Fejünk felett az ég

5.rész

Szemtanú (2.rész)

Elhaladtunk a templom mellett, mely téren állt, egykor haranggal a tornyában. Most csak egy épület volt a sok közül, ami találatot kapott. Kikanyarodtunk a rakpart felé, és mikor visszanéztem, akkor vettem észre, hogy a templomnak csak a homlokzata áll még megviselten, de mögötte, teljesen eltűnt az építmény. Elfordítottam a fejem, és haladtam tovább a tömeggel. A teherautó már jókora előnyre tett szert előttünk, felgyorsítottuk a lépteinket.

Figyeltem a tömegben az embereket, és mintha ugyanazt az arcot látnám, újra és újra. Elhasznált, meggyötört arcok, gyakran a koruknál idősebbnek tűnő férfiak, akik talán maguk sem tudják, hogy pár hónap alatt elveszett a fiatalosság az életükből. Elment békét keresni, mert itt nem talált. Vajon én is így nézek ki? Nincs kedvem megkérdezni Ildikótól, hogy mi változott rajtam, de azt hiszem sejtem. És mit tagadjam, néha már magam is érzem, hogy olyan vagyok, mint egy elhasznált rongy. Talán már Kati sem ismerne fel.

Teljesen kifulladtam, mire utolértük a teherautót, a híd lábánál. Az oroszlánok, melyek több mint egy évszázada őrzik a dunai átkelőt, most fejetlenül állnak a régi helyükön. A híd a folyóba veszett, a többivel együtt. A napokig tartó bombázásban alighanem ezeket robbantották fel elsőként. Aki budai, az itt is marad, hacsak nem akar az ősszel úszni.

Megálltunk, és vártuk mi történik. Többen körülöttem, igazságot, és szabadságot kiáltottak, amit hangos éljenzés fogadott. Majd a teherautó tolatni kezdett, egyenesen a folyónak. Mindannyian követtük, közrefogtuk a hatalmas járművet. Mielőtt beért volna a vízbe, lefékezett, és a fegyveresek mindenkit hátrébb parancsoltak. Felemelték a ponyvát, és fegyvereiket a platóra irányították, majd üvöltve leparancsolták a fent lévőket. A platóról sorban egymás után ugrottak le férfiak feltartott kézzel. Ruhájuk viseltes volt, kabátot egyikük sem hordott, pedig igencsak hűvös már az idő. Némelyikük szakadt katonai zubbonyt viselt, de volt, aki zakóban mászott le. Körülöttem a tömeg szinte megőrült. Mint akkor, ott a téren, amikor ez az egész elkezdődött. Mindannyian halált akartak látni, bosszút kiáltottak, és igyekeztek a rabok közelébe férkőzni, hogy maguk tegyenek igazságot. Karok emelkedtek, mint amikor a csomagért nyúltak, alig egy kilométerrel feljebb. De most erőt sugárzott mind, hatalmat, a teljes felelősség nélküli hatalmat. A fegyveresek igyekeztek testükkel távol tartani a tömeget, ami nehezen ment, de sikerült. A lázadók sorfalat álltak, és a rabokat a folyó felé terelték. Mindenki tudta mi fog következni. Éreztem, hogy alig kapok levegőt, hogy a körülöttem lévők miatt, vagy a döbbenettől, de egyre rosszabbul lettem. Próbáltam kihátrálni, hogy ne kelljen néznem, hogy ne tudjak arról, ami történni fog, de satuba fogott a tömeg, nem tudtam megmozdulni.

Egymás mellé állították a parton a foglyokat, majd előrelépett egy fegyveres, és rövid beszédében ahhoz a tizenhét emberhez beszélt, akik az ítéletükre vártak. De nem volt kérdéses, azt hiszem az már régen eldőlt.

A fegyveres név szerint megemlített néhány foglyot, akik csak álltak ott, és beesett arcukkal, a földet néző, de semmit nem látó tekintetükkel fogadták a szavakat. Elfogadták, hogy nincs tovább. Egyikük, azt hiszem a legfiatalabb, teljesen összetört, ő nem tudta tartani magát, és hangosan bőgött. A tömeg csendben hallgatott.

A fegyveres elmondta, hogy akik előttünk állnak, azok az elnyomó rendszer katonái, és kiszolgálói, saját népük megrablói, és országunk eltiprói, kik minden eszközzel a szabadságunk, és emberi létünk ellen cselekedtek, mindig szem előtt tartva önös érdeküket. Felesküdtek a polgárok segítésére, az ország felvirágoztatására, és a törvények betartására, valamint az emberi szabadság tiszteletben tartására, amely fogadalmaikat mind megszegték. A forradalmi kormány, és a magyar nép nevében, az ítélet halál, ami azonnal végrehajtandó.

Ez volt a vége. Körülöttem éljeneztek, és kezüket az égbe emelve örültek az emberek. Nekem még mindig nem volt ehhez elég hitem, sem gyomrom. És még most sincs. Csak próbáltam magam kivágni, de ebből a szorításból nem volt menekvésem.

A parton felálltak a fegyveresek egy sorban, és puskáikat a halálraítéltekre emelték. A fiatal, aki bőgött már percek óta, most térdre esett, úgy folytatta. A tömeg kiabált, hogy viselje férfiként, és álljon fel. A lázadókat nem érdekelte. Egy hangos parancsszóra eldördültek a puskák, és a tizenhat ember egyként esett össze. Nem akartam odanézni, de valamiért mégis megtettem. Tisztán láttam tizenhat ember utolsó másodpercét, talán még hallottam is némelyikük hangját. Én, utoljára ezen a világon. A tömegre csend borult, mindenki elhallgatott. Figyeltük, ahogy a fegyveres, aki beszélt odalép a térdre esett fiatal férfihoz, és fegyverével rá célzott. A fejemet leszorítottam, ez már nekem is sok volt. Hallottam a dörrenést, és utána a tömeg hangját. Megtalálták, hát elveszett hangjukat. Mindenki nagyon boldog volt, sikerült elégtételt venni tizenhét emberen.

Engedett szorításából az emberi satu, éreztem, hogy levegőhöz jutok, és próbáltam magam kifúrni középről, hogy hazáig rohanjak, le egyenesen a pincénkbe. Többen a vállamat veregették, mintha valami csodálatos perceket éltünk volna át, volt, aki meg is ölelt. Számomra érthetetlen volt, és még mindig az is. Nekem nem ezt jelenti a szabadság.

Kiszabadultam, és elindultam vissza a rakparton, minél hamarabb biztonságban akartam érezni magam, a pincében. Kezemben fogtam még a csomagomat, és sietős léptekkel haladtam. Valamiért visszafordultam, magam sem tudom miért. A tömeg még mindig ott volt, senki nem mozdult, együtt örültek ennek a napnak. Láttam, hogy a fegyveresek a holttesteket a folyóba vetik. Akkor láttam meg a hídon, a megmaradt hídon lévő köteleket, és a kötelek végén himbálózó testeket. A rakpartról nem lehetett látni, de onnan ahol álltam, úgy tűnt, mintha csak a távolba akartak volna üzenetet küldeni. Gondolom Pest megkapta. Én itt Budán is.

Döntöttem, elég volt a nézelődésből, és már bánom, hogy kíváncsi voltam az első percekben. Tanultam az esetből. Gyorsan visszaértem a térre, ami kezdett kiürülni, de azért még voltak bőven emberek, családok, akik gyülekeztek. Átvágtam keresztben, közben figyeltem, hátha látok egy ismerőst. A sok fegyveres között egyszer megláttam egyet. Megtorpantam, nem tudtam, hogy odamenjek-e, vagy hagyjam. De nem hagyott nyugodni, odasiettem a lázadók kis csoportjához.

A kisfiút akkor fogta kézen egy fegyveres, és a nagy zöld sátor mellett besétáltak a régi kórház udvarára. A sátor mögött több autó állt, és katonák sorakoztak, vagy a földön ültek. Azt hiszem, az lehet a szállásuk. Valami főhadiszállás féle.

Odaléptem a fegyveresekhez, és a kisfiú iránt érdeklődtem. Kérdésére, hogy ismerem-e, elmondtam, hogy találkoztam már azzal a kis koszos arcú sráccal, de akkor még egy öregember kezét fogta, vele sétált végig a lerombolt utcákon. A fegyveres azt válaszolta, hogy az öregember pár órája lépett oda hozzájuk, és arra kérte őket, hogy egy kicsit vigyázzanak a kisfiúra. Azzal az öreg elindult, és többen látták, amint a Dunába veti magát. A kissrác egyedül maradt.

Csak álltam ott, és arra gondoltam, hogy nem értem én ezt az egészet. Nem tudom mi oka lehetett az öregnek arra, amit tett, de én nem tudnám elengedni sem Ildikó, sem Kincső kezét. Már olyan sok napot átvészeltünk együtt, hogy képtelen lennék magamtól otthagyni őket. A fegyveres azt mondta, hogy siessek valami jó rejtekhelyre, mert nem tudni melyik éjszaka jön egy újabb támadás. De ha csend van, akkor őket mindig megtalálom a téren, és ha tudnak, segítenek. Sok sikert kívánt, és a kezembe nyomott egy konzervet, amit eltettem a zsákomba. Megköszöntem, és siettem a pincénk felé.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan megérkeztem. Az útról idő közben eltakarították a törmelékeket, de én annyira elmerültem a gondolataimban, hogy ez fel sem tűnt.

Bekúsztam a nyíláson, és a zsákkal együtt végigbotorkáltam a sötétben. Belöktem a téglát, és szóltam Ildikónak, aki beengedett, és mint mindig, most is megölelt. Kincső a sarokban aludt, nagyon kimerült az előző három napban. Átadtam Ildikónak a zsákot, és míg felnyitotta a konzervet amit a fegyverestől kaptam, meséltem neki a térről, és arról, hogy sokan gyülekeznek ott napközben, és élelmet is osztanak. Nagyon megörült, ahogy a hatalmas barack daraboknak is, melyek a konzervben voltak. Hangosan felnevettünk, mert ilyen nagy áldásban már rég nem volt részünk. Könnyek szöktek Ildikó szemébe, és remegő kézzel felém nyújtotta a fémdobozt. Kivettem egy darabot, és a cukros szirup végigfolyt a kezemen. Beleharaptam a nagy sárga gyümölcsbe, és éreztem, hogy a leve végigfolyik az államon. Ildikó hangosan nevetett, és akkor láttam, hogy szirupos szinte az egész arca, folyik le az állán át a nyakáig a cukros lé, megállíthatatlanul, mint gyermekkorunkban, amikor mindent úgy habzsoltunk, mintha csak malac módjára lehetne. Kincső nem ébredt fel, pedig mindent beleadtunk a jókedvbe.

Félretettük a konzervet, és megtöröltük az arcunkat, kezünket. De a nevetést még akkor is alig tudtuk abbahagyni, amikor már úgy döntöttünk, hogy lefekszünk pihenni. Az elmúlt napok sokat kivettek belőlünk, kijárt a pihenés mindkettőnknek.

Ildikó kérte, hogy még meséljek neki arról, mi van fent, tudni akart mindent, de én jobbnak láttam, ha nem osztom meg vele minden tapasztalatomat. Talán már régóta aludt, mire észrevettem, hogy magamnak beszélek, de jobb is így. A kivégzésekről jobb, ha nem beszélek. Nem akarom elkeseríteni.

Holnap talán felviszem őket is, talán sikerül valakivel összefutnunk, aki Ildikónak ismerős lehet.

Csak előbb pihenjük ki magunkat.