Fejünk felett az ég

1.     Az első nap

Azon tűnődöm van-e értelme papírra vetni a gondolataimat. Fogja valaki olvasni, vagy csak magamnak írom a sorokat? Fogalmam sincs, mint ahogy rengeteg dolgot nem értek így átlépve a harmincadik évemen. Nem értem, hogyan jutottunk idáig. Mi volt az első lépés, volt-e egyáltalán jele ennek a zűrzavarnak, vagy csak bekövetkezett és kész?

Tényleg nem tudom, de ha jól gondolom nem is nekem kell erre válaszolnom ezekre a kérdésekre. Csak leírom én miként láttam ezt a borzalmat. Ha valaki elolvassa, remélem tanulságosnak találja majd, és tud változtatni a jövő menetén. Mert mi már csak túlélni akarunk. Szóval, itt ülök most egy félhomályos pincében, csak egy gyertya fénye világítja meg a füzetemet, ezért igyekszem gyorsan írni, mert holnap is alighanem itt leszünk. Mint már jó ideje.

Tarnai András vagyok, és immáron harmadik hete bujkálok egy pincében a felkelők elől. Nem vagyok kormánypárti, de felkelő sem, igazából nem tartozom sehova. Talán nem kéne félnem, hiszen nem ártottam senkinek, de azok után amit láttam és tapasztaltam, már nem bízom egyik oldalban sem.

Velem van az egykori szomszédom, és kislánya is. Már a kezdetek óta hármasban vagyunk. A kis Kincső még csak nyolc éves, anyukája Ildikó nagyjából velem egyidős. Itt laktunk Budapesten az M... utcában, szomszédok voltunk. Ildikó férjéről nincs hírünk, ahogy a kedvesemről sincs. Csak remélhetjük, hogy jól vannak, és sikerült biztonságos helyre jutniuk.

 Egy állami ünnepséggel kezdődött. Zászlófelvonás, katonai felvonulás, miniszteri beszédek ahogy mindig is zajlottak az ilyen napok. De valahogy más irányba terelték a megszokott menetet. Először csak tapsolták az ország vezetőit, bár felhangzott pár füttyszó is. Mint a focimeccseken. Majd egyre többen kiabáltak közbe, hogy „Hazugok”, meg „Tolvajok,csalók”, és olyat is, hogy „Takarodjatok”. Nem akartam ott lenni, de egy új kormányrendelet értelmében az állami cégeknek kötelező volt megjelenniük a munkavállalóikkal az ünnepségen. Mint egy homályosan felderengő korban, évtizedekkel ezelőtt. Már ez sem tetszett sokaknak, nekem sem, de a munka nagy kincs, ellentmondani a főnöknek nem szabad. Ma már nincs választás, mindenki dönthet a sorsunkról, csak mi nem.

Szóval egyre több lett az elégedetlen hang. Majd éreztük, hogy megindul a tömeg. Előttem és mögöttem ezrek álltak, rendezetlenül, egymást lökdösve. Nem volt itt parádé, csak ki kellett állnunk a térre. És nyelni. De amikor a sikeres gazdaságról, és az erkölcsi győzelemről esett szó, akkor nem volt már cérna ami tartotta volna a népet.

A katonai sorfalat eltalálta az első kő, vagy üveg, vagy talán kutyaszar, nem tudom, erről megoszlanak a vélemények. De jött a következő. Meglöktek hátulról, és hallottam, hogy körülöttem kiabálják, hogy „Elég” meg „Pusztuljatok”. Sodródtam a tömeggel, nem tudtam tartani magam a helyemen, erősebb volt az ár. A mikrofonokból már nem szólt a miniszter hangja, ellenben felhangzottak a szirénák. Bent álltam középen, isten tudja hány ezren vettek körül, és csak lépkedtem ahogy tudtam, mert ha itt elesem, akkor már nem emel fel senki.

Sípok százait hallottam felharsanni, újra csak focimeccsen érezhettem magam. A kiabálások sem szűntek meg, de immáron láttam, hogy a térre kihelyezett ünnepi díszlet lángokban áll. Az emberek a kordonokkal elkerített tér közepén rohannak, megrohamozva a belül állókat. Avatásra váró katonák, kormánypárti miniszterek, testőrök, és még ki tudja kik lehettek ott. De nem voltak jó helyen. Az emberek árja elsodorta a kiskatonákat, majd jött az ünnepi pulpitus, és a díszlet. Lövéseket hallottam. Szirénákat. Kiabálást, nevetést, éljenzést, puskaropogást, fékcsikorgást mintha valaki autóval akarna a közelembe férkőzni.

Egyszer csak ott találtam magam én is a téren, az elkerített részen belül. Már nem a tömeg vitt, feloldódott a kötelék köztünk. Mindenki diadalittasan üvöltözött, zászlókat lengettek. A rombolás zajait hallottam. Nem volt semmi a környéken ami megúszhatta volna. A teret körbevevő autók lángoltak, és a díszlet is a földre hullott, hangosan, amúgy jelezvén, hogy itt vagyunk. De én nem akartam jelen lenni. Még mindig nem.

Emberek rohantak el mellettem, páran belém is ütköztek, meglöktek a nagy rohanásban. Próbáltam felvenni a tempót, és irányt keresni, de csak kavarogtam ott, zavaros volt minden. Körbenéztem és még többen jöttek, a környező utcákból is özönlöttek, a zászlóik lengetéséből minden kivehető volt. Füst szállt fel, majd puskaropogás újra. Lehúztam a fejem, nem tudtam ki lő kire. Többen is így tettek. De a rohanó ár nem állt le. Nem mindenki ijedt meg. Egy férfi lépett mellém, valamit az arcomba üvöltött, talán, hogy menjek tovább, vagy, hogy itt a vég, nem is tudom. Nem értettem, és nem is tudtam rá koncentrálni, annyi minden történt percek alatt.

A fegyverek szava erősebb lett, és akkor fogtam fel, hogy az előbbi fickónál is fegyver volt. Valamilyen puska. Felegyenesedtem, és rohantam a tér melletti fás részre. Sokan ütköztek nekem, üvöltöttek mint akik harcba indulnak, éljeneztek, volt aki még nevetett is. Leráztam magamról a félelmemet, és csak rohantam célom felé. Az első fához érve letérdepeltem, onnan néztem mi történik. Az emelvényen fegyveres alakok ugráltak, a tömeg éljenzett. Nyoma sem volt itt az ünneplő minisztereknek.

Mellettem a fáknál is rengetegen álltak. Ünnepeltek, elégedettek voltak, mintha most sikerült volna elérni valamit. De én még mindig nem értettem mit. A térre teherautók vonultak be sorjában, legalább tizenöt, de talán húsz is. A platókon emberek százai zsúfolódtak össze, zászlót lengettek, vagy fegyverüket emelték a magasba. A hangos éljenzéstől szinte felrobbant a tér. A tömeg immáron egyetlen hatalmas ököllé állt össze. Egyetlen torokká, ami hallatta hangját. És ha valóban a saját képére formált minket, akkor én itt a tömegben megláttam magát a teremtő Istent is.