A történet még az ősidőkben történt meg. Isten féltette a gigászi lényeket akik a hatalmas erdőkben egymás mellett oly nehezen fértek meg. Leküldte hát két Iker fiát, Agatont és Beliárt.

Szólott hozzájuk zengő hangon: Vigyázzatok a legfőbb művemre, magára az életre. Az erős legyőzi a gyengét, ezáltal megőrzi az előnyét, hogy utódokat hozhat. De nem eshet senki sem túlzásba mindig maradjon fent szinte az eredeti állapot így nem jöhet létre káosz, ami erre a világra pusztulást hoz. Ti ketten vagytok mától az őrök, hatalmat és szabad akaratot kaptok, és remélem így majd jó döntéseket hoztok.

Az égi hang elcsendesült, a két fiú pedig a dzsungelbe maradt egyedül. Teltek múltak az évek, ők pedig döntéseikkel előbbre léptek. Agaton hűen követte apját, minden nap és éjjel várta a hívását, de az ég csendes maradt és ő nem értette, hogy talán valami rosszat tett hogy még apja szavait se érdemelte?

Beliár viszont mással űzte el, a végtelennek tűnő éveket, megismert mindent és egy megdöbbentő felfedezést tett. Hiszen a rendszer amit apja oly serényen védett, hibás mert így nem fejlődhet tovább az élet! Amit eddig olyan alantas életnek nézett, a tudás szikráját hordozta az elméjében, jó mélyen. Mielőtt a szikra lángra lobbanthatta volna, jött egy óriás és felfalta. Próbálta elmondani a testvérének, de ő meg se hallotta mert minden másnál előrébb volt az apja, aki még most sem szólította. Egyedül maradt hát Beliár, aki vizsgálódni kezdett és így eljött az emberek számára a kezdet. Mert ők voltak az alantasok akik a porban kúszva mászva próbáltak élni a nagy világban. Tanította őket, a beszéd művészetére, megjelentek az állatokra hasonlító rajzok a falakon, végül pedig a közösség. Beliár hatalmával amit apjától kapott, egy hatalmas villámmal egy fába csapott, most már a tűz is az ember mellé állt, a barlangokban már nem ismerték a magányt. Összebújtak a táncoló lángnyelvek mellett és érezték, hogy valami más lett.

Először érezte magán Beliár, hogy fontos az amit csinál. Agaton már azt hitte, hogy az apjuknak régen vége, hiszen semmi sem tart örökké. De várakozásainak végül egy napon vége lett, az ismerős hang végül ismét hatalmas vihar közepette megjelent.

Agaton örömmel teli szívvel már éppen mesélte, hogy az élet rendben, de apja elcsendesítette és már- már mérgesen közölte, hogy Beliár megszegte a szabályt, az aprókból hatalmasakat csinált.

Majd megkapta Agaton az új feladatát: állítsa meg Beliárt és hozza rendbe azt a sok hibát amit zabolátlan testvére csinált. Érezte, hogy végre itt a lehetőség, megtudja az apja, hogy ő nem csak egy segéd. Elindult hát és az emberek táborában megtalálta a bátyját.

– Mit tettél te áruló galád? Hiszen a feladat az volt védd meg a körforgást! Beliár hiába próbálta elmagyarázni, hogy hol volt a hiba és hogy mi, Agáton olyan volt mint egy megvadult állat és végül a dühe, tragédiába fulladt. Isteni hatalmával lesújtott Beliárra, aki még védekezni sem próbált hiszen minden hiába. Nem emelne soha saját testvérére kezet, még ha így az a saját halálához is vezet. Holtan esett össze ezt Agaton is tudta, bánat és bűntudat volt a jussa. Hiszen apjuk mindent látott mégsem szólt bele, így Beliár visszatért hozzá.

„Hiszen a földön csak egyszer élhetsz, utána visszakerülsz a mindenható léthez. De fentről mindig nézhetsz, és óvó szavaiddal megvédhetsz „