Fejünk felett az ég

5. rész

Szemtanú (1.rész)

Az elmúlt három napban megállás nélkül szóltak a fegyverek, és robbantak a bombák. Behúzódtunk az egyik sarokba, és csak remélhettük, hogy egy kósza bomba nem éppen a mi házunkba csapódik be. Ildikó szorosan magához ölelte Kincsőt, és halkan rebegte imáit. Az egyik ágybetétet betámasztottuk a fejünk fölé, hogy a törmelékek ne a nyakunkba hulljanak. Alig aludtunk valamit, a folyamatos hangzavarban alig maradt csak pár percnyi nyugalom, de rövid időn belül felriasztott minket egy újabb támadás hangja. Ezt Kincső viselte a legnehezebben. Nem tudom mi játszódhatott le benne, de alighanem a halál gondolata is beférkőzött a gondolataiba. Pedig arról még alig tud valamit.

Három nap, és három éjjel tartott a harc. Bombák robbantak, szüntelenül hallottuk a puskaropogást, és a robbanások után az összedőlő épületek robaját. Mikor lekerültünk a pincébe, napokig tartottak a harcok, de egyik nap sem volt ennyire kaotikus. Azt a támadást sikerrel visszaverték a lázadók, de ezután a három nap után nem lehettünk biztosak semmiben. Vajon odafent most ki az úr?

Ildikóval ellentétben úgy éreztem, fel kell mennem újra. Üzenetet hagytam Katinak, és talán ostobaság azt hinni, hogy már válaszolt is rá, de muszáj ellenőriznem. Mióta otthon jártam, alig bírok szabadulni a gondolattól, hogy Kati is a pincében rejtőzik néhány szomszéddal együtt. Mintha valaki a fülembe suttogná, hogy ott van lent.

Órák óta csend volt, csak néha lehetett géppuska hangját hallani a távolból. Újra búcsút vettem Ildikótól, és felbotorkáltam a pincénkből, a lejárati nyílásig. A bombák erejétől még több törmelék állta el az utamat a pincében, a riasztóként szolgáló üres konzervdobozok is tönkrementek.

Felkapaszkodtam, és áttoltam magam a kis résen. Még nem éreztem soha azt, amit akkor, de úgy gondoltam most kellene visszafordulnom. Úgy éreztem, ennyi elég is volt.

Az utca végén lévő házakból csak mutatóba maradt némi törmelék. Mintha sosem lettek volna ott. Az utcánkban eddig sem lehette könnyedén közlekedni, de most mindenhol a felrobbantott házak darabjait kellett kerülgetni. Csodával határos módon, ezt a részt nem érték el a bombák. Az ég felé füstoszlopok kúsztak, nagyjából mindent eltakarva a maradék napfényből. Nem is tudom mit vártam pár órányi tűzszünettől.

Egy utcával lejjebb jártam, amikor egy férfibe botlottam, aki egy kisfiú kezét fogva ballagott az utcán. Mintha csak egy átlagos napunk lenne. Rám nézett, majd kifejezéstelen arccal mentek tovább, a folyó felé. A kissrác visszanézett rám, koszos arcára kiült a csodálkozás. Talán nem hitte, hogy van még élő ember ebben a városban rajtuk kívül.

Volt egy vékony folyosó a törmelékek között, figyeltem őket, ahogy elhaladnak ott. Láttam, hogy elkanyarodnak az utca végén jobbra. Arra már tényleg csak a folyó van. Nekem nem arra vezetett az utam.

A második kereszteződésben volt felállítva egy géppuska, és a homokzsákok. Most törmelék borította ezt a kis bunkert. A géppuska büszkén ágaskodott a szürke ég felé. Azok akik építették ezt a lőállást, most nem voltak itt. Csak két társukat hagyták hátra.

Nem tudom, hogy a lehulló törmelék végzett velük, vagy fegyver, de nem is akartam megnézni közelebbről őket. Csúnya látványt nyújtottak onnan is, ahol én álltam. Éreztem, hogy remegek, és a magamba vetett hitem is elszállt egy pillanatra. Csak vissza akartam menni a pincénkbe, és örülni annak, hogy Ildikó és Kincső velem vannak. Csak örülni akartam, hogy nem vagyok egyedül. De ismét hallottam azt a suttogó hangot, hogy mennem kell, mert Kati vár rám.

Nem voltam messze, de az utcák járhatatlanok voltak. Némelyik házról hiányzott a tető, de ez volt a legkevesebb amit láttam. Teljes emeletek tűntek el, vagy hulltak le az utcára, nehezen kerülgettem a házak maradványait. Néhol még ennyi sem maradt, csak a törmelék. Ahol egykoron még egy többemeletes ház állt, ott most nem volt semmi. Mintha egy gonosz varázsló az egészet eltűntette volna, az emlékével együtt. Már abban sem voltam biztos, hogy valaha épült-e oda bármi is.

Nehezen haladtam, néha ugrálnom kellett, néha kúsznom, és néha el kellett takarítanom az utamba kerülő romokat. De haladtam, és nem álltam meg. Csend volt, se puskaropogás, se robbanások zaja. Utat törtem magamnak, és arra is figyeltem, ha visszafelé sietnem kell, akkor már ne kelljen ugyanezzel foglalkoznom.

Elértem a zöldséges üzletig. Egy ház aljában volt, aminek a felső emeletei szintén az utcán landoltak. Nem lehetett belátni hátra, de most nem is kellett behúzódnom oda. Már közel voltam a célomhoz. Megálltam ott, ahol napokkal ezelőtt az egyik lőállást építették ki a lázadók. Most itt sem volt senki, még a géppuska sem állt ott, csak a homokzsákok.

Pár lépésre voltam a házunktól. Láthatóan több találat is érte, de egyik sem volt végzetes. A külső, felém néző oldalon nagyobb lett a robbanás okozta lyuk. Megremegtem a gondolatra, hogy Kati esetleg ott vészelte át az elmúlt időt.

Elnéztem az egykori utcasarkon állva minden irányba. A házunk mögött húzódik a hegy, a csodálatos várral. Hosszú út vezet fel oda, de most a füst, és a romok teljesen eltűntették. A legnagyobb rombolást arrafelé láttam. Mögöttem el volt zárva az utca, a folyóhoz itt már nem lehetett eljutni, csak ha az egész tömböt megkerüli az ember. De nem akartam arrafelé megkerülni. Megfordultam, átmásztam a törmelékhalmokon, és végül eljutottam a kapunkig. Nem is olyan rég voltam ott, mégis éveknek hatott.

Ahogy beléptem a kapun már láttam, hogy komolyabban sérült a ház, mint kívülről látszott. A tetőt is találat érhette, mert a lépcsőig igen nehéz volt eljutni a lehullott törmeléktől. A lépcső alatti rácsot alig láttam, a pincébe lejutni nem lehetett. Felkúsztam a nagy halom tetejére, és a pice rácsához másztam. Csak egy kis részen lehetett benyúlni, éppen csak a kezem befért. Lekiáltottam, de nem jött válasz. Próbáltam rángatni a kissé meghajlott rácsot, de még erősen tartotta magát. Őszintén remélem, hogy Kati nem volt odalent, és valahol máshol húzta meg magát. Nem tudom, hogy beomlott a pince, vagy csak a törmelék elzárta az utat, de ha volt is, aki megbujt odalent, az nehezen fog feljutni onnan. Igyekeztem nem feladni, de piszkosul nehéz tartania magát az embernek, ha a remény beférkőzött az elméjébe. Pillanatnyi kesergés után, a halmokon átmászva, elindultam felfelé.

A lépcső is komolyabban megsérült, egy részen át kellett ugranom, hogy feljebb jussak. Óvatosan haladtam. Lassan, de felértem az emeletre.

A szemem sarkából vettem csak észre a sarokban fekvő alakot, akit szinte szürkére festett a rengeteg por. Odaléptem, és magam felé fordítottam az arcát. Még sosem láttam.

Talán ő volt az a sötét alak, aki a lépcsőházban figyelt engem éjjel. Nem tudom, csak sejtem. Menekülni próbálhatott egy felsőbb emeletről, amikor találat érte a házat, és őt itt érte a halál. Ha akartam volna sem mehettem volna feljebb, a lépcső járhatatlan volt. Ha valaki odafent rekedt, és túlélte a támadást, nem juthatott le sérülés nélkül onnan. Otthagytam az ismeretlent, és elindultam a lakásunk felé. A folyosóról hullott a vakolat, és nagy volt a por, de eltaláltam a kis lakáshoz. Beléptem, és azonnal a falat néztem.

Semmi. Csak az a pár sor volt felvésve, amit én írtam. Átkoztam magam, és még mindig átkozom, hogy ennyire naiv voltam. Csodát reméltem néhány nap alatt. Ráadásul, amikor utoljára itt jártam, akkor kezdődött a bombázás. Hogyan is hihettem, hogy ilyen körülmények között Kati feljön, és üzenetekkel halmoz majd el. Magamra haragszom most is a leginkább, mert saját magam áldozata lettem.

Az önsajnálatból lövések hangja rázott fel. Nem hallatszott távolinak.  

Végigrohantam a folyosón, le a lépcsőn, és ráugrottam a nagy halomra odalent. Visszamásztam a halom tetejére, és puszta kézzel nekiálltam eltakarítani azt.

Az nem lehet, hogy annyiban hagyjam, nem tehettem, nem tehetem, hogy feladom. Ha Kati nincs is odalent, idősebb szomszédok, vagy talán egész családok rejtőznek a sötétben, akiknek már nem volt idejük elmenekülni, és odalent leltek biztonságra. Talán várják, hogy valaki kiszabadítsa őket a pince fogságából.

Vajon ha mi idelent ragadnánk, mikor találnának ránk? Hetek, hónapok múlva? Keresne valaki itt minket, vagy ha nem tudnánk magunkat kiásni, akkor ez a pince lenne a koporsónk?

Visszagondolva rá, megint csak felülkerekedett a bátrabbik énem. Futás helyett a maradást választottam. Már nem is emlékeztem a lövésekre, csak kapartam két kézzel a törmeléket, dobáltam félre a téglákat mint egy őrült. A rácshoz nyomtam az arcom, és beleordítottam a semmibe. Senki nem válaszolt. Tovább ástam magam, de hosszú percek elteltével rájöttem, hogy teljesen hasztalan. Nem folyami kavicsokat kellett arrébb dobni.

Az ujjaim már vérben úsztak, és egész testemben remegtem a kimerültségtől. Akkor már régóta nem aludtam ki magam. A könnyeim térítettek észhez. Megértettem, hogy mennem kell.

Lecsúsztam a nagy halom tetejéről, és kimentem az utcára. Még mindig hallottam a lövéseket, a folyó felől jöttek a hangok. Úgy döntöttem lemegyek a rakpartra.

Ahogy átlépdeltem az akadályokon, meglepetésemre több embert láttam az utcán, mint eddig összesen. Fegyveresek, és fegyvertelenek is azzal voltak elfoglalva, hogy az utca közepéről, az egykori járdára halmozzák fel a romokat. Egy teherautó állt a sarkon. Hatalmas platóján már rengeteg téglát sikerült felhalmozni. Ahogy tisztult az utca, úgy követte az embereket, lépésben haladt mögöttük. Elindultam feléjük botladozva.

Mikor észrevettek, nem igazán csodálkoztak. Elnyűtt arcukról, nem sokat lehetett leolvasni, talán csak annyit, hogy már nagyon fáradtak. A teherautó sofőrje felém intett, és valami olyasmit mondott a motorzúgásban, hogy a rakparton már várnak rám, menjek oda. Nem igazán értettem mire gondol, de mivel úgy is a folyóhoz akartam menni, nem kérdeztem.

A platója mögött tiszta volt az út, épp csak annyi helyet csináltak, hogy egy teherautó elférjen. Végre magabiztos lépésekkel haladhattam.

Egyre több embert láttam. Férfiak, nők jöttek felém, sokan gyermekekkel az oldalukon, és néhányan csomagot szorongattak a hónuk alatt. Megszaporáztam a lépteimet, és ahogy az utca végére értem, megláttam azt a kis teret, ami pontosan a törvényhozás épületével állt szemben. Csak a folyó választotta el őket. Abban a pillanatban azt sem bántam volna, ha kiönt a folyó, és viszi az egészet, el egészen a tengerig.

A téren több teherautó körül, kisebb tömeg verődött össze. A platókon fegyveresek álltak, és csomagokat adtak le a tömegbe. Ételosztás!

Már nem figyeltem a szürke eget, és nem érdekeltek a törmelékek, rohantam, hogy én is kapjak egy csomagot. Sokan már visszafelé jöttek, mire én odaértem. Furakodnom kellett, mint mindenki másnak.

A platókról a fegyveresek hangosan kiáltoztak, de nem tudtak az éhezők között rendet tenni. Csak egy csomag jutott fejenként. És mindenki azonnal akarta a maga részét.

Nyújtottam a kezem a karok tengerében, és egyszer csak megéreztem, hogy valami beletapad a tenyerembe. Egy lyukas zsák volt, amit éppen a kezembe nyomtak. Nem volt nehéz, de érezhetően meg volt pakolva. Magamhoz szorítottam, és kitolattam a tömegből.

Körbenéztem a téren. Mindenhol emberek ültek, a kikopott fűben, a kidőlt fákon, és a felhalmozott romokon is. Volt, aki jóízűen falatozott, volt, aki csak nézte, ahogy a gyermeke végre jól lakik. Sok család ült kis kupacban, a férfiak átölelték asszonyaikat, és gyermekeiket, én pedig hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Alaposabban is szétnéztem a téren. A csomag már a kezemben volt, tudtam, hogy Ildikó és Kincső is örülni fog, de még muszáj volt átjárnom a teret egyszer, mielőtt visszamegyek hozzájuk.

 Hirtelen újra élni kezdett bennem a remény, hogy ismerős arcot látok, és talán meglátom azt az arcot, melyet régóta keresek. Néztem az arcokat, és próbáltam figyelni a teherautóknál állókra is, valamint azokra, akik már az utcákon éppen a rejtekük felé haladtak. Túl sokan voltak, hogy mindenkit alaposan megfigyelhessek. Csak kapkodtam a fejem, de nem láttam ismerős arcokat. Lépkedtem az ülő emberek között, és néztem őket, ők pedig rám meresztették szemeiket. Tudták, hogy keresek valakit, nem én voltam az egyetlen kóborló a téren.

Miután eljutottam a tér végéig, észrevettem egy nagy zöld sátrat, ami az egykori kórház udvarában volt felállítva. Ez a kórház már évek óta használaton kívül van, csak romos épület csupán, ami rontott a tér szépségén. Ma már tökéletesen beleillik ebbe a képbe.

A sátor oldala nem volt lezárva, így láthatóvá vált, hogy a sebesülteket kezelik ott. Ágyakról nem álmodozhatott senki, a földre rongyok voltak leterítve, azon feküdtek akik rászorultak. Nem akartam, de muszáj volt bemennem.

Sebesültek tömege volt a sátorban. Volt, aki a fején, a karján sérült, de voltak akik végtagjukat veszítették. A hangos nyögések, és jajgatások felerősödtek odabent. A sebesültek között sokakat már letakartak egy ronggyal, vagy ruhaneművel, ami éppen akadt. Rajtuk már nem lehetett segíteni. Lépkedtem a sorok között, de nem láttam ismerőst. A sok jajveszékeléstől kezdtem rosszul érezni magam, így megfordultam, és otthagytam a sátrat.

Szemben már befejezték a platókról az ételosztást, legalábbis, már csak elvétve ment oda valaki, hogy kezét kinyújtva kérjen egy csomagot. Rájöttem, hogy még bele sem néztem a magaméba. Szétnyitottam, és egy kisebb kenyeret, néhány konzervet, és egy palackozott vizet találtam benne. Valamint egy papírt. Egy röpcédulát. Felhívás volt a lakossághoz.

Az írás szerint az uralkodó hatalom megbuktatásáért indított harc, csakis a mindenkori elnyomó rendszer felelőssége. A lázadók nem tűrhették tovább az elnyomást, a gazdaság és az igazságszolgáltatás kisajátítását, valamint a korrupciót, és ezért indítottak támadást, az önmagát demokratikusnak beállító állam ellen. A röplapon felhívták a figyelmet arra, hogy az ételosztást nem az állam, hanem a lázadók csapata kontrollálja, és akit rajtakapnak, hogy az elnyomó hatalommal kollaborál, azt azonnal kivégzik. Mint írják, nem tűrnek tovább.

Nem olvastam tovább, megértettem a mondanivalóját. Kezembe vettem a csomagomat, és visszaindultam volna Ildikóékhoz, hogy elmondjam nekik, van még remény, idefent sokan vannak, olyanok, mint mi, és talán végre társakra lelhetünk, nem kell tovább bujkálnunk, feljöhetünk a rejtekhelyünkről.

De megláttam, hogy néhány teherautó elindul a rakpart felé, és sokan a téren üldögélők közül követni kezdik a lázadókat. Voltak, akik maradtak, ők voltak kevesebben, ám én úgy döntöttem a többiekkel megyek. Ha esetleg önkénteseket keresnek, akkor az a legkevesebb, hogy segítek én is takarítani az utakat, és nem kuksolok a pincében. A fegyverekhez nem értek, de ha tudok, akkor igyekszem meghálálni, hogy elláttak pár napi élelemmel.

Sietős léptekkel indultam a teherautók után.