Prológus

„Sírtam. Minden ami kedves volt, mindenki... A részévé vált. Csupán csak nézni tudtam… azt az öntelt, torz vigyort, miközben mindent elmart tőlem.”

A hegy gyomrában, egy sötét laboratórium mélyén, a vészjelző bekapcsol, hangosan figyelmeztet egy behatolóra. Bár nem behatoló volt ez, csupán egy inkubátor sírása, mintha csak egy anya adott volna életet gyermekének. Egy fiatal női alak tűnik elő a gép méhéből, teste olyan, mintha különböző darabokból lett volna összerakva. Nehézkesen kimászik, és lábra áll. Megpróbálja kinyitni a szemeit, de csak fájdalom jön rájuk. Miközben próbál gondolatokat megfogalmazni elméjében, egy hangra lesz figyelmes.

„-Gyere.” – olyan tisztán hallja, mintha csak szemtől szemben állna azzal a valakivel.

Karjait felemeli, hogy megérintse, de a hang távolodni kezd, így a lány követni kezdi. Botorkálva eljut egy lépcsőhöz, a por olyan vastagon áll a fokokon, mintha csak a felhőkön lépdelne a mennyország kapuja felé. A kellemes meleg, és fények nyugtatóan hatnak rá, bár a szemei még mindig fájnak, de most már látni akar. Elég volt a sötétségből.

„Hát megjöttél.” hallatszik újra a hang, mely vezette őt.

Hunyorogva ugyan, de fájó szemeit a hang irányába veti. Egy vékony, fekete palástos figura áll a szírt elött, kinek fejét csukja takarja.

„Te… te ki vagy?” – kérdezi a lány, meglepődve saját hangjának hallatán.

„Szóval már beszélni is tudsz?” – válaszolja az ismeretlen - „De… biztos, hogy azt szeretnéd tudni, hogy én ki vagyok?”

„Válaszolj!” – kérdezi indulatosan a lány.

Az ismeretlen halkan kacagni kezd, majd így szól.

 „Lépj ide mellém. És nézz.”

Távolság tartóan ugyan, de mellé áll, és bámulni kezdi.

„Huh? Most mit csinálsz? Ne engem nézz, hanem arra nézz!” – kiállt fel meg meglepődve az ismeretlen.

„Nem mondtad, hogy mit nézzek! És most sem mutatod!” kiabál rá vissza a lány.

„Dél felé! Ahol nap fog nyugodni!.” – magyarázza az ismeretlen.

Óvatosan  kiáll a szikla perem élére, megdörzsöli a szemeit, és előre tekint. De amit lát, az nem a mennyország. Egy halott világ képe tárul elé, kanyonokkal és lerombolt városokkal tarkított szürreális rémálom.

„Mi történt? Mi ez?” – kérdezi remegő hangon a lány.

„Ami még megmaradt.” – válaszolja az ismeretlen.

Fejében kavarognak a kérdések, de a zavart, egy hangos, és fájdalommal teli üvöltés szakítja meg.

„Kevesebb az időnk mint amire számítottam. Indulnod kell.” – a lány először hallja aggódva beszélni az ismeretlent.

„Az utad vezessen észak dél, és el fogsz jutni Nekropoliszba.”- magyarázza sietve az idegen, miközben elindul a szírt felé.

„Hogy  hová?! Ki vagy te?! Mi ez itt?!- a lány utána szalad, és belemarkol a palástjába. A látvány ami ezután fogadja, ledermeszti. A palást, amit az ismeretlenről rántott le, egy csontvázszerű teremtményt takart.

„Tartsd meg... Esther” – mondja nyugtató hangon a lény – „Melegen tart.” – majd a szírt végén szökken egyet, és már is az égben van.

 „Esther? – a lány összezavarodik -  Várj! Miért nem viszel oda?!” – kiabál utána

„Azért, mert nem bírlak el!” – hangzik a gúnyos válasz

A lány aggódva nézi ahogy eltűnik az ismeretlen, csupán a nap néhány sugara világít már, és félelem lesz úrrá rajta. Egy újabb üvöltést hall, ezuttal már közelről. Nem tudja, hogy ki, vagy mi adta ki azt a hangot, de bármi legyen is, nem akarja megvárni. Sietve el kezd lemászni a hegy oldalán, a szél vágásokkal tűzdelte tele az oldalt, mintha csak segíteni próbált volna neki. Miközben a hegy lábához érve egyre magabiztosabban ereszkedik lefelé, még egy üvöltést hall. De ezt már a szírt tetejéről. Feltekint, de a nap sugarai már csupán csak pislákolnak, így a távolból  már nem látja a szírt tetőt. Megpróbál gyorsabban ereszkedni, de rosszul lép, és elkezd lecsúszni a hegyoldalon. Szerencséjére, a hegy lábát már lekoptatta az idő és a szél pusztítása, ezért néhány horzsolással megússza a kalandos utat. De nincs ideje a pihenésre, sietnie kell. Amint lábra áll rohanni kezd, egy romos város irányába. Fények gyúlnak a távolban. „Mások is vannak!”- gondolja magában izgatottan. Amint a tábor kapujához ér, zihálva, és kimerülten, egy sátornak dől

„Nahát mi van itt nekünk!” – kiállt fel egy izgatott hang.

„Hozd már ide, te barom! – kiált fel egy másik.

A lányt karon ragadja az egyik férfi, majd a tábor közepére cíbálja, és a tűz mellé löki. Rémülten körül néz. Fegyverek, robbanószerek, értékes piaci protékák, melyekre már rászáradt a kereskedő vére. Egy martalóc csapatba botlott.

„Mi a neved, drága” – kérdezi az egyik bandita. A lány némán hallgat.

 „Nézd már! Olyan férfias vagyok, hogy még beszélni is elfelejtett!” – kiállt fel önelégülten.

„Hé! Ezt nem szabad! Mindent ami találunk az óriást illeti! – mondja kéétségbe esett hangon az egyikük. –Tudd hol a helyed!”

„Te meg mit csinálsz itt? – hallatszik egy mély hang, a tábor fő sátrából– „Menj vissza őrködni.”

„Dehogy megyek! Már 4 napja én őrködöm! És most jött meg a jussom! – felesel vissza.

A banditák elcsendesednek, és pár lépést hátrálnak. A sátor mélyéről lassú, és nehézkes léptek hallatszanak. Egy óriási ember jön elő. Medve prém borítja a testét, ami telis tele van sebekkel, és karmolás nyomokkal. Fejébe egy acél sisak van húzva, melynek két oldalán bikáéhoz hasonló szarvak vannak szegecselve, arcát pedig egy hatalmas szakáll takarja. Oda sétál az engedetlen martalóchoz, két tenyerét a feje köré fonja, majd így szól:

„Te voltál a új jövevény?” – kérdezi nyugodt hangon. – „É-Én… Vo-voltam?” válaszolja zavarodott és félelemtől teli hangon.

Az óriás összezárja tenyerét, és a bandita feje úgy roppan szét, mintha csak egy rohadt almát zúzott volna össze.

„Mindenki tanuljon ebből. Minden amit találtok, - ránéz Esther-re – engem illet.”

A hátára veszi a rémült lányt, majd a sátrához viszi, és így szól.

„Köszönöm ezt a szép ajándékot, ha szép estén lesz… talán megosztom veletek.” majd el kezd hangosan nevetni, mire az emberei is rákezdenek.

De az önfeledt hangulatot, egy vérfagyasztó üvöltés szakítja meg. Ami már nem távolról jön. Hirtelen mindenki a sátrához fut, hamar fegyvert ragadnak, és csőrre töltenek. Az óriás bedobja Esther-t a sátrába, majd őrt állít. Síri csend szál a táborra, a banditák úgy reszketnek mintha csak a hideg rázná őket. Még a nagy vezér arcára is félelem ül ki. De nyomát sem mutathatja

„Penley, vidd Bruno-t és Kipp-et! Induljatok a tábor elejébe!” – hangzik az utasítás.

Látva, hogy mit művel az engedetlenekkel, és egész biztosak abban, hogy nem akarják kivívni a haragját, elindulnak. Gyorsan haladnak. A vezértől való félelem hajtja őket talán? Bár nem tudják, hogy mi történt, de a kezükben lévő gépkarabély biztonság érzettel tölti meg őket. Elérnek a tábor kapujához. A kapu darabokban, az őr sátra szét dúlva.

„Egy vaddisznó lehett.” – szólal meg Kipp

„Jaja tényleg! Vagy egy nagyobb medve!” – helyesel Bruno

„Vagy egy vérszomjas nyúl…” – jegyzi meg cinikusan Penley

 „És mi teljesen beszartunk!” – tör ki hangos nevetésben Kipp és Bruno

„Egy állat besétál a nyitott kapun, nem pedig darabokra veri. Ez nem furcsa nektek?” – töri le a hangulatot Penley. Egy bagoly huhogása ront a helyzeten.

„Penley kussolj már! A frászt hozod ránk! – mordul rá Bruno

„Csak próbálok gondolkodni te barom! – miközben folytatnák a veszekedést, mozgára lesznek figyelmesek. Mindhárman a zaj irányába szegezik fegyvereiket. Ahogy közeledik a hang, egyre idegesebbé válnak. „Én ugyan nem leszek kaja.” – jegyzi meg remegő hangon Bruno, és tüzelni kezd. Penley megragadja pánikoló társát, és a földre teperi. „Te idióta! Ne pazarolj!” – kiállt rá hangosan. A dulakodás közepette, egy sérült nyúl ugrik elő a sötétből. „Penley ott a nyulad!” – kiabálja nevetve Kipp, miközben utána iramodik. „Hová mész?!” – ordít utána Penley. „Ma este rántott nyulat vacsorázom!” – kiabál vissza felé Kipp. „Gyere vissza! Kipp! Bruno mozdulj már!” – ragadja meg a vállánál fogva Brunot, majd Kipp után rohannak. Nem tellik el sok idő, és megtalálják Kipp alsó testét. „Mi a fasz? Szent ég…” – mondja elszörnyedve Bruno. „Tűnjünk innen, gyorsan… Persley hallod?! Persley most először némul el, „Gyere már!” - Bruno megragadja a vállánál fogva, és futásnak erednek..

Hangos lépteket hallanak, nyögéseket és morgásokat. Egyre közelebb ér hozzájuk, de hiába tüzelnek visszafelé, nem látnak semmit a félhomályban. A tábor bejáratához futnak, és a fal mögé bujnak. „Nem.. miért... a hegyekből nem szoktak lejönni.” – motyogja Penley félelemtől teli ajka. „Penley…” mielött Bruno folytatná, egy groteszk kar nyúlik át a 4 méter magas fal fölött, és megfogja Penley-t” „Lőjj le! Bruno őlj meg!” – kiabálja pánikolva, miközben eltűnik a fa felett. Bruno a sokktól nem tud mozdulni. Csontok ropogását hallja, s vér spriccel át a fal tetején. Bruno lassan kúszni kezd a tábor felé, de az a valami felágaskodik, és a fal tetejéről bámulni kezdi. Éppenhogy kilátszik a feje. Egy fakó arcot lát, melynek bőre az arc csontra van hűlve, szemei be vannak esve, az óriási állkapcsai között ott őröli Penley darabjait.