A vonal hullámos, egyszer fent egyszer lent, ekkor zajlik az élet. Ha a vonal egyenes, akkor egy sípoló hang jelzi a halált. S zajlódhat e ez visszafelé? Hát persze, hisz vannak akik már rég halottak, csak még nem rendezték, meg a temetésüket. Én is ilyennek éreztem magam.

A mindennapok, monotonitása lassan a vállaimra nem létező súlyt helyezett. Egyedül teltek a napok. Egyedül ébredtem, egyedül feküdtem. Még az olykor beiktatott ivászat a haverokkal és az ezzel járó részegség sem csillapította a monoton életem.

Úgy éreztem külső szemlélője vagyok egy unalmas operett előadásnak, melynek végét pontosan meg tudom határozni. Halál.

Nem is adtam magamnak sokat. Egy két év és begolyózok. Minden nap ugyanaz. Ébredés, utazás, munka, utazás, evés, alvás,… A munkám, jelentéktelen papírhalmok tologatása. Gyakorlatilag, csak ülök minden mozgás hiányában. Ráadásul a főnök kapott valamilyen kormánybiztosi feladatot, így még több papírmunka szakadt a nyakunkba.

Az ugyanolyan napokból, hetek, majd hónapok lettek, mígnem eltelt egy év. És a születésnapom. Semmi nem változott. Úgy éreztem ismét elheledt mellettem egy év, csakúgy, mint maga az élet. Épp egy padon ültem, amikor ezek a gondolatok felerősödtek benne. Vége.

Nem! Kiáltottam magamra. Nem hagyom! Nem fog az élet elfutni mellettem, inkább én futok el mellette! Még sohasem cselekedtem ilyen hirtelen ötlettől felindulva, de most felpattantam és futásnak eredtem.

Futottam ameddig a lábam bírta. Mozgósítottam minden tartalékomat és a végsőkig feszítettem a húrt. Tetszett, valósággal megszerettem. Rendszeressé, de nem unalmassá tettem a mozgást. Futottam, vagy úsztam, amikor csak időm engedte. Az idő pedig nekem dolgozott, mert ráébredtem, hogy nem érdemes törnöm magam egy olyan munkáért, ami csak szenvedést szül.

Nem maradtam túlórázni és nem hagytam, hogy a főnök velem végeztesse a munkáját. Meg is gyűlölt egy két ember aki addig észre sem vett, de nem érdekelt. Önzőmód csak a saját boldogságom érdekelt.

Csak azzal törődtem, hogy jól érezzem magam a bőrömben és ezt alig néhány hónap alatt el is értem. Nem változtam meg testileg, csak mentálisan. Nem láttam mindent rossznak, nem voltam többé én a bajok forrása. Maga voltam a változás.

Ekkor jött el a nap. A nap, amire már oly rég óta vágytam, de mindhiába. Ha az előtt jön el, hogy megváltoztam volna, nem is lett volna több. Csak egy nap, amely elsuhan mellettem, akár egy parfümfelhő a szélben.

A főnök az utóbbi időben elégedetlen volt a munkámmal. Így mindenki tudta az irodában, hogy nagy pácban lehetek, mikor behívatott magához. Az irodájába kopogás után léptem be neki azonban nyomát sem láttam. Az iroda mégsem volt üres. Valaki állt az ablaknál és nem is akárki

Ő állt ott. Ragyogó kék szemei egyből levettek a lábamról. Pedig, akkor még a nevét sem tudtam és túlságosan megbénított a gyönyörűségével, hogy illedelmesen megkérdezzem. Szólni sem bírtam eleinte, de mélyen a szemébe meredtem. A tekintete elképesztő értelmet sugárzott és olyan szerénységet, melyből arra következtettem, hogy ő maga sincs tisztában azzal, mennyire elbűvölő.

Az volt életem legboldogabb napja. S ez a nap azóta is csak egyre fényesebben ragyog.