„Boldog születésnapot.” – Mondtam savanyúan az előttem terpeszkedő nagy tál mosléknak. Nem gondoltam volna, hogy 1 évesen idáig jutok. Zavaros, erőt próbáló, néhol kegyetlen év volt ez. Pedig milyen szépen indult! Születésem után pár hónapig egészen boldog voltam. Emlékszem az alom melegére, a testvéreim illatára és anyám nedves orrára. Az alomban én voltam a legfiatalabb és a legkisebb. Sokat harcoltam a fivéreimmel, és lány létemre sokszor hagytak nyerni. Az alvást mindig úgy intéztem, hogy a nővéreim közt legyek, velük lehetett a legnyugodtabban aludni. Azok voltak a jó idők… De hamar elérkezett az idő, amikor jöttek értünk a vásárlók. Kiválasztottak egyet közölünk és elvitték őt. Hamar, túl hamar…
Anyám mindegyikőnknek elmondta, hogy akárhová is kerülünk, történjen velünk bármi az évek során, ne feledjük, hogy az ember a kutya legjobb barátja és fordítva. Ez lebegett a szemem előtt nekem is, mikor kiválasztottak. Tele voltam lelkesedéssel és vágyakozással a jó meleg otthon és a szeretet iránt. Ehelyett mit kaptam? Egy hideg „kutyaházat”, amin még az eső is beesett. Ez volt az első megrázkódtatás, amit a „gazdáimtól” kaptam. Nem szívesen nevezem őket gazdának. Inkább fogva tartó lenne a helyes kifejezés. Nem az volt velük a problémám, hogy nem játszottak velem. Egyszerűen csak az, hogy nem vettek figyelembe. Soha nem simogattak meg, de még csak nevet sem adtak. Ami azt illeti, még most sincs nevem… Mikor a fogva tartóim megelégeltek, vagy kitudja, lehet, hogy meguntak, egyszerűen csak betettek egy hatalmas mozgó izébe, amit autónak hívtak. Sokáig voltunk benne, teljes csendben, az a valami szédületesen gyorsan mozgott, amitől még rémisztőbb volt az egész. Egyszer csak megállt és engem kitettek az út szélére… Fél évesen…
Körülbelül fél napig élveztem az egyedüllétet és a mászkálást, de utána már untam. A kint töltött éjszakákat remegve vészeltem át egy dobozban. Rá kellett jönnöm, hogy innentől kezdve csak magamra számíthatok. Mindennapi küzdelem az ételért és az életért… Mert ha a kutya egy pillanatig is megfeledkezik a túlélésről, akkor vége. Ezt még egy öreg kutyától hallottam, aki kóbornak mondta magát. Én nem voltam kóbor. Én küzdő voltam. Küzdöttem a vacokért, amit rongyokból és dobozokból készítettem, küzdöttem az élelemért és küzdöttem az időjárással. Védekeztem az eső ellen és a nagyon meleg ellen. Meg kellett harcolnom az idegen kutyákkal. Beszereztem jó pár sérülést, néhány meccset elvesztettem, ezzel elesve egy jó kis vacsorától. De másnap jobban felkészültem és nyertem. A kutya csak magára számíthat odakint. Barátkozás más kutyákkal szóba sem jöhet, hisz úgy csökkenne az esély a túlélésre. Az emberekkel pedig szinte nem is érintkeztem. Néhányuktól kaptam pár finom falatot vagy egy rosszalló nézést. Egyszer, kaptam egy mosolyt. Én. Nem tudtam mire vélni, így reagálni sem tudtam rá. De annyi biztos, hogy megmelengette a szívemet…
Pont ezen a mosoly dolgon rágódtam akkor is, mikor véletlenül kimentem az útra. Annyira bele voltam mélyedve a saját gondolataimba, hogy észre sem vettem a felém száguldó autót. Csak akkor kaptam észbe, mikor az hatalmas fogcsikorgatás mellett nekem ütközött…
A következő, amire emlékszem, ez. A ketrec. A lábam be volt bugyolálva, és szörnyen fájt. A legnagyobb meglepetésemre itt mindenki nagyon kedves volt velem. Már kaptam pár simogatást is és néhány kedves szót. Higgadtan viselkedtem, türelmesen néztem, amíg levették majd újra feltették a „kötést” az emberek. Szerencsére tegnap lekerült ez a valami a lábamról, és már nem fájt. Egész kellemes hely lenne ez, de ezt a bezártságot nem bírom megszokni. Már pár hete itt vagyok, de még mindig kitörnék.

-          Nyugalom. – Mormoltam magam elé.

Vettem egy nagy levegőt és próbáltam nem gondolni a ketrec méretére. Leültem a tállal szemben (amiben felismerhetetlen trutyi bomladozott) és elkezdtem nyalogatni a régebbi sebeimet.
Egyszer csak kinyílt az ajtó. Kikukucskáltam volna, hogy megnézzem ki jött, de a többiek izgatottságából ítélve egy vásárló. Állítólag innen csak jó helyre visznek a vásárlók… Na, mindegy. Lehasaltam, és lehajtottam a fejemet a lábamra. Pár perc után apró lépeteket hallottam a folyosón közeledni. Megállt előttem.

-          Szia. – Szólt mosolyogva.

Odaléptem elé és leültem vele szembe. Egy kislány volt. Egy kicsit volt magasabb, mint én ülve. Ott állt előttem a hatalmas barna szemeivel és még mindig mosolyogott.  Én csak bámultam a nagy barna szemeket és a fejemet az egyik oldalról a másikra hajtottam és vissza.

-          Ő kell! – Kiáltotta a kislány, mire egy magas férfi lépett mellé.

-          Biztos? Elég nagy testű kutya…

-          Nem baj. Őt szeretném. – Válaszolt csillogó szemekkel.

-          Rendben. Akkor ő a szülinapi ajándékod. Boldog születésnapot kislányom!

-          Köszönöm. – Mondta és megölelte a magas férfit.

-          Mit kell tudni a kutyáról? – Fordult a gondozóhoz az apa.

-          Kedves, barátságos lány kutyus. Ez a fajta különösen szereti a gyerekeket. Nem lesz vele semmi baj.

-          Hogy hívják? – Kérdezte a kislány a gondozót.

-          Még nincs neve. Találj neki egyet!

-          Nem is tudom… - Motyogta a kishölgy. – Remélem, hogy a legjobb barátok leszünk. Megvan! Legyen Remény.

Ez volt életem eddigi legjobb napja. Az estét már a saját párnámon töltöttem, a saját tálkám mellett, ölelő kezek közt. Mert ott volt velem a kisgazdám is. Igen, a GAZDÁM!