– Hány törzse van a feketéknek?

– Négy tartomány, négy törzs: a Fújók, a Szúrók, a Hasítók, és az Emésztők.

– Miért hívják őket így?

– Azért mert különböző módon harcolnak a fekete tűzzel. A Fújók a szájukon át ontják ki, a Szúrók éles tűzpászmákat bocsátanak ki és azzal összeszurkálják az ellenséget, a Hasítók hatalmas lángnyelveket gerjesztenek, amivel széthasítják az ellenfél testét, az Emésztők meg… Nos, ők a legerősebbek, és mint nevük is mutatja, mindent elemésztenek, felperzselnek maguk körül.

– Te melyik törzshöz tartozol Karsal?

– Az Emésztőkhöz.

– Ki most a törzsek egységes vezetője?

– Aggor hadúr. Már száz éve. Azelőtt pedig Kilkil, a szilárd jellemű uralkodott vagy ötszáz évig.

– Ez az Aggor ismeri Ise-Gulant?

– Nem tudom, nem hiszem. A Nagyúr csak Kilkil vezérrel volt jó viszonyban, együtt jártak háborúkba, közöttük volt egy bizonyos szövetség, de miután Kilkil meghalt, és Aggor hatalomra került, megszűnt a kapcsolat. Aggor még a feketék birodalmába vezető járatokat is megváltoztatta. Így Gulan régi térképeit akár ki is dobhatod.

– Milyen alapon választjátok ki a törzsek főnökét, a hadurat?

– Eddig általában az Emésztők véréből választott a Tanács, mert az a legerősebb törzs. A jelölteknek évszázadokon át bizonyítaniuk kell, mire egyáltalán szóba jöhet a nevük. Százévente van választás, de ugyanazt az embert többször is meg lehet választani. Kilkilt például ötször is kinevezték. Ő Emésztő volt, Aggor pedig a Szúrók rendjéből való.

– A törzseknek van helyi főnökük?

– Igen. Minden törzsnek van egy központi Onta-Maiája, és annak a gerje az adott törzs főnöke. Mind a négy törzsfőnök részt vesz a Tanácsban, de ők nem versenghetnek a Hadúri címért.

– Tehát a hadurat képességei alapján választják meg? A vérvonal nem számít?

– A vérvonal is számít valamennyire, de nem teljesen. Sokkal valószínűbb azonban, hogy egy már volt hadúr ivadékai közül választanak, mert feltehetően örökölte őseinek erejét és jó tulajdonságait. Mindemellett sokat kell bizonyítania, és ha alkalmatlan, akkor nem nevezik ki. Kilkil apja például Napszíve vezér volt, maga is hadúr sok évszázadon át.

– Mi az, amire a feketéknek szüksége van?

– Semmit nem tudsz adni nekik. Mindenük megvan, maguk járnak portyázni, megszerzik, ami kell. Nem igazán érdekli őket, hogy mi van tőlük délebbre, hogy mi történik Athalandában.

– És te miért jöttél el a tieidtől, Karsal?

– Ehhez semmi közöd, Bartos!

– De a feketék nem is teljesen ellenségesek velünk. Kilkilnek mi érdeke volt apámmal együtt harcolni?

– Nem tudom. Azok régi idők voltak, s akkor én még nem éltem. Úgy hallottam, csak a kaland kedvéért, meg hogy barátok is voltak talán. Akkoriban nem volt még szava Harcok Tudójának.

– Ki az a Harcok Tudója?

– Nem ki, hanem mi. A legfőbb Onta-Maia szíve. Vagyis, a második szíve. Ennek az Onta-Maiának két szíve van, de ez a második valamiféle mutáció, egy második kristálykinövés. Egyesek azt mondják, ennek is tudata, gondolatai vannak, s beszél azokhoz, akiknek az elméje elég magas szinten áll ahhoz, hogy megértse. Mások szerint, csak egy hideg, ostoba kristálykő, még csak nincs is kapcsolatban a Maia igazi szívével. Elég az hozzá, hogy Aggor uralkodása kezdetén kijelentette, a második szív, a Harcok Tudója beszél hozzá, parancsokat ad neki, próféciákat közöl. Soha nem hoz döntést, hogy ne konzultálna előbb a kristály tudatával. Így döntötte el azt is, a kő szavára, hogy nem kell többé a kapcsolat Ise-Gulannal, vagy, hogy éppen merrefelé menjenek portyázni, hol és kivel kell legközelebb megküzdeni.

– És az Onta-Maia igazi szíve, az igazi tudata nem mond ellen ennek a második személyiségnek?

– Nem. Furcsa módon, ennek a Maiának a tudata valamiféle kómában van, úgy tűnik, ezen az egyetlen módon tud kommunikálni.

– És te hiszel a kő hatalmában, Karsal?

– Mint mondottam, én Emésztő vagyok. És mint Emésztő, nem hihetek benne. Szerintem csak egy darab halott kristály, amit Aggor arra használ, hogy a népet manipulálja. Mert akkor miért nem szólalt meg Harcok Tudója korábban is, mondjuk Kilkil idején? Persze, az Emésztő törzs ilyesféle ellenvetéseire Aggor mindig azt válaszolta, hogy azért nem, mert akkoriban még nem volt senki, aki elég fejlett tudattal rendelkezett volna, hogy megértse.

– Kíváncsian várom, hogy találkozhassak ezzel az Aggorral.

– Ne várd. Nem lesz neked abból semmi jó. Most pedig húzd félre a kormányt, és gyorsan fordulj jobbra.

Bartos még éppen időben engedelmeskedett Karsal szavának, mert egy hajszál választotta el attól, hogy beleütközzön egy, a semmiből feltűnő kisbolygóba. Már négy napja úton voltak, és a világűr egyre veszélyesebb, egyre sűrűbb lett körülöttük. Úttalan utakon jártak, mindenfelől veszély fenyegette őket. Szerencsére Karsal végtelen nyugalommal látta el a navigátor feladatait: mindig pontos, precíz adatokat, tudta mikor várható, hogy elszáguldjon mellettük egy kisbolygó, vagy aszteroida, vagy mikor következik áthatolhatatlan porfelhő, és hogyan juthatnak át alatta vagy fölötte. Csakhamar feltűnt a feketék birodalmának határa. Bartos eléggé hidegvérű volt, de a látvány azért őt is meglepte. Először is egy hosszú, tömött sorban lebegő csillaghajó temetőn kellett átverekedniük magukat, amely mintegy jelzésként ugrott eléjük: így járhat minden utazó, aki nem fordul vissza idejében. Karra csak nagyot nyelt, és rettenetesen iparkodott, hogy félelmét, vagy szívének vad dobogását valahogy elrejtse. Karsal is nyugtalanul fészkelődött, de azért gyors, rövid utasításokat adott az útirányra vonatkozóan. Kerülgették a roncsokat, óvatosan lavíroztak közöttük. Mikor már úgy látszott nincs tovább, Karsal rámutatott egy szinte észrevétlen résre, vagy átjáróra. Néha berepültek egy-egy anyahajó szétcincált testébe, hogy aztán a másik oldalon bukkanjanak fel. Maguk a hajótestek voltak az átjárók.

Ezután következtek a természetes akadályok. Most nagyon kellett figyelni, nehogy ütközzenek valami kósza aszteroidával. Sok volt belőlük, és a mozgásuk pedig teljesen kiszámíthatatlan. Maga Bartos is jó néhányszor azt hitte, hogy nem tudják már megúszni és hogy itt a vég. Karra alig bírt rettegésén uralkodni. Karsalnak viszont teljesen megszokott látvány volt, lélekjelenléte, okos döntései mindannyiszor megmentették őket. Bartos vetett is neki néhány elismerő pillantást. Ahogy töretlenül haladtak előre, hamarosan megpillantották az élettelen naprendszereket. Iszonyatos sebességgel keringtek a bolygók és holdjaik a törpe-napok körül, magukba sűrítették az anyagot, gravitációs erejükkel beszippantottak minden arra bóklászó aszteroidát, vagy kisbolygót. Karra elfehéredett és azt motyogta, hogy ezeken a darálókon sosem jutnak át. Karsal is idegesen pislogott.

– A harmadik naprendszeren túl mi van? – kérdezte Bartos.

– Ott már a feketék peremvidéke kezdődik – felelte Karsal.

Bartos koncentrált egy darabig, megfigyelte az anyagok mozgását az előttük elterülő térben, aztán nekivágott. Egyenesen belerontott a sűrű porfelhőkbe. Bekapcsolva tartotta a radart és folyamatosan pásztázta az előttük elterülő teret. Vakon tapogatóztak, de azért igyekeztek a képernyőn feltűnő nagyobb sűrűségű halmazokat óvatosan kikerülni. Így sem tudták elkerülni az ütközéseket, most már többször erősen megrázkódott a hajótest, ahogy nekicsapódtak a szélsebesen közlekedő kisebb-nagyobb aszteroidák. Amikor kijutottak a porfelhőből félelmetes látványban volt részük. Az elemek harcát szemlélhették közvetlen közelről. A gravitációs katlanban az anyagok óriási erővel zuhantak egymásba, vagy szaggatták egymást. Milliónyi kisbolygó és törmelék bombázta a kopár bolygók felszínét, újabb és újabb darabokat hasítva, amelyek aztán maguk is ide-oda csapódtak, hol saját holdjaikba, hol egy másik aszteroidába, mély krátereket és szabálytalan porfelhőket hagyva maguk után. És az egész cirkusz szédítő iramban keringett a központi nap körül. Örvénylett és kavargott, magához vonzotta és beolvasztotta az arra kószáló újabb törmeléket.

Bartos megragadta a kormányt, és az örvény szélére navigált. Hagyta magát sodortatni a napkörüli pályán, de minden erejét megfeszítette és a maximumon pörgette a hajtóműveket, hogy valamennyire a szélén tudjon maradni és ne kebelezze be a rotyogó kőleves. Irtózatos gyorsasággal süvítettek, közben ide-oda kellett kapkodni a hajót, hogy a nagyobb ütközéseket elkerüljék. Mikor a másik oldalra jutottak, Bartos keményen, erőszakosan rángatta a kormányt, hogy kiszakadjon a gravitációs vonzásból. Nehéz munka volt, és csak alig-alig sikerült. A fiúk falfehéren, megnémulva figyelték a manővereket. De még nem volt vége. Bartos még kétszer végigcsinálta a mutatványt a következő naprendszerekben. Bucskázva, pörögve sodródtak a csillagközi térben. Megtépázva, sérült hajtóművekkel jutottak ki a veszélyzónából, de legalább éltek. Céltalanul lebegtek egy ideig, aztán Bartos munkára fogta a fiúkat. Meg kellett javítani a hajtóműveket, felmérni a károkat. Fél napon keresztül dolgoztak, mire rendbe tudták hozni valamennyire az űrhajót. Aztán ettek és pihentek. Bartos beállította az újabb értékeket, Karsal belehuppant a navigációs székbe és megint nekilódultak.