Gazdag lábán kalucsni

   Ahogy belépett Kalucsnis a vegyesboltba, hirtelen még a legtürelmetlenebb vásárlók is roppant előzékennyé váltak. Sőt! Maguk elé tessékelték. Ennek a tiszteletteljes gesztusnak megfelelően soha nem kellett sorban állnia. Minden alkalommal úgy szolgálták ki a boltban és úgy várták a pénztárnál, mintha ő lett volna az egyetlen vásárló. Ezek után az ember azt gondolhatná, hogy a Kalucsnis személyében egy Keresztapát tisztelhetünk valamelyik maffiacsaládból. Nem erről van szó. A mértéktelen tisztelet nem a kapcsolatainak és a hatalmának szólt, hanem annak a penetráns szagfelhőnek, ami még a szabadlevegőn is minimum húsz méteres burkot vont köré.

   A helyi Községi Tanács nyilvántartásán kívül senki nem tudta, hogy hány éves lehet. Még a falu legidősebb lakói is ugyanolyannak ismerték már gyerekkoruk óta. Hosszú ősz haj, amit a szakállával együtt időnként bicskával visszanyírt - fodrászra soha nem volt hajlandó költeni. Egy vastag szövésű ing, nadrág és egy pár kalucsni a lábán. Zoknit és alsógatyát soha nem hordott. Ez volt minden öltözéke télen, nyáron. A kalucsnit ebben az esetben ne úgy képzeljük el, mint azt a rendeltetésszerű valamit, ami a lábbelit hivatott védeni! Az ő falujában egész mást neveztek annak; magát a lábbelit. Egy normál gumicsizmát, aminek boka magasságában levágták a szárát, hogy sokkal könnyebb legyen felvenni vagy lerúgni.

   Kalucsnis szegényes igényeit tökéletesen kielégítette a kéthelyiséges kis kulipintyó, ami minden komfortot nélkülözött. Nem volt fürdőszoba vagy angol WC, csak egy düledező pottyantós budi a viskó mögött. A házban se villany, se víz.

   – Én nem fizetek ilyen nagyzolós dógokér. Nem köllenek azok a villogó fények meg a kád a házba, hogy merengessem benne a farmotoromat. Kinek való az, he? Csak a sok lumpnak! – mondta egy alkalommal még a hatvanas években, mikor megpróbáltak hatni rá a szomszédok, és ehhez azóta is szigorúan tartotta magát.

   Két alkalmat leszámítva soha nem tisztálkodott.

   Az egyik eset, akarata ellenére történt, és csak nagyon kis felületre korlátozódott,  és nagyon rövid időre: Mint minden reggel, hátrament a pottyantós budira, letolta a nadrágot és jó mélyen beleengedte tomporát a nyílásba. Úgy ült benne, mint gyerek a vödörben. Még a lábai is elemelkedtek a talajról. Ha nem kapaszkodik rendesen, kétrét hajtva belefúródott volna seggel a szarba. Mialatt ott nyögött ebben a bizarr pózban, a szomszéd foxi kutyája, Bodri befúrta magát a tákolmányba hátulról a kirohadt deszkák alatt. A pottyantó nyílás alatt egy darabig figyelte a történést, aztán gyors nyelvcsapásokkal nekilátott takarítani a feje fölött mindent, amit ért. A meglepett Kalucsnis meglehetősen vegyes érzelmekkel reagált. Majdnem infarktust kapott ijedtében, és mire sikerült kifeszegetnie magát az ülődeszka nyílásából, már a röhögő görcsöt is előhozta belőle Bodri a csiklandós herezacskón keresztül. …de legalább nem kellett használni a drága törlőpapírt.

   A másik esetben saját maga döntött úgy, hogy megfürdik. Nyár volt, kellemesen meleg. Hirtelen elsötétedett az égbolt, dörgött villámlott és csak percek voltak vissza a záporig. Utána sem tudta soha megmagyarázni, hogy milyen őrült ötlettől vezérelve, de azonnal rohant a közeli vegyesboltba ahol megvette élete első szappanát. Amilyen gyorsan csak bírt hazasietett, lerúgta a kalucsnit, ledobálta az összes két darab ruháját és kiállt az özönvízszerű zuhiba. Jól beáztatta magát, majd visszahúzódott az eresz alá és alaposan beszappanozta az egész testét, minden nyílást beleértve. Miután jó erősen átdörgölte magát és épp ment volna öblítésre, elállt az eső. Piszkosul nagy kutyaszorítóba került szegény. Ott állt pucéran, a nap kezdett újra forrón sütni, a szappan meg csípte mindenét, mint a veszett fene. Égtek a szemei, a sok kivakart elfekélyesedett seb, a húgycsöve, az aranyere, a berepedezett lábujjközök, még az ép bőrfelületek is. Nem volt mit tenni, magára kapkodta a cuccait és rohant a patakra, hogy ruhástul belefeküdjön. Akkor megfogadta, hogy többet soha.

   - Mér fürönnyék? Mennyivel vagyok én más, mint XIV. Lajos vót, a Napkirály? He? – magyarázta egyszer a szomszédjának azt, amit nem sokkal korábban mesélt neki valaki. – Az se vót fürönnyi soha. Mikó a világra gyütt, letürűgették egy vizes ronggyal azt utána csak akkó fürdött, mikó nősült. Se előtte se utána soha. Úgy is hótt mög. Büdösen, mint a dög.

   Más dolgokra sem volt igénye az öreg Kalucsnisnak. Ruhát csak több évente vásárolt. Mindenképp megvárta, hogy lerohadjon róla, ugyanis soha nem vette le. Boltba csak kenyérért ment hetente kétszer, hogy kiegészítse a szociálisan kiutalt ebédjét, amit rendszeresen házhoz szállítottak neki. Kocsmába egyáltalán nem járt.

   - A mmá kőtséggel jár! – szokta mondani.

   Évtizedek óta a mentális problémáira megítélt nyugdíjból élt. Vagyis nem abból, mert azt nagy százalékban megtartotta, hiszen a heti két kiló kenyér nem kerül sokba. Lábbelit meg bőven elég tízévente egyszer beszerezni – ami egyébként valóban nagy napnak számított az életében. Elsétált a falu iparcikk boltjába, megvette az új gumicsizmát, hazavitte, egy darabig nézegette aztán levágta a szárát. Felvette a szép új kalucsnit, a régit pedig szertartásszerűen elégette a légycsapóval együtt. Ezután kiült a ház elé és nagyfokú precizitással készített az imént levágott csizmaszárból egy új légyölő alkalmatosságot, hogy továbbra is hódolhasson kedvenc időtöltésének. Új kalucsnihoz új légycsapó dukál. Ebből soha nem engedett.

   Minden délelőtt az erdőben sétált, összeszedett egy ölre való rőzsét, hazavitte, elfogyasztotta a szociális gondozó által hozott ebédet, majd jó félórát szellőztetett, hogy minél több légy berepüljön a házba - ezzel elment a nap első fele. Bezárta az ablakot és ajtót, aztán jöhetett a vadászat. Órákig pofozta a falakat és a berendezést a légycsapóval, mire mindegyiket kivégezte. Csak úgy csattogott minden.

   - Má megen csapkodja a vén hülye – csóválta fejét ilyenkor a szomszéd.

   Az sem számított, ha az éthordóba hullnak a dögök vagy a kenyéren kenődnek el. Az meg a legkisebb jelentőséggel sem bírt, hogy a falakon már kész tapétát formázott a rengeteg szétkenődött légytetem. A lényeg az volt, hogy jól kiszórakozza magát a Kalucsnis. Ahogy elégedetten tudomásul vette, hogy minden legyet megölt, délutáni sétára indult a faluba. Minden alkalommal kora estére ért haza, lerúgta a kalucsnit, egy darabig vakargatta a lábujjközeit és bokájának környékét, aztán lefeküdt. Másnap minden kezdődött elölről.

   Bár nem tudatosan, de az életviteléből adódóan rengeteget spórolt. A postás meghozta a nyugdíjat, ő átvette, borravalót nem adott, kivette belőle a heti két kenyérre valót, a többit pedig összefogatta egy befőttes gumival és számolatlanul bevágta a többi tekercs közé egy cekkerbe. Ez így ment évtizedek óta.

   Aztán egy napon nem köszönt vissza senki a szociális gondozónak, pedig látta, hogy nyitva van az ajtó. Belépett a bűzös szobába. Hanyatt fekve volt végignyúlva ágyán az öreg. Fekete talpai és szája körül millió légy döngött. A kínos esetekre mindig tartott magánál a gondozó néhány pár gumikesztyűt, és ez most kínos eset volt. Felvette, kitapogatta a nyak koszcsíkokkal teli redői közt az artériát és megállapította, hogy a pulzus: volt, nincs.

   Kihívta a körzeti orvost, aki megtette a szükséges intézkedéseket. Az öreget elvitték a hullások, a Községi Tanács lepecsételtette a házat, majd pár nappal később tanácsi számlára megtörtént a temetés.

   Örökös nem lévén, egy évvel később a tanácselnök úgy döntött, hogy lebontják a viskót. A bútorok kihajigálásával és elégetésével kezdődött a munka, minek során előkerült a cekker. Olyan hatással volt a tanácsiakra mikor kiborították a tartalmát, mint az, amikor elfelejti valaki feladni a nyertes lottószelvényt. Tele volt összekötegelt bankjegyekkel. Súlyra több kiló volt. Viszont addigra, az elmúlt egy év alatt a lakatlan házat ellepő egerek és patkányok teljesen szétrágták, miszlikbe aprították az egészet.

   Az egészet, amit a bolond Kalucsnis egy életen át gyűjtögetett.