FEKETEFÖLDÖN, HOL KÉKEN KÉL A NAP 4

                               Láttam és meggyőződtem a kettős mércéről, ahogy a szovjet elvtársak vélekednek. Mindent elismernek, ami orosz és maradandó, de érintetlenül a polcon hagyják, csakis a szovjet megvalósítás az irányvonal. Arra gondoltam időm is van és lehetőségem is, hát miért ne kíváncsiskodjam? Kiolvastam a halhatatlan szovjet író Mihail Solohov Csendes Donját. Remek alkotás, valóban felülmúlhatatlan, csupán a későbbi információk ejtettek ámulatba. Kiderült, hogy a regényt nem Solohov írta, hanem a falucskájában nyugdíjas valamikori tanítója, aki megrögzött mensevik elveket vallott. Az öregúr halála után Solohov „örökségként”ellopta a kéziratot, itt-ott belekontárkodott, de vigyázva, hogy megőrizze eredeti struktúráját. Az is lehet, hogy a címet is ő adta. Ezért a könyvért ezerkilencszázhatvanötben megkapta az Irodalmi Nobel Díjat. A meggondolkoztató az, hogy az ízig-vérig kommunista Solohov miként írt volna szovjet és Lenin ellenes könyvet? Pedig a Csendes Don az! Mivel nagyon érdekelt Szibéria egy másik könyv kíváncsiskodó varázslatába estem. Rászántam magam Valentyin Raszputyin, született szibériai író jelentős könyvének, az Élj és emlékezz! Elolvasására. Rácsodálkoztam, hogy a „szovjet”író, a háborús próza gyakori konfliktusát, a dezertálást és annak sorsdöntő erkölcsi-egzisztenciális következményeit boncolgatja figyelemre méltó újító erővel. Ugyanis a híres szovjet hadseregben is voltak szökevények, árulók. Ezt tartottam nagyon hitelesnek és már nem csodálkoztam, hogy Szibéria a szovjet hazában Autonóm Önkormányzóság.

                           Szvetlanával a barátság tartott, de egyhelyben topogott Nem éreztem semmi elmélyülést, szorosabb közeledést, csupán, mint két sorstárs, aki néha elbeszél egymás mellett. Említette, hogy a Szovjetunió tizenhat köztársaságból tevődik össze, és bármelyikébe szabadon lehet utazni.

-          Örményországba is? – kérdeztem célzatosan.

-          Miért ne?

Az egyetem kávézójában beszélgettünk, s amíg én elléptem az illemhelyre két kávét rendelt. Mire visszaértem, a kávé már ott gőzölgött az asztalon. Beleszagoltam és rögtön éreztem, hogy ez nem az, amit én kívánnék. Érintetlenül hagytam, s amikor jött a pincérnő, mosolyogva megjegyezte, hogy elég sötét a bőröm ahhoz, hogy kávét igyak

-          Figyelj, szépségem – bókoltam én is, pedig nem is volt különösen megnyerő – Ha időd engedi, elmondanám, hogy én a kávék hazájából jöttem, nálunk terem a világ két legkedveltebb fajtája, az arabik és a robuszta. – kíváncsian helyet foglalt és figyelt. -  A kávé őshazájában pörkölés után a szemeket nem érheti fémtárgy. Nálunk ébenfából készült mozsárban zúzzuk porrá, török kávét főzünk, vagyis zaccal. Amikor a felszínéről a hab eltűnt akkor öntjük csészékbe, és csipetnyi sóval ízesítjük, mert így sokkal jobban hat a koffein és éberebben tart.

-          Hát, barátom, nem ígérem, hogy ekként kiszolgállak, de köszönöm a felvilágosítást.

Szvetlána tágra nyílt szemekkel figyelte hozzáértésem. A kirándulásaink után megfigyeltem, hogy a lány a Campus területén nem idegenkedik, menza, könyvtár, kávéház összehoz bennünket, de a nyílt utcán, a városban úgy lépeget mellettem, mint egy idegen. Elgondolkoztam az eseten, mert én senkire sem akarok akaszkodni, nyílt vagyok mindenkivel, aki irányomba is az, de nem szeretem a színjátékot. Rejtett gondolataimban megfordult a talány, vajon nem a kíváncsiság hajtja, mert lépten-nyomon azt rebesgetik, hogy a néger pénisze sokkal nagyobb a fehérekénél. Ez érdekelné? De elhessegettem minden szennyes háttértalálgatást, alaptalannak minősítve. Közben meglátogatták Szvetlánát a szülei. A kávéházban találkoztunk. Ők kávéztak cukorral, tejszínnel, én egy fekete teát kértem. A lánnyal csak angolul beszélgettünk. A szülei többnyire oroszul,de az apjával örményül is csevegett, viszont az édesanyja orosz. Meggondolkoztatott a tény, ő tudta, hogy jól beszélek oroszul, miért nem értesítette a szüleit? Szándékosan tette? Valószínű! Terítékre került a családtagok között, hogy én szeretnék Örményországba látogatni, látni szokásokat, embereket. Az anya volt, aki elhűlt, hogy egy feketevendégük legyen. Szinte hisztérikusan jelentette ki, hogy az ördög színét akarod behozni a házunkba? Hogy aztán szégyenkezzünk a falú előtt és a pópa, ki kelljen, füstölje lakásunkat rontás ellen! Kényelmetlen volt végighallgatni és figyelni a sátáni vigyort, mert felém derűs mosollyal fordultak, csak az elszállt szó volt bántó és kegyetlen.

                             Kezdtem tisztában lenni a négerek iránti szeretettel,.  A nagy Mittinget amikor, valamelyik felszabadult afrikai országért tüntetett a szovjet kommunisták ifjúsági szövetsége az Örök Lángnál tartották a Lomonoszov Egyetem előtti téren.. Hatalmas plakátok, molinók jelezték, érzékeltették az afrikai rabságot. Az egyiken Afrika térképe volt körvonalazva mint egy néger fej, a nyakán hatalmas lánc lakattal és a felirat : AFRIKA KIÁLTS!  Volt még egy szomorúan nevetséges, egy néger láncokkal gúzsba kötve és egy elhízott fehér seggfej korbáccsal veri, és a körfelirat öles betükkel: SZABADITSD MEG MAGAD, MI MELLETTED VAGYUNK! De vajon mikor a nemesi szándék-,? -kérdezem én- amikor már szabadok vagyunk?

                               Ebből elég! Torkig vagyok minden jó szándékkal! Szakítottam  Szvetlánával, epésen, gonoszul rápirítottam, hogy a szülei nem kell pironkodjanak miattam, sem ördögi kifüstölést sem kell eszközöljenek. S ha tudni akarja ez lényegében ellentétes relativitás, mert nálunk, Afrikában az ördög fehér! Mindenből kiábrándulva csakis a tanulásban kerestem és leltem örömöm. Sok beszélgetés során közelebb éreztem magam Nadezsdja Vilkova tanárnőhöz. Egyik óra után épp a bibliográfiát nézegettük, és felbátorodva megkérdeztem, hogy van-e lehetőség Szibériába menni, mert nagyon érdekel a nagy orosz írók és politikusok fogsága a gulágon. A válasz egyértelmű volt, ha dolgozathoz gyűjtök anyagot, minden lehetőséget kieszközöl, de akkor elvárja, hogy a tanulmány példaértékű, jeles legyen.

-          Asszonyom, mindent elkövetek a sikerért, és különösen most olyan lelki válságban vagyok, hogy egy kiadós út érzem, helyrerázna.

-          Kedves diákom, maga nagyon fiatal, tele kíváncsisággal, temperamentummal. Nem érdeklődöm fiatalos lelki válsága miatt,de nézetem szerint egy Moszkva – Vlagyivosztok vonatos „séta” sokat segítene. Én állom a szavam és intézkedem.

Egy hét elteltével volt a szemináriumunk orosz irodalomból. Óra után mellém ült és jegyzetet vett elő

-          Itt mindent lejegyeztem. Maguknak egyetemistáknak kedvezményes bármilyen utazás. Ami többletbe jönne, vagyis amit fizetnie kellene, mivel tanulmányi út a fakultás fizeti. Szóljon amikor útra készen érzi magát.

                           Megkaptam a vonatjegyet, a Diák Szövetség mellékletét, melynek alapján a teljes ellátást a szövetség fedezi. Semmi gond nem volt, csak nyitott szemmel és jegyzetfüzettel vágjak neki a világ leghosszabb vasútvonalának, mely két kontinensen áthalad, és Moszkvát Vlagyivosztokkal köti össze, valamint a jó cárevics II Miklós álma szerint az Atlanti-Óceánt, a Csendes- Óceánnal. Nem feledkeztem meg a tanárnő javaslatáról sem, hogy útitársként társuljak Turgenyevvel. Persze különösen érdekelt a vasút története is. Van egy elmélet, amit a szórólap is megemlít, hogy a félsziget Kínához tartózott,de egy Japánnal viselt háború után, melyben az oroszok derekasan segítettek, a császár a területet hálából a cárnak ajándékozta. A terület elhanyagolt volt, mert a babonás kínaiak értelmezésében tisztátalan lelkek ténferegnek ott, hisz minden vihar onnan eredt.. Nevét az oroszok adták, mely azt jelenti, URALKODJ KELETEN! Kezdetben két hétig tartott az út és ritkán jártak vonatok, többnyire a szibériai rabokat szállították. A teljes pálya megépítése II Miklós cár ötlete volt és ezerkilencszázegyben indult az első vonat Szent-Pétervárról.. Kezdetben vasúti komppal szállították a vagonokat a Bajkál tavon, télen a befagyott tó öles jegén megtörtént, hogy lófogattal húzták át. Ezerkilencszázötben elkészült a tavat megkerülő végleges pálya. Végül a vasút hossza kilencezerkétszáznyolcvannyolc km  és a Rossija expressz száznegyvennyolc óra alatt teszi meg, vagyis hét nap Kétnaponként indul szerelvény Moszkvából a Jaroszlávszkij pályaudvarról

                               A jegyem két ágyas fülkébe szólt, van négy ágyas is, de bizonyára tekintettel voltak utazási célomra. A jegykezelő, aki egyben a vagonfelelős is, jól megtermett idős hölgy, vasutas egyenruhában fogadott és elvezetett a fülkéhez. Tudtomra adta, hogy Jekatyerinsburgig egyedül utazom. A vagonnak van szamovárja, ahol forró vizet lehet csapolni teának, vagy kávénak. A következő vagon az étkezőkocsi, minden reggel nyolckor, délben tizenkettőkor és délután hatkor lehet látogatni. Ezt pontosan illik betartani. A bár minden éjjel egy óráig zenét sugároz és naponta háromszori híradás, van, de ha zavaró ki lehet kapcsolni Az ajtók, ablakok automatikusan zárnak és csak az állomásokon lehet kinyitni. Ennyi információ után nem csoda, ha a fejem is megfájdult. Alig ültem le az ágy szélére, ismét visszatért, hogy közölje az étkező kocsi után van a tisztálkodó, ahol zuhanyozni, mosakodni, borotválkozni lehet, esetleg kisebb darabok, mint zsebkendő vagy zokni kimosását.

                                   A vonat végre kiindult az állomásról, gondoltam, amíg elhagyjuk Moszkvát gyönyörködöm a városban. De aztán letettem róla. Végignyúltam az ágyon, elővettem a Turgenyev kötetet és olvasni kezdtem. Három regényét tartalmazta A küszöbön, Tavaszi vizek és a Nemesi fészek.. Gondoltam elég bevezető a nagy művéig, Az apák és fiuk tanulmányozásáig. Csodálatos gondolatokat jegyeztem ki, mely bensőmig hatott:” Az akarat, a saját akarata,s az olyan hatalmat ad, mely különb a szabadságnál. Tudj akarni és szabad leszel, a uralkodni fogsz!” Szerintem ez jobb tanács a gyarmatosítás elleni harcban, mint az irdatlan és idétlen molinók.

                                   Még egy feljegyzésre méltó gondolat, amire mindig emlékezni fogok: „A költészet arról beszél nekünk, ami nincs, s ami nemcsak, hogy különb annál, ami van, de az igazsághoz hasonlatosabb!”

                                    Elővettem a szórólapot, amit az állomáson adtak a Rossijan utazóknak. A vasúttörténet mellett felsorolja a nyolcvankét várost melyen áthalad a szerelvény, helységenként mennyit áll. és mikor érkezik meg Vlagyivosztokba.. Belelapozgattam a brosúrába és megtudtam, hogy az első város Szibériában Jekatyerinsburg, mely az Urállal egy vonalban van. Szibéria zárt terület, nyugaton az Urál hegység a választófal, északon a Jeges-tenger, keleten a kamcsatkai vulkánok zárják közre, míg délen a magas Himalája nem engedi a légmozgást. Ezért szorul be a sarki hideg, esetenként a mínusz hatvanöt fokot is elérve. A falusiak apró faházakban élnek,és minden háznak átmeneti szobája van, olyan értelemben, hogy az erős hidegbe nem lehet azonnal kilépni,mert a szem is megfagyhat. Ezért bemegy az ármeneti szobába, ahol felölti a mokaszin csizmát, medvebundát és az arcát ahol nem fedi sapka és az orrát vastagon, bekeni fókazsírral, mely megvédi a megfagyástól.  Jekatyerinszburgot elhagyva kezdődik az egzotikus igazi szibériai táj a tundra, a tajga, erdős sztyeppe, füves, bokros erdős tájak váltják egymást, és messze virítanak a fehér nyírfatörzsek. Erdők közelében, füves telepeken húzódnak meg az apróka falvak, melyek dermedt hangulatot sugallnak a télben.

                                        A vonat időnként megáll, utasok cserélődnek, hangosak,már többnyire ázsiai nyelveken beszélnek. Irkutszk Szibéria fővárosa ipari kulturális központ egyetemekkel, de elvből nem szálltam le és az utamat sem szakítottam meg, mert a kommunisták itt végezték ki az utolsó

Cárt, a Romanov családot.. Itt tér fel a vonat a Bajkál tó felé, mely a világ legnagyobb édesvizű tava és rojja a kilométereket, talán huszonnyolc km-t a tó mellett. Látszik a tó áttetsző tiszta vize, delfinek ugrálnak benne., Egy helyen, nem jegyeztem meg az állomás nevét, fél órát áll a vonat, le lehet menni a tóhoz, megkóstolni s vizét és lábbal is lehet pancsolni, közben a parton idős asszonyok szárított és sült halat árulnak,amit a tóból halásznak ki. Mindent megkóstoltam és nagyon finom volt.

                                       Szibéria a természeti csodák birodalma. Az örökké fagyott föld mamutok maradványait őrzi, háborítatlanul bömbölnek itt a tigrisek, vonítnak a farkasok, és gyakran betévednek a sarki rókák is. És a föld mélye nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt, olajt, szenet és vasércet rajt magába. Sztálin, nemhiába szervezte a gulágokat ahol politikai foglyokat erejük felett, dolgoztattak és kínoztak. Nem hiába jelentette ki Hitlernek ellent mondva, hogy a cigányokat nem elégetni kell, hanem sterilizálni és halálukig dolgoztatni Szibériában.

                                        Már közeledtünk Vlagyivosztokhoz, amikor Burját-földön Ulan Udeban ismét sokan szálltak fel. Reggeli idő volt. Ültem a vendéglővagonban, egy tanárnő társaságában, aki épp a várost magasztalta, amikor egy idős asszony a hátamnál végighúzta az ujját a nyakamon.

-          Mit csinálsz anyóka? Szolt rá a tanárnő, amikor észrevette, hogy én is hírtelen megfordulok

-          Én csak szerettem volna megnézni,hogy fest-e a nyakán ez a fekete szín – mondta bárgyún mosolyogna.

-          Te nem láttál még négert?

-          Jaj, lelkecském, nyugodt szívvel mondhatom, még nem! – s azzal keresztet vetett.

Ezek szerint eléggé látványos voltam távol-keleten. Előzőleg a tanárnő ráérzett, hogy tanulmányi úton vagyok, felvázolta, hogy a város harminc km hosszú és tizenkét km széles félszigeten fekszik. II. Miklós cár volt még cárevics korában aki megálmodta a kelet kapuját, ő tervezte a város építését ezernyolcszázhatvanban.

                                            Berobogott a vonat az állomásra. A vágányok között emlékoszlop áll mely jelzi, hogy itt ér véget a Moszkvából induló hatalmas utazás, a híres transzszibériai vasútvonal. ( Zgyesz zakancsivajetszja  velikaja transzsziberszkaja zseleznodorozsnaja magisztrati . Rasztojatnie at Moszkvi 9288 km.). Bizonyára Isten segedelme volt, hogy a tanárnő időt szakított és elvezetett a fontosabb látványosságokra. Az állomás mögött van a hatalmas kikötő, mely tele kirakodásra váró hajókkal Japánból, Kínából, Ausztráliából.. De meg kell adni, a város látványossága a vasútállomás épülete. Épp annyira elbűvölő, mint Párizsban az Eiffel torony  , vagy Rómában a Colosseum. A mennyezeten freskók, az egyiken a moszkvai, a másikon a helyi állomás látható, úgyszintén Nagy Péter cár képe. II. Miklós városalapítónak emlékoszlopot állítottak és mellette a Szent Andrásnak szentelt pravoszláv templom.. Nem hiányozhat a Lenin szobor sem, az ő megrögzött sablonos kézfelemelésével, de itt történetesen Japán felé mutat! Szinte a város szimbólumának mondható.a Kirill és Metód emlékmű, mely a két szerzetes szobraival a magasban díszeleg.

                                              A legérdemesebb és érdekesebb bejegyzést az Amur Vidéki Múzeumban láttam, mely Anton Pavlovics Csehovtól származik.: „ Voltam Vlagyivosztokban. A tenger mellékéről, s általában a keleti partjainkról és a Csendes-Óceáni ábrándozásokról csak egyet mondhatok: mindenütt ordító szegénység. Szegénység, tudatlanság és nyomorúság méghozzá elkeserítő mértékben.Egyetlen tisztességes emberre kilencvenkilenc tolvaj jut, akik bemocskolják az orosz nevet!” Ha ma látná hova fejlódött százhatvan év alatt, megváltozna a véleménye. Nekem személyesen jobban tetszett mint Moszkva.