Fürdőkádban nem jó aludni

   Nehéz volt, de sikerült reggel nyolckor felkelnem. Nem szoktam kínlódni az ébredéseket követően, simán kiugrok minden alkalommal az ágyból, most viszont nagyon pocsékul éreztem magam. Előző este sokat vívódtam azon, hogy az X-faktort nézzem-e vagy menjek kocsmázni. Végül is a kocsma mellett döntöttem. Meglehetősen hosszúra sikeredett a kiruccanás; hajnali kettőig dobáltam a zenegépbe a százasokat, magamba pedig a söröket, megspékelve néha egy-egy Hubertusszal. Mire hazakeveredtem és ruhástul a párnák közé vetettem magam, már félhárom volt.

   Tehát nyolckor kikecmeregtem az ágyból. Nagyon fura szagom volt. Mindig helyeslően bólogattam arra a gondolatra, miszerint a férfi legyen büdös, de ez nagyon durván tekerte az orromat. Pedig állítólag már néhány perc után sem érzi az ember a saját szagát, nem ám egy éjszaka után. Hát én éreztem. Egy darabig még pánikoltam is miatta, nehogy valami kiválasztó szervi problémának legyen tulajdonítható a penetráns buké, de hirtelen megvilágosodtam. Az egyik remegő, idegrendszeri betegségtől szenvedő piásnak összeakadtak a lábai és rám öntött egy nagyfröccsöt. Megnyugodtam. Nyújtózkodtam egyet, majd eleget tettem a szokásos reggeli protokollnak: fogmosás elfojtott öklendezéssel, WC, aztán zuhanyozás. A zuhanyrózsa alatt állva kétszer is volt szerencsém végighallgatni a Hunyadi indulót.

   „Ki a tökömnek vagyok ilyen fontos? Nem képes megvárni, hogy visszahívjam – mondtam gondolatban, élvezve a telefonom által szolgáltatott zenét.”

   Megtörölköztem, megálltam a nappali közepén s miközben vártam, hogy visszahűljek, megnéztem a híváslistát. Krisztián volt az, a kétszáz kilométerre lakó haverom. Nem értettem, miért idegeskedik, hiszen minden meg volt beszélve.

   Visszahívtam.

   - Na, mi van Fiam? Szevasz! – az idők kezdetétől fogva Fiamnak szólítjuk egymást. – Miért nem vetted fel azt a kurva telefont?

   - Szevasz Fiam! Ippeg firdettem a testemet. Nemsokára indulok. Dél egy óra környékén ott leszek. Öcsém, mikor ért oda?

   - Majdnem éjfélkor.

   - Bebasztatok?

   - Persze. Háromig ittunk. Öcséd még alszik.

   - Akkor ti sem vagytok jobb állapotban, mint én.

   - Kocsmáztál?

   - Ja… Most viszont leteszem, mert itt állok egy szál faszban – mondtam türelmetlenkedve. – Összecihelődöm, aztán indulok.

   - Ok, Fiam, igyekezz! Cső!

   - Persze. Hali!

   Felöltöztem. Sok mindent nem kellett magamra kapkodni; alsógatya, rövidnadrág és papucs. A nyári melegre való tekintettel, ennyi bőségesen elég volt. Egy szatyorba beledobáltam a fogselymet, fogkefét, fogkrémet, egy pólót és egy váltás alsógatyát. Pont annyi cuccot, amennyire egy magamfajta férfinak szüksége lehet egy hétvégére, kétszáz kilométerre a lakhelyétől.

   Több mint egy órája vezettem, és még kábé száz kilométer lehetett hátra, mikor az egyik falun áthaladva feltűnt egymás után három sörfőzde. Néhányszáz méter volt közöttük.

   - Micsoda egy piás népség. A kocsma már nem is elég nekik, még bögrecsárdáik is vannak – morogtam magamban.

   Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy bármennyire is odavagyok a sörivásért, nem állhatok meg. Autót vezetek, és a jó neveltetésemhez tartván magam, eszem ágában sincs törvényt sérteni. Aztán megálltam a harmadik házi söröző előtt. Elvégre néhány ezrelékkel a véremben még nem leszek renitens állampolgár.

   Átlagos családi ház volt, a kapun egy ajtóméretű transzparenssel: „HÁZI SÖR” – ez állt rajta. Az udvar végében lévő melléképület ikergarázsának egyik fiókja volt a kocsma. Mialatt átverekedtem magam a tyúkoktól hemzsegő placcon, meg kellett küzdenem egy legalább hatkilós kakassal, és ha nem lennének olyanok a reflexeim, mint amilyenek, még egy veszettnek tűnő puli is tökön harapott volna.

   Beléptem a vendéglátóipari egységbe és jó napottal köszöntem. Kétoldalt volt egy-egy menzaasztal iskolai székekkel, rajtuk félkilós üveghamutartók - valamelyik vasúti restiből lophatták őket.

   Az egyik asztalnál ült egy huszonéves férfi. Egy zsírosnyakú parasztgyerek. Láthatóan részeg volt. Nem köszönt vissza, csak nézett mogorván. Rögtön levágtam, hogy be fog kóstolni. Már ránézésre meglehetett mondani róla, hogy egy igazi kötekedős bunkó.

   A bejárattal szemben volt a pult a pénztárgéppel – ez is csak egy ugyanolyan asztal volt, mint a másik kettő.

   - Egy korsó sört kérek - adtam le a rendelést.

   - Azonnal – krákogta rekedt hangján a csapos öreghölgy, aztán úgy húsz másodperc után elém rakta a habos nedűt.

   - Tudja mit? Adjon annak az úriembernek is egy korsóval!

   - Igenis – nyekeregte újra, és csapolt még egyet.

   Fogtam a parasztgyerek piáját és odaraktam elé.

-         Egészségedre!

   Még most sem szólalt meg, viszont egyre mogorvábbá vált a tekintete. Nem törődtem vele. Visszaléptem a pult feladatát ellátó asztalhoz és elővettem a pénztárcámat.

   - Mennyi lesz?

   - Háromszáz.

   Kiraktam a három darab százast. Nem értettem, minek a pénztárgép, hiszen kisem nyitotta. A pénz különböző címleteit nejlonzacskókban tartotta. Belekortyoltam a sörbe és közben figyeltem az öreglányt. Nagyjából hetvenéves lehetett, de úgy nézett ki, mint egy százéves férfi. Olyanok voltak az arcvonásai, mintha egy részeg szobrász baltával faragta volna ki egy sziklatömbből. Ha mosolygott, biztosan fájt neki. Ezt a keménységet némileg ellensúlyozta az érdekes kis bajuszkája és ritkás szakálla, amilyen a serdülő fiúknak van. Azt hiszem, ezt nevezik kaporszakállnak. A jobb karja könyökből hiányzott. Piszkosul furdalt a kíváncsiság, mégis sikerült megállnom a dolgot, így nem kérdeztem meg, hogy melyik háborúban vesztette el. A pénztárgép viszont nem hagyott nyugodni.

   - Mondja hölgyem! Minek ide ez a technika? Ahogy látom, csak dísznek van.

   - Ez? – biccentett fejével a kassza felé. – Az adóellenőrök miatt. Nem értek én az ilyen kacifántos hülyeségekhö. Néha a lányom kopácsul rajta, hogy legyen benne elszámolásféle izé.

   - Aha – bólintottam és visszasétáltam sörömmel a kezemben a bejárathoz levegőzni és bámulni a baromfiudvar forgatagát.

   Valahonnan besétált a tollas idióták közé egy kövér macska, egérrel a szájában. Erre az egyik tyúk rástartolt és ellopta tőle, mire az összesen őt kezdték szárnycsapkodva, éktelenül rikácsolva kergetni. Épp javában szurkoltam a kétségbeesett macskának, mikor megszólalt a kötekedős bunkó.

   - Elég jó kötésű vagy. Csak gyúrsz, mint a buzik, vagy verekedni is tudsz?

   Sejtettem, hogy nem a kaporszakállú vénasszonyhoz intézte kérdését, majd kizárásos alapon kiszámoltam, hogy engem nézett ki magának. Arra is mindjárt rájöttem, hogy hiába fizettem neki egy sört, nem fogunk összehaverkodni és kellemesnek mondható társalgásba bonyolódni. Felé fordultam és a lehető legszúrósabb nézésemet vettem elő. Ő már konkrétan úgy vizslatott engem, mint terrorista a vaktöltényt.

   - Csak abban az esetben szólíts meg még egyszer, ha mindenképpen szeretnéd, hogy belerúgjam a valagadba a szaros gatyádat! – mondtam neki olyan habitussal, hogy még nyál is fröcsögött a számból.

   Nem szólalt meg, csak bámult és azon merengett, vajon visszaugasson-e. Aztán zavartan másfelé kezdett tekintgetni. Visszafordultam a tyúkok balhéja felé. Hiába drukkoltam, a macska feladta a harcot és lógó orral elkullogott.

   Lassan megittam a sört és kértem még egyet. Nem voltam már szomjas, de nem léphettem még le. Még a végén azt gondolná a bunkó, hogy megijedtem tőle. Leültem a vele szemben lévő asztalhoz. Egyszer sem nézett rám. Nem tudtam mire vélni, és arra gondoltam, talán a gyanakvásom elülésére vár, hogy hátba támadhasson. Ezt a sört is megittam és kértem egy harmadikat. Visszaültem az asztalhoz és felvázoltam magamban az esetleges konfliktus kimenetelét; „Jó kemény gyereknek látszik a faszi. Ha nekem ugrik, lehet, hogy az öklöm kevés lesz. Belevágom a restis hamutartót a halántékába vagy az arcába és kész. Lelépek. Sosem kapnak el. Ha nem nyiffan ki a bunkó, csak a zavaros személyleírásra hagyakozhatnak a rendőrök, viszont ha megdöglik, akkor még kiindulópontjuk sem lesz. Mióta itt vagyok, nem jött utánam senki, a kaporszakállú vénlány pedig nem számít. Félóra elteltével azt sem fogja tudni, hogy járt itt valaki.”

   Végülis elmaradt a balhé. A bunkó továbbra sem nézett rám, én meg a harmadik sör után beültem a kocsiba és elhajtottam.

   Alig néhányszáz métert mehettem, mikor kiszúrtam az út mellett egy stoppost. Elsőre hajléktalannak tűnt, aztán ahogy megálltam, már láttam, hogy annyira azért nem tragikus a helyzete. Csupán egy önmagát elhanyagoló alkoholista volt. Attól eltekintve, hogy félévvel korábban megmérgezték Dzsokit a kutyámat, és Lajost, apám struccát, és emiatt meglehetősen bizalmatlan voltam az emberekkel, mégis megálltam és felvettem.

   - Szervusz! – nyögte rekedten, miután beült az anyósülésre.

   - Szevasz! – viszonoztam a köszönést tegezve, pedig majdnem magázni kezdtem. De hát amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

   - Meddig vigyelek?

   Nem válaszolt, csak bámult rám üveges tekintettel. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért más jellegű kérdéssel próbálkoztam.

   - Hány éves vagy?

   - Ötvenegyet betöltöm augusztus tizedikén – mondta, közben vagy féldeci nyála a mellkasára csorgott.

   - Na látod, tudsz te válaszolni, ha akarsz. És hol tegyelek ki a kocsiból?

   - Az ivónál.

   - Az meg kicsoda, a haverod?

   - Nem. A kocsma.

   - Ja, aha.

   - Ki tudsz segíteni egy nagyfröccsre? – kérdezte, és majdnem a vállamra hajtotta a fejét.

   - Nyugi haver, ne közeledj, baszd meg! – löktem félre, aztán odaadtam neki a sebváltó bokszból a Tesco-s kosarakhoz használatos két darab százast. Vigyorogva, fejcsóválva nézegette tenyerében az érméket.

   - A kurva anyádat – dörmögte a zsíros bajsza alatt.

   Nyilvánvaló volt, hogy nem érzi a szavak súlyát, és kábé akkora jelentőséggel bír számára ez a beszólás, mintha csak azt mondta volna, hogy: „A manóba is!”. Mindezek tudatában nem kellett volna fontosságot tulajdonítanom a hallottaknak, mégis képtelen voltam elsiklani fölötte. Meglendítettem a jobbkarom, hogy visszakézből jól orrba kormányozzam, de sikerült időben elfordítania a fejét, így egy hangos húscsattanással fültövön vágtam. Erre úgy elkezdett visítozni, mint egy eszement hárpia.

   - DUGULJ MÁR EL BASZD MEG! – ordítottam rá, hogy kizökkentsem a pillanatnyi sokkhatás alól, aztán megálltam, átnyúltam előtte, kinyitottam az ajtót és kilöktem a kocsiból.

   Pontosan 12:40-kor parkoltam le a Krisztián háza előtt. Miután kiörvendeztük magunkat a találkozás örömére, megettünk egy lábosra való székelykáposztát, majd átmentünk a szomszéd faluba dinnyét venni. Visszafelé megálltunk egy benzinkúton sörözni, vodkázni és cigizni. Kiültünk a shop előtt lévő placcra egy napernyős asztalhoz és élveztük a nyári meleg, az alkohol és nikotin együttese által nyújtott bódulatot.

   - Pálfán buli lesz – mondta Krisztián hátradőlve, füstöt okádva.

   - Megyünk? – kérdezte öcsém.

   - Ott a helyünk – csatlakoztam a társalgásba. - Kulturált hely? – adtam jelét annak, hogy én nem megyek be akármilyen helyre.

   - A legkulturáltabb Paks vonzáskörzetében – nyugtatott meg Krisztián barátom. - Leszámítva azt a kis affért, hogy kéthete egy idegenfalubeli cigánygyerek nyakon szúrt egy helybeli ungurut, semmi baj nincs vele. Egyébként ennél az esetnél is nagyobb volt a füst, mint a láng. A két köcsög bent ment egymásnak. Ha kint intézik el a dolgot, le sem szarták volna őket.

   - Jól van, Fiam, akkor ma este odamegyünk szórakozni. Imádom az élőzenét hall…

   - Felejtsd el! – vágott közbe Krisztián. - Nincs az a zenész, aki be merné vinni oda a cuccait. Zenegép. Ennyi.

   - Bánom is én. Sőt, az még jobb is lesz, legalább nem üt a művész a hangok mellé, meg, nem énekel hamisan a sok hálapiától.

   Este nyolcig - mire megérkeztünk a pálfai célállomásra – hat környékbeli kocsmában növeltük a forgalmat. Az igényeink nem voltak nagyok. Az egyetlen kizáró ok a zenegép hiánya lehetett. Csakis emiatt mentünk tovább valahonnan. Az összes közül ez a pálfai célállomás látszott a leglepusztultabbnak. Ahogy beléptünk, jobbra volt a pult, szétszórva négy-öt asztal székekkel, az egyik szemben lévő sarokban pedig a zenegép.

   Nagyjából húszfős koedukált társaság tobzódott a kis helyiségben, meg néhányan kint a nyári enyhülő hőségben. Amint megérkeztünk, öcsém, Krisztiánnal együtt rögtön a pulthoz ment kérni fejenként egy vodkát sörrel, én meg a zenegéphez álltam, beledobtam három darab százast és válogatni kezdtem. Beütöttem kilenc szám kódját. Vegyesen, hogy széles körben eleget tegyek a jelenlévők ízlésének is. Választottam rockot, diszkót, mulatóst, magyar búsulót, Bangó Margitot, még altatódalt is. Aztán szembesültem a gép előjegyzésében a ténnyel, hogy előttem legalább ötven számot beraktak már – Bassza meg! – mondtam, adtam egy pofont a masina oldalának és visszamentem én is a pulthoz. A vodkát egy nyelésre felhajtottam, belekortyoltam a sörbe, majd lekönyököltem a pultra. Észrevettem, hogy két huszonéves csaj ül az egyik asztalnál. Én már totál be voltam rúgva. Az aktuális állapotomnak megfelelően, valóságos szépségkirálynőket láttam bennük.

   - Odanézz, öcskös! Micsoda fehérnépek! – mondtam csodálattal.

   - Hm… - ennyi volt a reakció.

   - Mi van, Fiam? Tetszik a kínálat? – vigyorgott Krisztián a csajok felé biccentve.

   - Micsoda?! Ilyen szép lányokat? Ezek olyan szépek, hogy én még a mását egyiknek sem láttam – mondtam akadozó nyelvvel, aztán leraktam a sört, odamentem hozzájuk és leültem az asztalukhoz.

   Gusztustalan voltam és büdös. Még mindig egy szál rövidnadrág volt rajtam, az alkoholszag még a pórusaimból is szivárgott, a verejték meg patakokban folyt rólam.

   - Helló bébi… vagyis bébik! – köszöntöttem őket egy bájvigyorral az izzadt arcomon.

   Nem köszöntek vissza, csak megbotránkozva összenéztek. Egyetlen pillantással megbeszélték, hogy éppen elég visszataszítónak tartanak ahhoz, hogy azonnal otthagyjanak és átüljenek egy másik asztalhoz.

   Kezdett beindulni a buli. Jó páran táncolni kezdtek.

   Még egy sört bedobtam a pultnál, Krisztián közben elkérte a telefonomat, mert az övé lemerült. Ez pillanatok alatt kiment a fejemből, és másodpercekkel később, mikor rányúltam a bal zsebemre és nem éreztem, hogy meglenne a telekommunikációs eszköz, egy „KURVA ÉLETBE” kiáltás mellett nekihajítottam az üres üveget a zenegép melletti falnak. Szerencsém volt, a táncoló vendégek fejei közt húzott el a küldemény.

   - Mi a faszt csinálsz te marha?! – vont kérdőre az öcsém.

   - Mit?! Valamelyik büdös gyökér ellopta a telefonomat!

   - A Krisztiánnál van te ökör!

   Hirtelen eszembe jutott minden.

   - Bocs, főnök! – mondtam bűnbánón a pultosnak. – De tudod, mostanában olyan bizalmatlan vagyok az emberekkel.

   - Ok, semmi gond. Elvégre mindenki életben maradt – válaszolta fintorogva.

   - Amúgy nem vagyok ám ekkora bunkó – próbáltam a jobbik oldalamat mutatni. – Csak hát, ugye az a kurva bizalmatlanság. Nem bízok én már akárkiben. Féléve kinyírták a kutyámat. Megmérgezte valaki. Nem is akárhogyan. Bedobott neki az udvarba egy kolbászzsíros, vagy a fasztudja milyen ízesítésű szivacsot, az a hülye megette és kínok kínjával elpusztult. Elzárta az a rohadt szivacs a beleit. Miért nem szúrta le inkább egy vasvillával az a vadbarom?! Nem is értem. Egy másik alkalommal meg apám struccát etették meg lúgkővel. Az még talán a kutyánál is többet kínlódott. Totál szétmarta az emésztőrendszerét az a szar. Egy hétig szenvedett… Szerencsétlen állat… Folyami kavicstól a mobiltelefonig, mindent lenyel. Hát most erre baszott rá, de rendesen… Lúgkővel!... A marha állat nem gondolta, hogy pikk-pakk ki lehet deríteni, hogy ki fér hozzá… De sebaj, mielőtt elszámolhatnának a másvilágon az Úr előtt, még velem is lesz dolguk az árnyékvilágban… Mindkét elkövető személyével tisztában vagyok. A kurva anyjukat nekik! – jött belőlem elő ismét a bunkó, és egy másik sörösüveget is elintéztem, de ezt már nem dobtam el; príma jobbhorog volt. Úgy robbant szilánkokra, mintha odaragasztották volna a talpát. Meg sem mozdult az alja.

   - Ez igen, bratyó! - bólogatott elismerően az öcsém. – Ez olyan volt, mint egy atomvillanás. Ojama Maszutacu sem csinálta volna jobban.

   Én meg bámultam imbolyogva. Épp akkor ért el a maximális hatás. Még a nyelvem is kezdett megbénulni.

   - Íígen – nyökögtem, majd megittam az időközben elém került vodkát és elvágódtam a padlón.

   A kocsi hátsó ülésén ébredtem a dinnyével a fejem alatt. Az első ülésről hátranyúlkálva lökdöstek öcsémék.

   - Kelj már föl, megérkeztünk! – hallottam valamelyiket.

   Kinyitottam az ajtót, a dinnye legurult a ház előtt lévő árokba, én meg utána bukfenceztem. A dinnyét valamelyikük a hóna alá kapta, én pedig kaméleonmozgással négykézláb elindultam fel az árokból. Két-három előremozgás, majd lépés és így tovább egy csomószor ismételve. Felmásztam a kocsihoz, belekapaszkodtam, feltápászkodtam, célba vettem a házat és betámolyogtam. Addigra előkerült egy újabb adag székelykáposzta. Alaposan bezabáltunk belőle. Ezután Krisztián és öcsém ágynak dőltek a földszinten, én felvonszoltam magam a padlásszobákhoz és bementem a mosdóba. A WC-kagyló mellett volt a sarokkád. Kierőltettem magamból nagyjából két deci vizeletet. Leráztam, elraktam, lehúztam. Ahogy fordultam el a klotyótól, megtántorodtam, aztán az íves oldaláról beleültem a sarokkádba. Háttal feküdtem benne, a lábaim térdtől lefelé kilógtak. Bárhogy vergődtem, kapaszkodtam vagy fordulni próbáltam, semmire nem jutottam. Aztán egy legyintéssel, mintha más is lett volna ott rajtam kívül, meg egy káromkodással elintéztem a dolgot. Megnéztem az órámat; 02:30-t mutatott, aztán elaludtam.

   Kinyitottam a szemem, ránéztem az órámra; 07:30. Emlékeztem a korábbi időpontra és arra is, hogy végig azt álmodtam, hogy egy kútgyűrűben fekszem. Őszintén csodálkoztam azon, hogy mit képes kibírni az emberi test. Öt óra egy kínzóeszköznek is beillő kádban. Nem semmi.

   Jajgatva és fog szívogatva kifeszegettem magam abból az átkozott vallatóeszközből, majd miután egyetértően rábólogattam arra a gondolatomra, hogy fürdőkádban mennyire nem jó aludni, lementem a konyhába, kivettem a hűtőből egy sört és az alvó öcsém füle mellett szisszentve kinyitottam.