi a recepttömbjét. Közben gyorsan az órájára néz. A rendelésnek vége. Téma lezárva.

Izzadt kezembe szorított ceruzám önálló életre kel: a kövér fickó túlterhelt erei felmondják a szolgálatot és elzárják a hájas szívéhez vezető utat…

A pszichiáter felém nyújtja a receptet. Azután a mellkasa bal oldalába markol és felakadt szemekkel lefordul a székről.

Kirohanok a rendelőből és szólok az asszisztensnek, hogy hívjon mentőt, majd elmenekülök tettem színhelyéről.

Most már biztos. Én voltam. Már név nélkül is megy. Csípőből írva a szavakat célzás nélkül gyilkolok.

A világ tudomására kell hoznom a történetemet, még ha nem is hiszi el nekem senki.

Esetleg ha feltöltöm az internetre.

Látom magam előtt azt a valakit, aki elolvassa. Férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, teljesen mindegy. Ott ül a monitor előtt, kétkedve olvassa a sorokat, aztán egyszer csak éles fájdalom indul a bal karjából a válla felé…