Leültem a TV elé, még hűvös, keveset tudó Real Madrid „drukkerként”. Apa éppen a csatornák között keresett, amikor véletlenül elkapta a Sport Klubon a Barca Tv-t. Odafagytam, abba a kényelmetlen pózba, azon a délutánon és meg sem mozdultam negyvenöt percig. Szokták mondani, hogy létezik első látásra szerelem, de szerintem nem focicsapatra gondolja az, aki erről beszél. Én viszont madridista ismerőseim mély megbotránkozására belehabarodtam a katalán „együttesbe”.

Vannak kis momentumok a meccseken, amik fülig érő vigyort csalnak az arcomra. Olyan megmozdulások, amiket egyszerűen nem lehet előre megjósolni, hát még utánozni. A Spanyol Liga 28. fordulója volt, szombat este – anya „örömére” megint a TV elé vetődtem, körülbelül, úgy ahogy egy kapus ugrik a hálóba tartó labdáért. Szokásomhoz híven megjegyzést tettem, akkor éppen a szobájukba tartó húgaimnak, hogy szerintem mi lesz az eredmény.

Elkezdődött a meccs, és közben apa hazaért. Fél füllel őt hallgattam, a másik fülemmel a meccset, miközben a képernyőre tapadt a tekintetem. Daniel Alves… róla mindig egy kis sunyi gyerek jut eszembe, aki mindig ott van mindenhol, mindenben benne van – gyakran eredménnyel. A vendégcsapat kapuja előtt az egyik védő belefejelt az egyik passzba, és ezzel odaadta a labdát az előbb említett hátvédnek, aki kapásból rálőtt a kapura. Vártam, hogy elakadjon… el is akadt: bent a hálóban. Percekig vigyorogtam örömömben.

Aztán Messi és Bojan. Egy életöröm volt nézni, ahogy az argentin csatár négy ember figyelmét terelte el, majd odaadta a játékszert fiatal spanyolnak, és az egy kis igazítás után ellőtte, igaz, érintette az egyik védőt, de a labda ismét a hálóban állt meg.

A Getafe szépítő gólja táncot járt az idegeimen. Végeredményben, egy izgalmas meccset láthattam. Nem csupán ez az egy volt, amit eddig végignéztem. Minden egyes kilencven percben a katalán csapat elvarázsolja a rajongóit, aprócseprő dolgokkal: rövid, félelmetesen pontos passzok, a pályáról kifelé tartó labda bravúros bent tartása, egy fergeteges kiugratás. Az ember a mennyországban érzi magát néha, ha bele tud merülni ebbe a profi játékba.

Engem a sok csodálatos dolog közül, talán a legegyszerűbb nyűgöz le: a focisták arcán látszó érzelmek. Életemben egyszer próbáltam végignézni egy amerikai foci meccset, de öt percnél tovább nem ment. Színt visz a meccsbe, ha láthatjuk, hogy a csatár mosolyogva megköszöni a passzt, vagy a góllövő szívecskét mutatva, széles vigyorral, boldogan tesz egy tiszteletkört, mielőtt a többiek a nyakába ugrálnak. Gondoljunk csak bele, bekapcsoljuk a TV-t, úgy hogy lekéstük a mérkőzés elejét, az eredményt éppen nem látjuk, de az edző, vagy a kapus arcára ráközelít a kamerás, egy morcos tekintetből kiderülhet, hogy nem éppen ők vezetnek. Ugyanezt nem lehet megállapítani, ha sisak van rajtuk.

Boldog vagyok, hogy még a drukker korszakom elején megtaláltam azt a csapatot, amibe azonnal beleszerettem. Isten áldja meg a katalánokat! Mindörökké Barcelona!