Hamarosan megpillantották a labirintust. Óriási bolygók és sűrű aszteroida-felhőkből kialakult természetes, zárt védvonal tárult a szemük elé. Első látásra lehetetlennek tűnt átjutni rajta. Karsal viszont átvette az irányítást. Ügyesen odanavigált egy szűkös réshez, és közölte, hogy néhány rakétát fel kellene áldozni, hogy kitágítsák a járatot. Bartos hallgatott rá, és azonnal tüzelt. Lassan szélesedett az átjáró, és előre nyomakodtak. A hátuk mögött aztán már össze is állt az anyag, a kívülről bezúduló por és törmelék egy-kettőre eltömítette a frissen felszakított bejáratot. Óvatosan haladtak előre, Karsal útmutatásai alapján. Minden oldalról fenyegetően meredeztek rájuk a barátságtalan kinézetű bolygók és vadul cikázó kis aszteroidák. Órákig küszködtek és alaposan elfáradtak az állandó éber figyelésbe. Hajóroncsok is voltak itt szép számmal, mindenféle különös népek technológiája, amelyek elakadtak és szétforgácsolódtak az ide-oda csapongó törmelékek darálójában. Karsal mindig tudta melyik irányból várható legközelebb a veszély, és éppen időben ugráltak el, vagy menekültek be a szűkebbnél szűkebb járatokba.

– Mennyi idő még? – türelmetlenkedett Bartos.

– Csak néhány óra. Aztán már bemérnek minket a Léleklátók – felelte Karsal.

– Hogy kicsodák? – hökkent meg Karra.

– A Léleklátók a peremvidéken élő haguri bölcsek. Nagyon öregek és magas szinten működik a tudatuk. Gondolataikkal letapogatják, érzékelik, ha idegen jutott be a birodalomba és azonnal jelentik a központi Onta-Maiának. Mire a Maiák közelébe jutunk, már díszkíséretünk lesz, tudni fognak rólunk.

– Az lehetetlen, hogy valaki a csillagközi téren keresztül képes legyen a gondolataival másokat letapogatni! Ehhez ugyanazon a bolygón kell lenni, ilyen nincs! – hitetlenkedett tovább Karra.

Karsal csak megvonta a vállát és minden figyelmét a holografikus kijelzőnek szentelte. Bartos nem szólt egy szót sem, csak a navigációra ügyelt. Hamarosan könnyebb lett a járás, ritkultak az akadályok. Akkor megpillantották a Dugud madarat. Karra felkiáltott a csodálkozástól, Bartos pedig félrerántotta a kormányt, nehogy összeütközzön vele. A csodálatos madár szárnyai tüzes hullámokként perzselték maguk körül a teret, farka hosszú, lángoló csóvát húzott. Legnagyobb elképedésükre, feltűnt egy második is. Éppen az egyik kopár kisbolygó takarásából bukkant elő, és veszett sebességgel száguldott egyenesen feléjük. Szörnyűséges tűzörvényeket okádott csőréből, Bartos félre akarta kapni a kormányt, hogy elkerülje az ütközést, de Karsal elkapta a kezét:

– Maradj nyugton. Ez a bátorság próbája. Ha méltatlannak ítél minket, úgysem menekülünk előle.

– A Dugudot üldözni kell. Útmutatók, Tes akaratából – felelte Bartos.

– Ezek nem. Ezek itt az Őrzők, a feketék határait védik és megemésztik az idegeneket. Hallgass rám, Bartos.

Éppen odaért a madár. Így közelről félelmetes látványt nyújtott, hosszú karmai, csőre, villámló szeme semmi jót nem ígért. Jól látszott, hogy teste valamilyen folyékony tűzplazmából állt, szíve helyén egy lüktető, kitörni készülő, sűrű lángnyelv. Az utolsó pillanatban felröppent és elhúzott fölöttük. Úgy látszik úgy döntött, nem akar ütközni a mozdulatlanul álló hajóval. A két madár félkörívben repült körülöttük, aztán megállapodtak, közrefogták a hajót, és szorosan mellette lebegtek. Pompás díszkíséretet alkottak, szemmel láthatólag csak arra vártak, hogy induljanak végre a birodalom belseje felé.

– Miért nem bántottak minket? Hiszen idegenek vagyunk… - álmélkodott Karra.

– Karsal miatt. Megismerték a vérét – állapította meg Bartos. Közben még elgondolta, hogy a kölyök nélkül, bizony már többször otthagyták volna a fogukat.

– Hoppá! Bemértek minket a Léleklátók! – ugrott fel Karsal és vadul tüzelt a homloka.

– Jól van – mozdult Bartos. – Ti most üljetek szépen egy siklóba, és bújjatok el oda, annak a kráteres holdnak a háta mögé. Vigyetek élelmet, takarókat. Karsal, hogyan még tovább?

– Hát, csak mész egyenesen előre, aztán kétszer jobbra, majd látsz egy hármas bolygóegyüttállást, ott kanyarodj balra, és még két fényévnyit előre. Aztán már társaságod lesz, bekísérnek majd az őrhajók. De mi hátrébb megyünk a siklóval, vissza a labirintusba, hogy kikerüljünk a Léleklátók hatósugarából.

– De nem fognak bántani a Dugudok, ha Karsal elhagyja a hajót? – aggodalmaskodott Karra.

– Nem hinném – mondta Bartos. – Úgy tűnik már elfogadtak. Igyekezzetek, pakoljátok össze a cuccot, és nyomás a siklókhoz. Ha öt napig nem jövök, menjetek haza. Ez parancs. 

Nem volt értelme tovább vitatkozni vele. A fiúk egy kétszemélyes siklóba ültek és engedelmesen a rejtekhelyre, a labirintus szélére lebegtek. Elbújtak egy nagyobb aszteroida mögött. Még elnézték, ahogy Bartos hajója lassan meglódul, és tovairamodik a megadott irányba. A két tűzmadár szorosan rátapadva követte, fényük még sokáig jelezte merre haladtak. Már egyre távolabbról látszottak, majd gyengén pislákoló fénnyé váltak, aztán ez is eltűnt a szemük elől. Nem maradt más hátra, mint a kegyetlenül sötét, hideg világűr, és a két fiú szívének szorongása.

Bartos vadul száguldott előre. Megpróbálta a madarak erejét: alaposan begyorsított, hirtelen irányt váltott. De a két tüzes jelenség bírta az iramot, és úgy rá voltak tapadva, mintha nem is különálló lények lettek volna, hanem Bartos hajójának saját kellékei. Érezte az idegen gondolatok jelenlétét az elméjében: egyelőre nem volt bennük semmi fenyegető, csak kíváncsi érdeklődés. Közölte velük, hogy békés szándékkal jött, és minden módon megpróbált nyugtató jelzéseket küldeni. Hamarosan feltűnt két cirkáló. Haguri nyelven léptek vele kapcsolatba, de valamilyen furcsa kiejtéssel, susogó hangzású szavakkal. Semmi kétség, a feketék ízes dialektusát beszélték. A hajóik is mások voltak, sokkal tömzsibbek, kurtábbak, és rettenetesen gyorsan mozogtak, ide-oda röpködtek, mint valami pörgettyűk, és szorosan Bartos gépe mellé húztak. Zsúfolásig tömve voltak fegyverekkel. A madarak most dolguk végeztével tovarepültek, a határőrökre bízták az idegent. Bartos bemutatkozott a harcosoknak és közölte, hogy Aggor hadúrral szeretne beszélni. Nem voltak vele túlzottan kedvesek, de elutasítóak sem. Mindössze szárazon ráparancsoltak, hogy kövesse őket a fővárosba. Bartos természetesen csak ennyit akart, készségesen engedelmeskedett kísérőinek.

A törmelékek és a porfelhők sűrűjéből nemsokára előbukkantak az első törzsek. Bartos megállapította, hogy a feketék ügyesen megszervezték birodalmukat. Az Onta-Maiák állandó mozgásban voltak, négy-öt Maia kapcsolódott rájuk, és ezek a kicsi hálózatok ügyesen manővereztek a látszólag céltalanul lebegő kisbolygók között és mögött. Mikor jobban megnézte, észrevette, hogy ezek a kopár kisbolygók nem is annyira lakatlanok: katonai támaszpontok, űrhajó leszállópályák rejtőztek rajtuk. Pillanatok alatt ki lehetett támadni róluk, miközben a Maia törzseknek meg sem kellett mozdulniuk, szabadon elmenekülhettek. Tökéletes védekezési stratégia. Aztán azon is elcsodálkozott, hogy néhány Maia szabadon levált saját Nemzetséganyjáról, távolabb lebegett, összeszövetkezett más szabadon kószáló Maiákkal, majd újra visszacsatlakoztak a központi Onta-Maiára. Se szeri, se száma nem volt az ilyen begyűjtő akcióknak. Egyetlen Maia sem kószálhatott céltalanul, mindegyik tartozott valahová, és mindnek jól meghatározott szerepe volta a saját családjában. Egy másik különös látvány is a szeme elé tárult: néhány Maia kivált a kötelékből és hihetetlen gyorsasággal megiramodott egy bizonyos irányba. Bartos észrevette, hogy egy nagy csapat aszteroida és vadul száguldozó kisbolygók közeledtek onnan. Mikor a Maiák lőtávolba értek, szorosan egymáshoz kapcsolódtak, és mintegy megadott parancsra, óriási fekete tűzförgeteg zúdult ki a felszínükről. Erős harcosok onthatták ki ezt a nagymennyiségű tüzet. A közeledő égitestek pillanatok alatt porrá foszlottak, egyszerűen megsemmisültek. A veszély megszűnt, és a Maiák szépen visszalebegtek és felvették eredeti pozíciójukat. Így biztosították a feketék saját védelmüket, így tudtak megmaradni a világűr e barátságtalan, veszélyekkel teli szegletében.

Ahogy egyre beljebb haladtak a birodalomba, egyre sűrűsödött a csillagközi forgalom, rengeteg kereskedő hajó és katonai romboló jött-ment. Olyan nagy volt a nyüzsgés, mintha állandó harckészültségben lettek volna. A folytonos mozgás miatt, Bartosnak olyan érzése támadt, hogy itt minden csak esetleges, hogy nem igazi otthon ez, csak amolyan átmeneti szállásféle, amelyet bármelyik pillanatban itt lehet hagyni. Valóban, a feketéknek nem volt klasszikus értelemben vett otthonuk, ide-oda mozogtak a térben, és szemmel láthatólag megszokták, hogy a táj körülöttük állandó változásban van. Nem kötődtek egy bizonyos naprendszerhez, vagy galaxishoz, és bár lakhelyük nem nyújtott olyan méltóságteljesen impozáns látványt, mint Ise-Gulan jéggel körülzárt birodalma, Bartosnak el kellett ismernie, hogy a feketék nomád életmódjában volt valami praktikus és furcsa módon biztonságot adó. Bármikor odébb tudtak állni, akár kisebb törzsekre szakadva, akár egybetömörülve, és hatékonyan megszervezték fürge harci egységeiket. Bartosnak nagyon tetszett ez a nagyfokú rugalmasság, de arra gondolta, hogy bizonyára nagyon fárasztó lehet ez az állandó riadókészültség, a világűr állandó figyelése, hogy éppen milyen irányból tűnik fel ellenséges nép, vagy veszélyes röppályán közlekedő kisbolygó. Viszont éppen ez tette a feketéket olyan keménnyé és harcedzetté, ettől voltak olyan gyors észjárásúak és vakmerőek. Eszébe jutott Karsal hidegvére, és magában elmosolyodott. Ha valaki ilyen nehéz körülmények között nő fel, és hozzászokik, hogy az élet minden perce harcban és veszélyben telik, annak a másik haguri Birodalom szinte pihenőhely. Átvillant az agyán, hogy a feketék valószínűleg lenézik és puhánynak tartják a többi hagurit, ezért is szakították meg a kapcsolatot.

A központi Onta-Maiához értek, betörtek a jeges atmoszférába és megkezdték a leszállási manővereket. Bartosnak ismét óriási meglepetésben volt része. A városok, a leszállópályák mind nagyon szépek, rendezettek voltak. Nyoma sem volt vadságnak, civilizálatlanságnak. Az épületek otthonosak, a növényzet buja, szemmel láthatólag nem akarták ledarálni a természet szépségeit az élőhelyek kialakítása miatt. Inkább egybehangolták a dolgokat, és a hegyek belsejében alakították ki a legtöbb gyárat és leszállópályát. A felszínt megtartották érintetlen szépségében. Bartos megértette, hogy a hagurik nagytöbbségében teljesen hamis kép alakult ki a feketékről, vérszomjas, durva, ostoba népeknek tartják őket, pedig minden, amit eddig látott éppen az ellenkezőjéről győzte meg. Mindenfelé ízlésesen kialakított parkok, kristályépületek, lebegő városok. Megpróbált kapcsolatba lépni az Onta-Maiával, de rögtön látta, hogy valami nem stimmel, mert a bolygó nem válaszolt neki. Érezte, hogy valahol, elérhetetlenül rejtőzik egy tudat, de mintha mély álomban lenne, és valamiért nem tudna válaszolni. Ideges lett a kapcsolatfelvétel sikertelenségétől, és megdöbbent, hogy hogyan élhetnek hagurik egy olyan Maián, amelyikkel nem tudnak személyesen beszélgetni, nap mint nap értekezni. Olyan érzése támadt, mintha valami akadály állna előtte, mint amikor az ember lélegezni szeretne, tudja, hogy kell, levegő is van, de valamiért mégsem sikerül, mert mondjuk el van dugulva az orra.

Bedokkolt az egyik hajókikötőbe, kiugrott a gépből, és várta kísérőit. A másik két pilóta tagbaszakadt, mogorva fekete hagurik voltak. Nem szóltak hozzá, csak intettek, hogy kövesse őket. Végighaladtak a városközponton, a Tes szentélyek előtt, majd befordultak egy hatalmas palota felé vezető sugárútra. Az emberek alaposan megbámulták Bartost, voltak olyanok, akik még soha életükben nem láttak vörös hagurit. Állta a kíváncsiskodó tekinteteket, ha valaki kérdést tett fel neki, szívesen válaszolt. Nem érzett ellenséges hangulatot, hanem inkább valami rettenetes nagy csodálkozást és határtalan kíváncsiságot.