Bernárd egy gyakorlott mozdulattal átugrott a palánkon, és a közelben parkoló páncélozott kocsi felé vette az irányt. Csak úgy süvítettek a füle mellett a golyók, érezte, hogy néhány el is találta a hátát. “Még szerencse, hogy golyóálló mellényt vettem”, gondolta, és lélekszakadva rohant tovább. “Már csak öt lépés, három, kettő, egy…” Beugrott a nyitott ablakon, és estében még szétloccsantotta az őt üldöző két ügynök agyát. De jöttek a többiek, és már nem merte a fejét sem kidugni, nehogy homlokon találja egy-két eltévedt lövedék. “Húzzunk!”, üvöltötte Klára arcába, de akkor vette észre, hogy a csaj feje helyén egy bazi nagy véres kráter tátongott. Egyszerűen nem volt feje. Bernárd nagyot nyelt, és megpróbálta egyik kezével kitaszigálni a testet a másik oldalon, míg a másikkal vaktában lövöldözött vissza, a támadókra. Valahogy sikerült beindítania a kocsit, felbőgött alatta a motor, és ebben a kicsavarodott helyzetben próbált elhajtani. Abban a pillanatban meglátta a gránátot. Éppen az orra előtt landolt, a műszerfalon. Csak annyit érzett, hogy lecsorog a homlokán egy jéghideg izzadtságcsepp, és egykedvű bénultsággal várta a robbanást. “Itt van vége”, gondolta keserűen, és belebambult az elkerülhetetlenbe. Mégsem történt semmi. Veszettül száguldott az úton és figyelte a mozdulatlan kütyüt. Nem mert hozzányúlni. Imádkozott hozzá, mint valami istenhez.

–        Elnézést, hosszabbítani szeretnék!

A hang idegenül és fenyegetően csengett. A középkorú hölgy vörös képpel álldogált a pult előtt, már ki tudja mióta. Az olvasójegy széle ingerülten koccant a kölcsönző pult sima felületén. Linda nagyot sóhajtott és elvette a kupac könyvet. Elszöszmötölt velük, megnézte a lejárati időt a számítógépben, és meghosszabbította két héttel. Közben nem zárta még be Bernárd sztoriját, mindenképpen folytatni akarta, de döbbenten vette észre, hogy a hölgy mögött egész csinos kis sor verődött már össze. Ideges lett. Jó órán keresztül dolgoznia kellett, és riadtan, minduntalan összerezzenve válaszolgatott az olvasóknak. Kétségbeesve nézte az órát, de még sok idő volt zárásáig. Reszketett a keze, állandóan kiejtette a golyóstollat, összekutyulta a kölcsönzési dátumokat. Mikor végre sikerült véglegesen lefagyasztania a gépet és ki kellett hívnia a karbantartókat, kicsit megnyugodott. A szusszanásnyi idő alatt elgondolta, hogy mi legyen tovább Bernárddal. „Miért nem robbant fel az a gránát? Talán régi volt, vagy nem húzták ki belőle azt a pöcköt, jaj, de ezek olyan ócska ötletek! Na, oda az ihlet, és ma már nem is jön vissza! Kár ezen tovább agyalni.”

Hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap bezárta Matildát a sötét, pocos pincébe. Azaz nem ő zárta be, hanem a perverz mostohaapja, aki gúnyos kacajok közepette megígérte a reszkető lánynak, hogy éjjel még visszatér és eljátszadozik vele. Elővett egy fehér lapot és sebesen írni kezdte, amíg még benne volt az ihlet:

Félt és nagyon egyedül érezte magát. Undorodott a férfi érintésének a gondolatától is. Körbe tapogatózott a sötétben, és az egyik eldugott dobozban megtalálta a revolvert. Csőre volt töltve. A fejéhez nyomta és belül elsírta magát: „Legyen már vége az egésznek!” Hideg volt a fegyver és megreszketett tőle.

„Nem, ez mégsem jó, nem halhat meg szegény!” Azzal áthúzta, amit eddig írt és másképp folytatta:

Hallotta a lépteket, ahogy csámpásan csoszognak lefelé a lépcsőkön. A falhoz lapult, és várta, hogy feltűnjön előtte az alak. Mikor végre megjelent, összeszorította a fogát, és egy régi fejsze nyelével hatalmas ütést mért rá. Az alak összecsuklott, Matilda pedig sikítva felrohant a házba. Alig ért a szobába, szembe találta magát mostoha apjával. Teljesen megbénult a félelemtől. A mocskos disznó gúnyosan elvigyorodott és úgy mondta neki:

– Gyere babám, miénk a ház, most, hogy anyád már nincs többé!

„Hú, most elkelne neki az a revolver! De azt már kihúztam... mert ha benne hagytam volna, akkor azzal kellett volna lelőnie a saját anyját, és az asszonyt még nem akarom megölni. A fene vigye el ezeket a logikai csapdákat!” Észre sem vette, amikor az igazgató megfogta a vállát.

–Már mindenhol kerestünk, mindjárt be kell zárni a könyvtárat!

–Sajnálom, nem tudom, hogy történhetett. Az egyik pillanatban még a képernyő előtt ültem, a másikban meg....

–Matildát szabadítottad ki a pincéből! Nézd, Linda, ez így nem mehet tovább. Azt hiszem, segítségre van szükséged. Holnap reggel gyere az irodámba. Beszélnünk kell a jövődről.

Nem tudta, hogy ért haza. Csak annyit érzett, hogy belülről rázta a zokogás. A lakás tökéletesen néma volt, mint mindig. Feltette a kedvenc lemezét, és egy pohár bor mellett lazított. Egész éjszaka gondolkozott, nem bírt elaludni. Érezte, tudta, hogy változtatnia kell, különben veszélybe kerül a munkahelye. Ha nem lesz munkája, nem fogja tudni kifizetni a banki kölcsönt, amit arra vett fel, hogy első romantikus regényét kiadassa. Kínjában a falat ütötte, mígnem kiserkent a vér az ökléből. Akkor megijedt és próbált lenyugodni. De csak zúgtak, kavarogtak benne a zavaros, sötét gondolatok.

Másnap reggel elsőnek érkezett. Elrendezte a könyveket a polcon, bekapcsolta a gépeket, előkereste az aznapi raktári igényléseket. Tüsténkedésével magára vonta a kollégák elismerő figyelmét. Összeszorult torokkal várta az igazgatót. Keserű fájdalmában arra gondolt, hogy talán jobb lenne, ha egyből benyújtaná a felmondását. Érezte, ahogy elönti az agyát a kétségbeesés. Ült a kölcsönző pult mögött, sötéten, gondterhelten, karikás szemekkel. Akkor megpillantotta az ügynököt.

Laza eleganciával jött be a könyvtárba, és teljesen olyan volt, mint Bernárd. Linda tágra nyitotta a szemét és igyekezett nyugodt maradni. Olyan volt, mintha egy ködös szűrőn keresztül látta volna az alakot, ahogy feléje közeledett.

–Miben segíthetek? – kérdezte száraz hangon.

–Linda, erre most nincs idő. Kérlek, ne tégy úgy, mintha nem ismernél meg. Bár a küldetés szempontjából, lehet, hogy jobb így, és neked van igazad. Azt hiszem, lehallgatnak, úgyhogy menjünk át a pszichológia részlegre, ott nyugodtabban tudnánk beszélgetni.

Linda automatikusan mozdult és közben a férfi arcát figyelte. Ő volt az, semmi kétség. Bernárd ügynök, teljes testi valójában. Mikor végre biztonságba értek, Bernárd lopva szétnézett, aztán magához húzta a nőt és lihegve, izgatottan csillogó szemekkel suttogta a fülébe:

–Nincs sok időnk. Egy hatalmas összeesküvés kellős közepébe csöppentünk. Meg kell mentenünk az egész világot!

–Te nem lehetsz valós!

–Szerinted melyikünk a valós? Linda, arra még nem gondoltál, hogy esetleg én találtalak ki téged?

Nagyot nevetett, és kivillant tökéletes fogsora. Aztán folytatta:

–Évek óta dolgozunk ezen az ügyön, és azért döntöttünk úgy, hogy bevonunk, mert te kiválasztott vagy. Látnok-író. Látod mindazt a valóságot, ami a világban történik, és a kormányok eltitkolják az emberek elől. Egyedül te ismered a jövőt, te tudod, hogy mi fog történni. Most a zorkok támadását kell visszaverni!

–Az lehetetlen! A zorkokat én már öt éve legyőztem! A Jupiter egyik bolygóján, a földalatti börtönbe zárta őket X parancsnok!

–Ez a legrégebbi történeted, de látom, még jól emlékszel rá. Azok a lények most sajnos kiszabadultak.

–Mikor? Hogyan?

–Amikor tegnap Matildát kiengedted a sötét pincéből, kiengedted őket is. Matilda pincéje a Jupiter holdján van.

–Te jó ég!  Erre nem gondoltam! És hol vannak most a zorkok?

–Az éjjel még föld körüli pályán voltak, de ma hajnalban megkezdődött az invázió. Most már mindenhol ott vannak.

–Milyen alakot vettek fel?

–Kicsi, fehér hernyóknak néznek ki. Egyenként kell levadásznunk őket.

És abban a pillanatban Linda meglátta őket. Valóban ott voltak mindenhol, a könyveken, a földön, a kényelmes olvasófotelekben. Csak úgy nyüzsögtek, hemzsegtek körös-körül. Annyira beléhasított a rémület, hogy a földbe gyökerezett a lába. Elszörnyedve szemlélte, ahogy a kis gilisztaszerű élőlények szélsebesen kúsztak fel a lábán, és már a nyaka körül jártak. Tudta, hogy nem engedheti őket a füle közelébe, mert ha bejutnak a fejébe, felzabálják az agyát és zombi lesz belőle. Éktelen visítással, ugrándozással próbálta lerázni őket magáról, több-kevesebb sikerrel.

–Majd én adok nektek! – kiáltotta és felkapott két vastag anatómia könyvet. Azzal csapkodta őket, mint valami szúnyogokat. Őrjöngve hadakozott maga körül, sikoltozva, halálra rémülten. Mikor sikerült egyet szétlapítania, lucskos, vörös trutyi maradt a nyomában. Már mindent ez a fröcsögő váladék borított, és hirtelen eszébe jutott, hogy ez pont olyan, mint az emberi vér.

– Ezek idegenek, aprítsd őket Linda! – hallotta Bernárd ziháló hangját.

Fátyolosan látta az igazgató vérző fejét és odakiáltott az ügynöknek:

–Itt a könyvtárigazgató!

–Kapd el! Ő a vezérük, csak álcázta magát! Nyírd ki a rohadékot!

Most már kétségbeesetten küzdött. Tudta, hogy az életéért küzd. Sőt. Az egész emberiség életéért. „Vagy ők, vagy mi”, gondolta keserűen, és minden erejével csak a harcra koncentrált. De a hernyók egyre csak szaporodtak, egyre fehérebbek lettek, és végül már teljesen ellepték. Egy furcsa, bizsergető álmosság nehezedett rá, mintha ezer ökörrel fogták volna vissza, mintha valami titkos, láthatatlan erő megfosztotta volna minden erejétől. Vijjogó, visító hangot hallott, először azt hitte, hogy a zorkok halálhörgése, de aztán rájött, hogy egy mentőautóban ül, és a nagy fehérségről is kiderült, hogy kórházi ápolók ruhájától származik. Fáradtan hunyta be a szemét, és azonnal mély álomba zuhant.

Mikor felébredt, minden sötét volt körülötte, és nagyon csendes. Lapult és próbálta kitalálni, hogy hová került. Arra gondolt, hogy biztos a zorkok győztek, és ő most éppen a Jupiter holdjának börtönében csücsül. Nem bírt rá visszaemlékezni, hogy a létesítmény milyen mélyen is van a holdfelszín alatt. Akkor meghallotta Matilda hangját:

–Nem a zorkok börtönében vagy, hanem még mindig a Földön, egy diliházban.

–Micsoda? Ez meg hogy lehet? És te hogy kerülsz ide?

–Bernárd jött és kinyírta a mostohaapámat. Most együtt lógunk. Én vagyok az új társa, mert tudod, hm, szóval Klára kipurcant.

–És most mi lesz?

–Az, hogy el kell tűnnünk innen, és véghez kell vinnünk a küldetést. Gyere, öltözz, s induljunk. Már így is elvesztegettünk egy teljes napot, s ezek meg csak szaporodnak.

Gépies mozdulatokkal kapkodta magára a ruháit. Úgy surrant ki a kórházból, mint a legprofibb titkos ügynök. A portás éppen az éjszakai híradót nézte, és észre sem vette a csendben távozó pácienst. A városban nem mozdult semmi, csak az éjjeli lámpák világították meg az utat. Megadóan követte a fürge Matildát, és legnagyobb megdöbbenésére egyenesen a könyvtár épületéhez értek. A lány most visszafordult és sürgetően rászólt:

–Gyorsan! A biztonsági kódokat! Még nem cserélték le a belépődet, azt hiszik a kórházban vagy, és nem jelentesz számukra veszélyt!

–De miért jöttünk vissza ide?

–Mert itt van a fészkük. – hangzott fel Bernárd hangja.

A férfi most is lenyűgözte magabiztosságával. Úgy lépett elő a kapualj takarásából, mint egy prédájára leselkedő hidegvérű vadász. Elmosolyodott és átkarolta a reszkető Lindát.

–Semmi baj. Senki sem születik egyből hősnek. Majd belejössz.

Linda bepötyögtette a kódot és bementek. Elhűlve nézte a mindent vastagon ellepő fehér kukacokat. Lábujjhegyen járkáltak közöttük.

–Alszanak – magyarázta Bernárd – Vigyázz, ne csapj zajt, nehogy felébredjenek.

Bementek az olvasóterembe és leültek megpihenni.

–Mi a haditerv? Hogy csináljuk ki őket? – kérdezte Linda.

–Mi nem tudjuk. Neked kell kitalálni. Te vagy a látnok.

–Akkor, ha jól értem, az a dolgom, hogy megírjam a történetet, amiben újra megölöm a zorkokat.

–Mi ezt nem tudhatjuk. Tégy, ahogy gondolod.

–De ha megölöm őket az írásban, meghalnak örökre a valóságban is?

–Melyik valóságban? – kérdezte Bernárd.

Linda akkor nagyot sóhajtott és törni kezdte a fejét. Egészen eltorzult az arca a nagy erőlködésbe. A néma csendben nem hallatszott semmi, csak a falióra sietős, idegesítő ketyegése.

–Rendben – állt fel Linda – akkor vessünk véget a történetnek.

–Remek terv. – tapsoltak Bernárd és Matilda.

Linda bement a könyvtárosok kis teakonyhájába, kivette a gyufát a fiókból, visszament az olvasóterembe, szétcincálta Az emberi elme csodái című vaskos kötetet, kupacba halmozta a darabkákat és meggyújtotta őket. Majd leült egy fotelbe és fáradt boldogsággal elnézte, ahogy a lángok szépen, lassan meghíznak, körbenyaldossák az asztalokat, székeket, polcokat, őt magát, és végül az egész könyvtárat. Megnyugodva hunyta be a szemét. Hát sikerült, megmentette az egész emberiséget.