Fejünk felett az ég

3. rész

Csend

Újabb nap telt el idelent, és engem ma először fogott el a kétség: mi van, ha a kedvesem már nem is él? Eddig úgy gondoltam Katira, mint aki biztonságos helyen van, és nem eshet baja. De ma kételkedni kezdtem. Semmit nem tudok róla. Az elmúlt egy hónap káoszából, teljesen tudatlanul vergődtem át, a mai éjszakába. Hiányzik. Hiányzol.

Merre lehetsz most, jutottak-e neked is barátok, segítők, mint nekem Ildikó és Kincső, akik minden nap tartják a lelket bennem. Vagy sikerült elmenekülnöd vidékre, a szüleidhez, és azt várod, hogy én is utánad menjek? Kétség ül mindenhol. Nem tudom mit tegyek. Talán meg kéne ragadnom Ildikó kezét, és azt mondani, megyünk, irány vidék, ott talán még nem ég minden ház. Talán minden épeszű ember elmenekült már Budapestről.

De tudom, hogy Ildikó nem jönne. Ő a férjében hisz, hiszi, hogy nem hagyta el a várost, és őket keresi most is, ezen az éjjelen is. Nehéz ez, nagyon nehéz. Kimerészkedni nem merünk, mert az utcákon csak sokasodnak a holttestek, kevés felkelő, annál több civil. Mintha már nem is néznék kire lőnek.

Szóval, csak bujkálunk a pincében, és azt várjuk, hogy Tibor egyszer csak benyomja az ajtót, Ildikót és Kincsőt magához ölelje, és kivezessen minket a városból. Én pedig csak írogatok ebbe a rohadt füzetbe!

Rendben, tudom, hogy egy gyáva moslék vagyok. Mint a patkányok, csak éjjelente surranok ki, lakásokat fosztogatok, pincéket török fel, ami mozdítható, az jön velem. Élelmünk nagyjából négynaponta fogy ki, akkor kell csak felmennem. Csak a pincénk bejáratául szolgáló, vékony lyukon szoktam felnézni az utcára. Ha nem muszáj, akkor nem megyek fel. Ildikó nem is akarja, hogy pusztán a nappali fény kedvéért kockáztassak. Igaza van. De holnap muszáj lesz felmennem, akár tetszik neki, akár nem. Kincső már pár napja köhög, Ildikó szerint is beteg lesz. Hamarosan szükségünk lehet gyógyszerekre. És azt hiszem, ideje haza is mennem. Az első nap óta nem jártam a házban. Tudom, hogy esélyem a nullával egyenlő, csak kifosztott lakásokat találok majd, de talán lesz még valaki a házban, aki ott bujkál, mint a múltkor az a sötét árny a lépcsőházban. Kati is ott lehet. Lehet, hogy a pincében rejtőzött el, mint mi is, talán pont Tiborral, és még néhány szomszéddal. Lehet. Hogyan is tudnám meg, ha csak itt üldögélek, a harmatos gyertyaláng mellett?

Nézem Ildikót, és Kincsőt, ahogy egymás karjaiban alszanak. Békések. És ártatlanok. Csend van, még a szuszogásukat sem hallom. Vajon, ha nem futunk össze ott a házban, akkor most hol lennének? Segített volna rajtuk valaki, vagy már nem is élnének? Vagy Ildikó tudta merre akar menni, csak én tartottam vissza őket? Nem beszél arról a napról, nem tudom mit akart tenni, hova tartott éppen. Csak azt tudom, hogy a férjét akarta megkeresni, akit ugyanúgy kirendeltek az állami ünnepségre, mint engem. Abban a zűrzavarban aligha találta volna meg. Remélem nekem holnap több esélyem lesz.