Fejünk felett az ég

6. rész

Múló idő

Eltelt két nap, és szinte észre sem vettük. Nem hiába mondják, hogy jó társaságban csak úgy rohan az idő. Miután végigaludtunk legalább tizenöt órát, újra felmentem a térre, és ismét kaptam egy csomagot a felkelőktől. A budai oldalra vastag köd telepedett, csak pár méterre lehetett ellátni. Pestet teljes egészében elnyelte a szemek elől. A teherautót ugyanott találtam, mintha csak ugyanaz a nap ismétlődne meg újra, de most megfogadtam, bármi történjen, nem megyek le a rakpartra.

Miután megkaptam a csomagot, bejártam a teret. Nehezebb dolgom volt, mint legutóbb, mert csak közelről tudtam megnézni magamnak az embereket. A köd miatt nem is voltak sokan, vagy akik eljöttek az újabb csomagért, azok siettek is vissza rejtekhelyükre. A köd ahelyett, hogy biztonságérzetet nyújtott volna, inkább távol tartotta az bujkálókat a felszíntől.

Én is kényelmetlenül éreztem magam. Nem láttam át a folyó túloldalára, és ez nyugtalanított. Mi van, ha éppen készülődnek odaát egy újabb támadásra? Gondolhatják, hogy megelőzik a bajt, mielőtt a lázadók támadnak, vagy akár úgy is gondolkozhatnak, hogy teljesen mindegy, ők bombáznak, amit érnek, érdemben válaszolni úgy sem tudna a felkelők serege. Megszaporáztam a lépteim, és sietve néztem az arcokat. Még mindig nem láttam ismerőst, pedig nap, mint nap találkoztam ugyanazokkal az arcokkal, ha a postára mentem, vagy vásárolni, most mégsem látom őket.

Körbeértem a téren, majd visszafordultam, és elindultam a jól ismert útvonalon. Alig tíz perces séta után befordultam a kis utcába, majd megszokásból leguggoltam a réstől néhány lépésnyire, és vártam. Nem hallottam semmit, és ebben a ködben hiába erőltettem, nem is láttam.

Kezemben a csomaggal lecsúsztam a pincébe, és átbotorkáltam a sötét folyosón. Kivettem a téglát, Ildikó pedig beengedett az összetákolt ajtón. Leültem Kincső mellé a földre, aki éppen Mollyval játszott. Mint Kincsőtől megtudtam, a viseltes, sokat látott baba éppen táncversenyen volt, és a zsűrit kápráztatta el produkciójával. A kislány kezében csak úgy szárnyalt a műanyag baba. Miután befejezte táncát, Kincső a kezembe nyomta Mollyt, és megkérdezte, hogy szerintem mit csinálna most szívesen. Letettem a babát a kislány fekhelyére és betakartam. Gondoltam, biztos fáradt lehet egy táncverseny után. Kincső felnevetett, kikapta Mollyt az ágyból, és újra táncra perdült a kezében. A nagy nevetés közepette Kincső közölte, hogy a táncosok mindig táncolnak, mert imádnak táncolni, és ilyen korán még minek is aludna, ha táncolhat. Egyetértően bólogattam, és én is elnevettem magam, a gyermeki okfejtésen.

Ildikó közben elosztotta a kenyeret, amit a csomagban talált, és felénk nyújtott egy-egy darabot. Én nem voltam éhes, így zsebre vágtam a részem, Kincső pedig annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette.

Ildikó leült velünk szembe, és figyelte a lányát, amint gondtalanul játszik. Nem tudom mire gondolhatott, csak sejthetem, de nem tudtam jó hírekkel szolgálni neki sem. Nem is igazán tudtam mit mondani, talán jobb is, hogy hallgattam.

Percek teltek el így, Ildikó Kincsőt, én pedig Ildikót néztem, a csendet csak a kislány hangja törte meg, ahogy próbált dúdolni a táncbajnoknak. Eszembe jutott, hogy az elmúlt napok megviselték a pincét, és a házi riasztónk sem működik, így ott hagytam anyát és lányát, és kimentem a sötét pincefolyosóra egy gyertyával, hogy rendbe tegyem a dolgokat. A konzervdobozokat megtaláltam, kissé viseltesek voltak, de zajkeltésre kiválóak még mindig. A madzagnak sem volt baja, nem szakadt el, így nem kellett sokat bajlódnom vele, csak a törmeléket kellett eltávolítani, és újra kihúzhattam a falig. A másik végét az oldalsó pincehelyiségbe akasztottam egy kilógó szögre. Megpendítettem, és a konzervek hangosan összeütődtek a sötétben, nagy zajt csapva.

Kitárult az ajtó, és Kincső arcát láttam kikukucskálni. Rákacsintottam, mire ő mosolygott, és becsukta az ajtót, de csak annyira, hogy résnyire még kilásson. Átmentem a másik pincehelyiséghez is, amihez konzervdobozokat tettem ki. Ott már elszakadt a zsinór, de a dobozok még használhatóak voltak. Kivettem a zsebemből egy kis darab zsinórt, és megtoldottam vele az elszakadt részt. A dobozokat betettem a sötétbe, a zsinórt pedig kihúztam az apró szögig, amit még én erősítettem az omladozó falba. Rátekertem, és egy pendítés után úgy kongtak a dobozok, mintha ráugrott volna valaki.

A kidőlt ajtókat csakúgy, mint ahogy elrendeztem egyszer, most visszatettem a helyükre, hogy minél nagyobb akadályt okozzanak az erre tévedőknek. A sötétben bárkinek elmehet a kedve a bújócskától, ha ezeken az akadályokon akar átjutni. Összecsaptam a tenyerem, mint egy szakember, ha megcsinálja a kért munkát. A gyertyát magam előtt tartva még szétnéztem a pincékben, mert eszembe jutott, hogy láttam valamit régen, amit akkor nem tartottam fontosnak.

Helyiségről helyiségre haladtam, míg megláttam a sarokban, amit kerestem. Bemásztam, és félrelöktem a törmeléket a láda tetejéről, és leporoltam a tartalmát. Nem volt könnyű, de gyertyával a kezemben is sikerült kiszednem a faládát. Kimásztam, és bevittem a mi helyiségünkbe a legújabb szerzeményemet. Ildikó kérdőn nézett rám, ahogy Kincső is, de rájuk mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez tetszeni fog nekik is.

Egyesével kipakoltam a könyveket a ládából. Többségében mesekönyvek voltak, a láda alján néhány szakkönyvvel vegyítve.  Mindet kiszedtem, használtak, de jó állapotúak voltak. Gondolom egy kisgyerek megunt dolgai ezek. Bár a fényképészetről szóló aligha gyereké. Átadtam Kincsőnek az elsőt, a Klasszikus mesék címűt, aminek a színes borítóján hét kis törpe, egy magas fiatal lányt rajong körül. Hófehérke.

A következő egy magyar mesegyűjtemény volt, majd néhány kifestőkönyv, aztán a Tündérváros, és egy mitológiai gyűjtemény. Átadtam a mitológia, és a szakkönyvek kivételével mindet Kincsőnek, majd Ildikóhoz fordultam, aki ismét csak megköszönte, hogy mosolyt csaltam Kincső arcára.

Leültem mellé, és kinyitottam a fényképészek könyvét, ami ugyan szakirodalom, de rengeteg jó képet találtunk benne. Beállítások, mélység, fényerő. Én ehhez ugyan nem értek, de ahogy láttam, Ildikó sem. Csak jókat derültünk a képeken. Néhol egy ifjút kergetett egy öreg bottal a kezében, máshol a naplemente mosolyogtatott meg. Néztük az állatokról, házakról készült képeket, az autópályán suhanó járműveket, a virágos rétet, ahol minden fűszál pontosan kivehető volt, nem mosódott egybe. Teljesen elbűvölt ez a pár kép.

Aztán megláttuk a tankokról készült képeket, a romos házakat, a lángoló nagy halmokat, és úgy döntöttünk itt befejezzük. Nem akartuk elrontani az élményt.

Kincső teljesen belefeledkezett a klasszikusokba, csodálta a színes rajzokat, lassan, tagoltan beleolvasott minden történetbe, aztán ment tovább, mert még számtalan kaland volt a könyvben. Ildikó leült, és ölébe vette a kislányt, így nézték tovább a könyvet, néha Kincső felnevetett, néha kérdezett valamit, de láthatóan nagyon örült.

Én elhelyezkedtem a helyemen, és álomra hajtottam a fejem.