Feszült gondolataimat azzal nyugtáztam, hogy hamarosan lejár a nyolc órás munkaidő és hazafelé menet, veszek a kisboltban, egy vagy két doboz sört, ami rendkívül jól fog esni a gyors kaja után. Hogy miért nem főtt étel fog várni otthon? Erről majd később beszélek. Egyelőre, a célgépes dolgozók felé pillantok, ahol a fali órán, már délután fél egy is elmúlt. Ilyenkor megszólal bennem egy hang, amolyan mélyen és bölcsen, pont mint egy tapasztalt, bölcs nagypapáé, aki nosztalgikusan meséli az unokáinak az emlékképeit. Hamarosan vége, Krisztián hamarosan vége! 

Ami azonban elkeserítő, hogy egy nagy lópikulát! Dehogy lesz vége! Krisztián, te ökör! Hogy is felejtheted el folyton, a gyári munkások ellen létrehozott íratlan törvényt, melyben a következő áll: a munkaidő utolsó órái, mindig a leglassabban telnek. Most komolyan. Persze, hogy ilyenkor nézek többször a fali órára, valamint tuti biztos hogy a gépem is megáll, kezelőmonitoron félelmetesen érthetetlen angol hibajelentéssel, hol ott egész műszakban egy árva baja sem volt. Kedves barátaim, ha eljő az idő - hogy beálljatok mellém, ide az ipari életbe, ahol elég egy pillanat s ágaskodó büszkeségetek, rombadől mint a kártyavár, - ezekre a komplikációkra bizony illendő lesz felkészülnötök! 

Miket beszélek?  Nemsokára tényleg letehetem a kulcsot - nem szószerint - és ihatom a jól megérdemelt sörömet. Ehelyett nyafogok, mint egy fürdős kurva, amikor biztos munkahelyem van, jó fizetéssel. Akár hiszitek, akár nem. 

Mielőtt azonban nagyon belerohannék itt az év elején, a nagy hálálkodásba, néhány kanyarral a darabszám elvárási szintjétől, a gépem hangosan "visítani" kezd. Ijedten a nagy piros vészmegállító gombra csapok, ami szerencsés módon hozzám legközelebb van, a munkatér ajtaja mellett, no meg még egy-két helyen elszórva a gépen. Nem is nézek körül, úgy is tudom, hogy a körülöttem dolgozók, mindannyian kárörvendve vigyorognak rám. Igen, ezt megszoktam érezni. Azokat a kifejezéstelen, bamba képeket. 

A gép váratlan zúgásának azonban két oka lehetett. Az egyik - ami általában gyakrabban előszokott fordulni - hogy rosszul illesztem fel a megmunkálandó terméket a munkatér palettájára, s emiatt a fúrófej rossz helyen kezd el dolgozni. A másik, pedig a...álljunk csak meg...hablatyolok, én össze-vissza. Hiszen csak ez az egyetlen problémája lehet. Tehát, valóban én csesztem el. S való igaz.

    Amikor ideért a gépbeállító uraság, ezt nyomban meg is jegyezte, a maga fanyar, angolos humorával. Bele se kukkantott a gép oldalsó részén található ablakba, már idegesítő orrhangján harsogni kezdte: Jól van, Rententhetetlen, elbasztad! Nem cenzurázunk semmit, mert így szokta. 

Dióhéjban. A nevem Rent Krisztián. Tudom, jókor mutatkozok be, de még csak most találtam erre megfelelő alkalmat, a sikertelen gyártásomnak köszönhetően. Nem csak a cégen belül, de máshol is, az ismerőseim nagyrésze a vezetéknevemet, kissé túlspilázza. Mert gondolom a Rent, így is túl értelmes vezetéknévnek bizonyul nekik. Mindegy. Nem vagyok sértődős típus, azaz hogy a fenébe ne lennék, az vagyok, de a Rententhetetlen becézésre nem. Sőt! Legbelül, még valahogy tetszik is. 

S ha már megtudtátok a teljes nevemet, akkor ízelítőt kaptok abból is, hogyan szoktunk társalogni egymással, valamint a híres, neves gépbeállító uraság és én.

- Ha mégegyszer szarul rakod fel az anyagot, levágom a faszod! - kiáltotta oda Tarjás Levente, aki a vezetékneve ellenére, olyan gizda volt, akár egy seprűnyél. Van, hogy ha télen bejön dolgozni, nagy kabátban, olyan mint egy gondosan felöltöztetett madárijesztő. Úgy tudom, otthon vannak galambjai. Tehát, nem kell neki nagy erőfeszítés ahhoz, hogy megröptethesse a mihaszna madarait. Elég, ha csak munka után hazaér és benyit a kapun. Szerencsétlen szárnyas patkányok, már a puszta látványtól az eget meszelik. Na, igen nézzétek el nekem, hogy így nyilvánulok meg a galambokról, mert nem szeretem őket. Azokat meg főleg nem tudom megérteni, akik még tenyésztik is. Főleg, ezt a csodák csodájába illő kákabelű embert, aki hosszú, csontos ujjaival ide-oda pötyög a gép kezelőmonitorján, a hibajelentés törölve, felém fordul és ijesztően beesett szemeit, rám szegezi. 

- Indítsd el, de én nekem nehogy elkúrjál még valamit! 

Így is tettem. Felszívtam magamba egy kis levegőt, s ahelyett hogy visszaszólnék neki, helyette jobbnak láttam a zöld színnel jelölt indítógombra nyomni. Azonban feltűnt, hogy ez a majom, még mindig mondta a magáét, ott a gép oldalánál. Volt más választásom, mint hogy ismét kihajolok a munkatér elől, akár egy zsiráf és csekély érdeklődéssel az arcomon, meghallgatom gondját-baját. Jól gondoljátok. Naná, hogy nincs.

- Az előző kanyart, meg dobd ki, a picsába! - tátogta, kivillantva éles fogait, melyek sárgábbak voltak még a csemege kukoricánál is. Szerencsémre megértettem minden szavát, azonban egyetlen válaszomként a fejemmel intettem neki, mivel én ezt már akkor megcsináltam, amikor a paletta kifordult, levettem a hibásan megmunkált termékeket. 

- Mondom, dobd ki! - harsogta újból Tarjás koma, ígyhát azt a következtetést vontam le, hogy egy ősemberrel van dolgom. Nem értette meg a fejmozdulattal történő utalásomat, így újabb energiát véve magamon, immár hangot adtam a gondolataimnak.

- Már kidobtam őket!

Rögbilabda alakú fejével biccentett. Azért, ezt még hozzátette.

- Indulhatsz vele tovább, dolgozzál!

Dolgozzak. Miért, mi mást tudnék csinálni munkahelyen, te majom? Na, mindegy szótfogadóan intettem neki.

- Rendben, köszi!

Visszafordult felém és jobban rám szegezte arcüregébe ágyazódott szemeit.

- Mi van?

Egy pillanatig kihívóan tekintettem rá, míg végül ismét győzött felettem a türelem.

- Semmi!

Visszalendültem a munkatérrel szembe és hallkan elmormoltam az orrom alatt a véleményemet. Most nem részletezném hogy mely szavak alkották.

Munkaidő végeztével történő idő lassulása, pipa. Megmunkálógép váratlan komplikációja, nem sokkal a darabszám elvárási szintjétől, pipa. Gépbeállító által felruházott "hülyevagymármegintmintasötétéjszaka" cím megszerzése, pipa. Van még valami? Nem, azt hiszem ennyi mára. Ami meglep, hogy így is le tudtam hozni a kellő darabszámot. Ígyhát büszkeséggel felszívott mellkassal vonultam ki a műszakvezetői asztalhoz, hogy leadjam a kitöltött papírt, amelyet úgy neveznek, navizson. Tudom, mire hasonlít ez a szó. Szomjasak vagytok mi?

Ami azt illeti, én igen. Mostmár csak a kerek délután kettő órát kell megvárnom és húzhatok hazafelé. Persze, még át is kell öltöznöm, mégsem szállhatok be a tiszta autómba koszos munkásruhával! Csak el ne felejtsek megállni a kisboltnál!

Elfelejtettem megállni a kisboltnál.