Fejünk felett az ég

4. rész

Soha ne add fel!

            Nem számítottam ilyen gyászos látványra. Mikor éjszaka kilopóztam, hogy beszerezzem amire csak szükségünk lehet a túléléshez, nem volt időm nézelődni. Persze láttam a kiégett roncs autókat, a felrobbant lakásokat, a törmeléket az utcán, de az éjjeli sötétségben arra figyeltem, nehogy valaki olyan jöjjön szembe velem, aki prédát láthat bennem. Nem szerettem volna, hogy kövessenek.

            Miután kikúsztam az utcára, elém tárult a szomorú valóság. Lépni alig lehetett a törmelékektől, az elmúlt napok harcai igencsak megviselték az utcákat. Mintha minden házat egyszerre akartak volna lebontani. Ez már nem az én Budapestem.

Lassan haladtam, minden saroknál körbenéztem, és csak miután megbizonyosodtam arról, hogy biztonságosan áthaladhatok, mentem tovább. Először a saját lakásomat akartam megnézni, a házat, ahol Katival laktunk, az M. utcában. Minden reményem az volt, hogy ha Kati még a városban van, akkor ott maradt, esetleg elbarikádozta magát egy lakásban, vagy pincében a szomszédokkal.

A szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy közelebb értem az utcánkhoz. Rossz volt látni, hogy az a környék, ami jónak volt mondható, szép házakkal, tiszta parkokkal, most úgy nyomokban sem emlékeztetett minderre.

Éppen a kedvenc zöldségesünk üzleténél jártam, amikor autómotor hangját hallottam. Azonnal beugrottam az üzlet bezúzott kirakatán, és lehasaltam egy sötét sarokban, a törmelékek közé. Hallottam, hogy az autó elhalad az utcán, de nem mertem a fejem felemelni, így azt sem tudom, hogy katonák vagy lázadók voltak-e. Oldalra néztem, és láttam, hogy nem vagyok egyedül. A másik sarokban, ahol a pult állt valaki feküdt, ugyanúgy fejét lehúzva mint én. Szemeivel engem nézett, majd az utcát figyelte. Amint elhalkult az autó hangja, a hátsó helyiség felé kúszott, és eltűnt a szemeim elől. Jobbnak láttam távozni.

Kinéztem a kirakaton, és üres volt az utca. Mentem tovább az M. utca felé. Bár Ildikó féltett, hogy nappal is kimerészkedem az utcára, az ő ötlete volt, hogy ha már megyek, akkor az első napsugárral együtt menjek. Be kell látnom igaza volt. Az utcák szinte üresek voltak, csakúgy mint éjjelente, elvétve találkoztam emberekkel, akik sietősen haladtak a maguk útján. Fejük lehajtva, nem néznek az ember szemébe, ők sem tudják kiben bízhatnak.

Eljutottam az utolsó kereszteződésig. Itt találkozik az M. utca a G. utcával. A G. utca végén, nagyjából száz méterre tőlem állt egy teherautó az úton, körülötte egy kisebb embercsoport, úgy tíz-tizenöt fő. Mind fegyveres volt, és nagyon serényen csináltak valamit. Nem igazán érdekelt, amikor már végre ott álltam a lakásunktól karnyújtásnyira.

Átszaladtam a kereszteződésen, de fél szemmel figyeltem a kis csoportot, akik rám sem bagóztak, éppen hatalmas dobozokat emeltek le a teherautó platójáról. Egyenesen berohantam a kapun, a jól ismert lépcsőház felé. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, siettem, ahogy csak tőlem telt. Az első emeletre érve megálltam, és hallgatóztam. Nem hallottam lépteket, minden nyugodtnak tűnt. A korláton áthajolva lenéztem, de nem volt senki aki követett volna. A jobb oldali folyosón volt a lakásunk, arra indultam. A folyosót törmelékek borították, bal oldali falon egy hatalmas lyuk tátongott. Egy bomba robbanhatott be oda. A lakásunk a folyosón az utolsó előtti volt, Ildikóék pont szemben laktak velünk. Most mind a két ajtó be volt törve, hogy emberi erővel, vagy robbanás által, azt a sok szeméttől nem tudtam megállapítani. Nem hallottam hangokat, és nem láttam semmi mozgást. Beléptem.

Az ajtó bedőlt, csak egy kicsit kellett rajta taszítanom, és már bent is voltam az előtérben, ami amúgy a konyha volt. A szekrények felforgatva, látszott, hogy már járt előttem valaki a lakásban. Mindent elvittek, ami használható volt. Benéztem a fürdőbe is, ott nem volt semmi mozdítható, talán csak a mosógép. De senki nem akart mosni.

Egyetlen szobánk volt, de az jó nagy. Be is laktuk ketten. A szoba ablakai be voltak törve, huzat csapott be. A luxusnak ható tv a földön hevert, összetörve. Az ágy, a könyvespolcok, a szekrények mind felforgatva, kifosztva, de ez nem lepett meg. Hiszen én is így kerestem, kutattam éjszakákon át, mindent átnézve. A törmelékek közt lépkedve megtaláltam Kati egyik plüssmaciját, amit tőlem kapott évekkel ezelőtt. Sosem hagyta magára azt a macit. Megijedtem, hogy talán nem önszántából ment el itthonról, hanem vitték. Mindezt egy ostoba maciból. De tovább kutatva rájöttem, hogy nincs meg az egyetlen közös képünk. Sosem álltunk a fényképezőgép elé, de egy alkalommal az egyik barátunk elénk ugrott, és lefotózott minket. Azóta az a kép, mindig ott állt az egyik kisszekrényen a sarokban. Kerestem, de sehol sem találtam. Remélem ez azt jelenti, hogy még volt ideje egy kis csomagot összepakolni, és elmenekülni a városból. Az a kép mindkettőnknek fontos volt, de nekem aligha jutott volna eszembe azokban a pillanatokban. Azt hiszem, sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy akkor nem voltam mellette, hogy hagytam magam az állam és a munkahelyem által bekebelezni, és kirángatni arra az elátkozott ünnepségre.

Az utcáról hangokat hallottam. Lenéztem, és egy teherautó haladt el az utcán, a platóján fegyveresekkel. Lehettek vagy húszan. Nagyon könnyedek voltak, úgy értem nem látszott rajtuk félsz. Rájöttem, hogy Budapest budai oldala, a lázadók kezén van. Másként nem lehetnének ilyen nyugodtak. Mintha csak kirándulni mennének. Amikor eltávolodott az autó, és már nem hallatszott a fegyveresek hangja, folytattam a keresést. Kati mindig tartott gyógyszert az egyik fiókban, csak a felforgatott szobában nem volt könnyű megtalálni, sem a fiókot, sem a szekrényt. De végül megtaláltam. Aki előttem a lakásban járt, annak nem volt szüksége gyógyszerekre, vagy csak nem volt elég alapos. Sok kacatot összegyűjtöttem az évek során, elvesztek közöttük az apró dobozok.

Zsebre vágtam amit találtam, bár azt sem tudom melyik gyógyszer mire való. Biztosra mentem, mindent eltettem. Nem volt már más dolgom, odaléptem a falhoz, és a szeméthalomban talált tollal felírtam egy üzenetet Katinak. Nem írtam túl nagy betűkkel, de azért könnyen észre lehetett venni. Tudom, hogy kockázatos, de ha Kati valamikor visszatér, ahogy én is, tudnia kell, hogy élek, és hazajövök majd időközönként. Buta ígéret, de csak ennyi jutott nekem mára. Megsimogattam a falat, mintha Kati arca lett volna. Holnapra sem jut több számomra. Egyszer talán minden újra a régi lesz.  

Átmentem Ildikóék lakásába, velünk szemben is be volt törve az ajtó. A már megszokott pusztítás fogadott. Felforgatták az egész lakást, nem maradt épen semmi. Ha valamit nem tudtak hasznosítani, azt összetörték. Átnéztem ami maradt, de nem találtam Kincső egyik babáján kívül semmit. A plüssmacival együtt, magamhoz vettem. Gondoltam, Kincső biztos örülni fog nekik.

Kiléptem a lakásból, és az egyetlen zárt ajtóhoz léptem a folyosó elején. Fülemet rátapasztottam, és vártam. Semmit nem hallottam. Megragadtam az utolsó esélyt, és halkan kopogtam. Mikor nem jött válasz, lenyomtam a kilincset, ami engedett. Beléptem.

Emlékszem az idős házaspárra akik a lakásban laktak, de a nevüket nem tudtam. A lakás üres volt, az ablaküveg betört, csakúgy mint nálunk. Az üveget, és a port leszámítva ép volt a lakás. Nehéz volt elhinnem, hogy nem lakik ott senki. Annyival rendezettebb volt minden, mintha ide nem ért volna el a lázadás. A rendezettség szigete volt, a káoszban. Bár Ildikóval már beszéltünk róla, hogy ő nem szívesen jönne fel a pincéből, úgy éreztem, az a lakás alkalmas lenne arra, hogy ne kelljen idelent a nyirkos búvóhelyünkön fagyoskodni. Az ablakok bedeszkázhatóak, és ágyban alhatnánk. De az is igaz, hogy egy ilyen helyen, könnyen megtalálhatnak rossz szándékú emberek. Megértem, hogy Ildikó nem szívesen kockáztat. Átnéztem a konyhát, és találtam konzerveket,  egy csomag mazsolát, és egy üveg ásványvizet. A zsebemből elővettem a párnahuzatot, és beletettem mindent. Jó vaskos pakk lett, a játékoktól.

Kifordultam a lakásból, és behúztam magam mögött az ajtót. Elindultam a másik folyosóra, benéztem a lakásokba, de a kép nem változott. Kifosztva, egytől- egyig. Néhány lakásról ez nem mondható el, mert valami robbanás szinte teljesen lebontotta azt az oldalt, legalábbis a folyosó végén. Ott csak annyi volt a különbség a mi folyosónkhoz képest, hogy voltak holttestek is, a törmelékek alatt. Elegem lett, és elindultam a lépcsőhöz. Már csak a pince volt hátra.

Lementem, és a lépcső alatti rácshoz léptem. A pincébe ott lehet lejutni. Sok házban van így elrendezve. Ha jól tudom, elég komoly alagútrendszer van kiépítve az utca alatt, és a gondnok egyszer mintha említette volna, hogy a pincében van egy lezárt rész, ami éppen oda vezet. Bíztam a szerencsében, de hiába. A pincét egy erős rács védte, rajta több lakattal. Semmim sem volt amivel, leverhettem volna a lakatokat. Csak a sötétséget láttam odalent. Lekiáltottam, már az sem érdekelt, ha valaki meghallja az utcán, csak az számított, hogy egy ismerős arcot lássak, hogy végre beszélhessek valakivel, aki talán tudja, hol van Kati.

De nem jött válasz. Nem is tudom mit vártam. Ha valaki a pincében bujkál, az nem fog válaszolni, mert nem tudhatja ki várja fent. Mi sem válaszolnánk, ha valaki lekiabálna nekünk, mi sem bízunk senkiben.

Nem volt nálam papír, és oda nem akartam a falra írni, az nagyon feltűnő lett volna. Ha valakik tényleg odalent rejtőznek, könnyen bajba juthatnak miattam. Elővettem Kati plüssmaciját, és a rácson átnyúlva elhelyeztem az egyik lépcsőfokon, a sötétben. Ha odalent vannak, és megtalálja valaki ezt a macit, abból Kati tudni fogja, hogy ott jártam, és életben vagyok. És keresem őt. Nem adom fel, míg meg nem találom! És ezt tudnia kell.

A könnyeimmel küszködtem, de már nem volt maradásom, amit tudtam megtettem mára. Várhattam volna ott, perceket, órákat, hátha feltűnik valaki. De túl nagy lett volna a kockázat. Magamhoz vettem a csomagomat, és elindultam kifelé. Kinéztem a kapun, a nap már magasan járt, fényével beterítette a romokat, és megvillant az utcán készülődő csoport fegyverein. A fegyveresek már itt voltak az M. és a G. utca sarkán. Egy teherautóról pakoltak le súlyos ládákat éppen, és nagyon siettek. Úgy tűnt mintha minden sarkon felállítanának maguknak egy ellenőrzőpontot. Vagy bunkert. Igazából, nem is tudom. Sorban lerakták a ládákat, és elhelyezték őket nagy figyelemmel, egymás mellett.

Egy másik teherautó érkezett, megpakolva zsákokkal. Alighanem homokzsákokat. Nagy halomba pakolták a zsákokat, falat képezve egy állvány körül, amire egy hatalmas géppuska került. A géppuska a G. utcára, a folyó irányába nézett. Két utcára voltunk a fővárost elválasztó folyótól. Míg a fegyveresek pakoltak, gondoltam a másik irányban megkerülöm az egész tömböt, így egy nagy kört leírva, de biztonságban visszajuthatok Ildikóékhoz. Elnéztem az utca végére, és rászántam magam a futásra, míg észre nem vesznek. Kiléptem az utcára, mikor kiabálást hallottam. A döbbenettől, és a rémülettől megmerevedtem, nem tudtam mozdulni. A félelem odatapasztott a betonhoz.

Visszanéztem a fegyveresekre, és az egyik éppen felém lépdelt, és hevesen mutogatott. Először nem értettem, azt hittem, itt a vég, most elkaptak, és már csak imára maradt időm. De aztán közelebb ért, és megértettem, hogy mit mond. Azt kiáltotta, hogy tűnjek el az utcáról, és rejtőzzek el, mert nemsokára elindul a tűzijáték. Nem kellett kétszer mondania.

Átrohantam keresztben az utcán, amerről érkeztem, és elhaladtam a kis csoport mögött. Hallottam, hogy néhányan rajtam élcelődtek, nevetve kiáltottak utánam, hogy szedjem a lábam, mint a nyúl, és ne is nézzek vissza. Rohantam , hogy csak bírtam.

Elhaladtam a zöldségesünk előtt, a kiégett autók, és a házak törmelékei között ugráltam. Két utcára a pincénktől, egy újabb csapat építette a maga várát, ugyanolyan hatalmas géppuskával a középpontban, mint amit a G. utcánál láttam.

Nem figyeltek rám, őket nem érdekeltem, csak pakolták a dobozokat, és a zsákokat. Készültek az előbb említett tűzijátékra.

Már éppen elkészültem az erőmmel, mikor beértem az utcánkba. Megtámaszkodtam a ház falánál, hogy kifújjam magam. Befordultam a ház oldalához, és leguggoltam a pincébe vezető réshez. Áterőltettem magam, majd lehúztam a csomagot is magam után. Elindultam a szűk pincefolyosón, magam előtt tartva az öngyújtómat. Átlépkedtem a riasztóként szolgáló zsinórokon, és kivettem a téglát a falból. Ildikó bent ült, és éppen Kincsőnek mesélt egy könyvből, amit még idelent találtunk, amikor először kutattuk át a pincét. Kincső betakarva feküdt, szemeivel a lapokat fürkészte.

Ildikó felállt, és kinyitotta az ajtót. Beléptem, Kincsőre mosolyogtam, ő pedig rám. Letettem a csomagot, míg Ildikó elbarikádozta az ajtót, a szokott módon. Majd felém fordult, és megölelt, mint minden alkalommal, amikor visszatértem odafentről. Felvettem a csomagot, és kivettem a gyógyszereket, majd átadtam Ildikónak, aki újból megölelt. Átadtam az ásványvizet, Ildikó pedig kiválasztotta a megfelelő gyógyszert, és Kincsőnek adta, hogy vegye be. A kislány engedelmeskedett, majd elfintorodott a tabletta ízétől. Leültem mellé a földre, és odanyújtottam neki a lakásban találta babáját. Felvirult az arca, nyoma sem volt betegségnek. Magához szorította a babát, aminek ruhája már igencsak viseltes volt, de láthatóan Kincsőt ez nem zavarta. Rám mosolygott és megköszönte, hogy Mollyt elhoztam neki. Molly. Szóval így hívják, a nagy túlélőt. Ildikó is leült mellénk, és egy pillanatig felhőtlenül nevettünk mindhárman. Mintha csak babazsúron lennénk.

Végignéztem anyán és a lányán, és újra csak rájöttem, hogy bármi is történjen, nem adhatom fel. Katiért, Ildikóért, és Kincsőért is meg kell harcolnom minden nap, miattuk sem hagyhatom kihunyni a remény lángját. És miközben odafent elkezdődik a tűzijáték, én leteszem a tollamat, és elfújom a gyertyát.