- Azonnal dobd el a kést! – Hasított bele a dobhártyarepesztő csendbe egy vékony, de annál határozottabb hang, mire mindenki a bejárat felé kapta a tekintetét.

Krisztina állt az ajtóban.

Szemeinek tengerkékjét, egyenest Gábor hideg, acél szürkéjébe fúrta, arcán határozottság ült, de tekintetének fátyolossága jelezte, Ő sem aludta át az éjszakát. Sőt, mintha végigzokogta volna…
Határozott arcvonásainak, egy duplacsövű puska adott nagyobb hangsúlyt, ami – enyhe remegéssel ugyan – Lukácsra szegeződött.
Gábor mosolyogva állta Krisztina pillantását, ami most nem volt tétova és segélykérő, mint párórával ezelőtt, a Karlovicz kastély parkjában.

 - Nem viccelek Gábor! Dobd el!

Péter furcsállta, hogy felesége nem döbbent meg Lukács jelenlétén, ami nyilvánvalóvá tette számára, hogy már találkozhattak a közelmúltban.

Krisztinek egyre jobban remegett kezében a fegyver, de képtelenség volt eldönteni, hogy a női kéz számára volt fárasztó a tartása, vagy az érzelmi felindultság remegteti ennyire. Gábor is hasonlóan tétova lehetett a megítélésében, mert inkább a felszólításnak eleget téve, földre dobta a kést.

 - Állj közéjük! – Adta ki a következő parancsot, és fejével Gábor emberei felé intett az asszony.

Lukács engedelmesen követte az utasítást.

 - Úgy. Most pedig, a többiek is! – És a zsoldosok felé fordította a fegyver csövét.

Azok nem nagyon érthették mit is akar tőlük a nő, mert tanácstalanul, hol egymásra, hol pedig rá néztek.

 - Na! Ledobni a fegyvert! – Üvöltötte az asszony, amitől a helyiségben tartózkodó férfiak mind összerezzentek. Péternek is elkerekedett a szeme, nem hallotta asszonyát így kiabálni még, pedig elég régen együtt éltek már.

Mindenesetre, a hangosabb parancsszó meghozta a kívánt eredményt mert valamennyi fegyver, szinte egyszerre ért földet.
 - Végre…

Krisztin enyhe tanácstalanság mutatkozott, mint amikor a bemutatásra kerülő darab nyilvános főpróbáján, a színész várja a súgó halk, megmentő szavait.

Aztán, kis habozás után döntésre jutott:

 - Fogják meg egymás kezét.

Mintha nem hallották volna az egy csomóba terelt férfiak, egyik sem mozdult.

 - Nem tudom, érthetetlen a tájszólásom, vagy selypítek talán? – Kérdezte, maga elé meredve Krisztina.

 - Tökéletes a kiejtésed szívem… – Nyugtatta meg Karlovicz.
 - Akkor süketek Maguk?! Fogják meg egymás kezét!

 - Mit képzel rólunk asszonyom? Nem vagyunk hátulgombolósok! Emlékeztette Krisztinát és a jelenlévőket az egyik zsoldos, de a dörrenés, és a mennyezetből szóródó por, egyszeriben szófogadó kisdedeket varázsolt a zord férfiakból.

 - Na… így már szebbek! – Mondta elégedetten az asszony, amikor végignézett, az egymás kezét fogó zsoldosokon.

 - Gábor! Te sem vagy kivétel közülük…

Lukács engedelmesen megfogta a mellette álló zsoldos kezét.
 - Jó. Most pedig, lassan induljanak el jobbra. Mondom jobbra!
 - Nekünk ez a jobb asszonyom! – Jelezte az iménti zsoldos.
 - Ja… akkor balra…

A férfiak komótosan elindultak az előre leegyeztetett irányba.
 - Állj! Így túl közel lesznek. Menjenek hátrébb! Még, még, még…
   Állj! Így jó… Nem! Így meg közel vannak a másik kijárathoz…
 Lépjenek hármat balra… akarom mondani, Maguknak jobbra!
Péter már nem tudta tovább leplezni mosolyát, ahogyan Krisztina teljesen belefeledkezett a logisztikai irányításba.

 - Azt hiszem ez sem jó… így nem látom a faltól a fele társaságot.
   Péter! Jól mulatsz? Az Isten szerelmére, nem segítenél?

 - Bocsánat asszonyom… mi lenne, ha csak szimplán, arccal a falnak,  feltar-    tott kézzel álldogálnánk? – Javasolta bátortalanul az egyik zsoldos.

 - Hm... No lám! Egy férfinak is lehetnek jó ötletei… Rendben!
   Legyen úgy! Falhoz! Mindenki!

Döntését megkönnyebbült sóhaj kísérte.

Krisztina megtörölte enyhén gyöngyöző homlokát.

 - Péter! Ne állj úgy ott, mint egy faszent! Csinálj már valamit!
Karlovicz bólintott, odalépett feleségéhez és megcsókolta.

 - Hát… nem pont erre gondoltam… – Vallotta be az asszony, a levegőbe szimatolva.

 - Akkor mire?

 - Mit tudom én! Te vagy a férfi!

 - De én csak egy egyszerű gulyáslegény vagyok, nem terrorista!
 - Na, akkor összetereltem Neked a gulyát! – Intett fejével a nő.
   Mellesleg, rettenetes pálinkaszagú a leheleted…

 - Elnézést… csak szeretném jelezni, ilyenkor motozás szokott következni– Vágott közbe bátortalanul a segítőkész zsoldos.
 - Hülye barom! – Csóválta meg rosszallóan fejét a mellette álló kollégája.

 - Ez, az! Motozás! Péter intézd, én pedig megnézem Eleket...