Nem hittem volna, hogy életem valaha gyökeres fordulatot vehet. Múlt hét végén azonban történt valami, ami kizökkentett az addigi kerékvágásból.
   Békésen elnyúltam a kanapémon, mint minden nap, munka után. Péntek volt. Hosszú hétvége következett, mivel elérkezett március 15-e ünnepe. Így négy nap pihenő járt minden dolgozónak. Alig vártam már, hogy pár napig végre csak dögölhessek reggeltől estig, bámulhassam a tévét az ágyból, néha kajáljak, literszámra vedeljem a sört, vagy, ha kedvem szottyan, felhívjak a szobámba a csaj ismerőseim közül valakit, aki elkényeztet.
   De a sors ennyit sem engedett meg nekem. Nem elég, hogy a hétköznapok tengerében hánykódok, mint egy hajótörött, az ilyen jeles alkalmakkor sem hagynak nekem nyugtot.
   A mobilom csengőhangja úgy robbant bele a várva várt csendbe, mint gyerekkoromban anyám szokott a szobámba, amikor valamiért nagyon pipa lett rám. A vonal túlsó végén lévő személy viszont nem tűnt mérgesnek. A nagyanyám volt az. A legutolsó ember, akivel akkor beszélgetni szerettem volna. Lelki szemeim előtt láttam kendőbe kötött fejét, amint tömi, egyre csak tömi belém a rosszabbnál rosszabb ételeit. És, ha megálljt parancsolok neki, vérig van sértődve. Egyszer komolyan fejére borítom a moslékát. Nem vagyok én disznó, amit hizlalni kell!
   - Szia, fiam! – üdvözölt rekedt hangján. A hideg futkosott hátamon ettől a hangnemtől.
   - Szia, nagyi! – köszöntem, és kis híján így folytattam: „Viszlát, nagyi!”. Ostoba jó szívem miatt azonban hagytam, hogy tovább mondja. Ezt a szívességet meg is tette.
   - Zolikám, arra gondoltam, mivel úgyis hosszú hétvége van, eljöhetnél egy kicsit hozzám. Úgyis olyan régen láttalak.
   Felszökött bennem a pumpa. Nem elég, hogy telefonon keresztül az öreglányt kell hallgatnom… még menjek is el hozzá?
   - De ha nincs kedved, nem muszáj ám! – hallottam a bűvös mondatot, mellyel mindig mindenki sikeresen lelkembe talált.
   - Dehogy nincs! – feleltem, bár legszívesebben rég letettem volna a telefont. – Pár óra múlva ott leszek.
   Hallottam, ahogy mama hangosan felsóhajt a megkönnyebbüléstől. Ha ez neki örömet okoz, hát legyen! Végül is, pár nap nem a világ…
   Másfél óra múlva ott álltam a rozoga kerítés előtt, néztem a roskadozó parasztházat, ahonnan kisvártatva aszott, görbe hátú öreganyám battyogott ki. Alig bírtam kivárni, míg végre a kapuhoz ért, és kinyitotta azt. Amint beléptem, átölelt, magához szorított. Arcomra heves csókokat lehelt, szinte levegőt sem kaptam. Szeme ragyogott a boldogságtól. El nem tudtam képzelni, hogy örülhet nekem, akit egy évben jó, ha egyszer lát, ráadásul nem is igazán törődök vele, él-e vagy sem.
   - Zolikám, én annyira örülök, hogy eljöttél! – áradozott – Remélem, éhes vagy, mert finomat főztem ám. A kedvencedet.
   A kedvencem a pizza volt… jó sok gombával, kolbásszal, mozzarellával a tetején. Rögtön erre gondoltam, bár nehezen hittem, hogy nagyanyám ilyesmit készítsen a tiszteletemre.
   Az asztal már megterítve állt az apró, pókhálókkal díszített konyha sarkában. Csak az étel hiányzott a két tányérból. Hamarosan az is megérkezett. Öreganyám, bár alig bírta el a lábast, töretlen lelkesedéssel cipelte felém. Amikor letette az edényt, a kaja illata azonnal megcsapta orromat. Szerettem volna hányni egyet. Miből gondolta ez a vén banya, hogy az én kedvencem a töltött káposzta? Mert egyszer gyerekkoromban azt mertem mondani, hogy nem is olyan rossz?
   Mama jól megpúpozta a tányéromat a „ki nem állhatom”-kajával. Magának csak egy-két kisebb gombócot pottyantott.
   - Mama, én ennyit nem eszek meg – tiltakoztam, mire ő felháborodott hangon így szólt:
   - Tessék csak megenni! Tudom jól, hogy nem táplálkozol rendesen. Olyan sovány vagy.
   - De eszek rendesen, képzeld! – vágtam vissza, talán kicsit túl gorombán. Sőt, tovább ragoztam: - Attól, hogy te nem vagy folyton a sarkamban, még nem áll meg az élet.
   Nem szólt semmit, csak leült az asztalhoz, és falatozni kezdett. Amikor végzett, dacosan megfogta a tányért, és a mosogató felé vitte. Reméltem, nem tükröződik arcomon jókedvem, amit öreganyám sértődése nyomán éreztem. Ha már itt vagyok, gondoltam, jó lenne még egy-két napot a mama kosztján élni. Addig sem kéne a kajáért aggódnom. Ezért próbáltam jó képet vágni mindahhoz, ami ezután történt.
   Másnap reggel kakaskukorékolásra ébredtem. Olyan közelről, olyan hangosan rikácsolt, végképp kiverte az álmot a fejemből.
   Mama persze már fenn volt, sürgött-forgott a konyhában és az udvaron. Pár perccel ocsúdásom után benyitott a szobába, elvett valamit az asztalról, közben rám sandított. Mikor látta, nem alszom már, nem hagyhatta ki, muszáj volt rám szólnia, mintha kisgyerek lennék: - Miért nem alszol még? Attól, hogy én fenn vagyok, nem kell neked is felkelned. Csukd be a szemed, és aludj még pár órácskát!
   Én csak azért is kipattantam az ágyból, és kezdtem magamra húzni nappali ruhámat. Mama sértődötten kiment a szobából.
   Nemsokára követtem. Míg ő mosogatott, én némán leültem az asztalhoz, mely roskadásig volt kenyérrel, szalonnával, felvágottakkal, margarinnal, paradicsommal és paprikával.
   - Ott van, egyél, amennyi jól esik! – szólt mama a válla fölött. Más volt, mint tegnap. Ez a mama nem törődött kis unokája kényelmével, inkább hagyta, hadd menjen a maga feje után. Látszott rajta, mennyire nehezére esett ez a szerep, és valahogy szerettem volna visszazökkenteni a dolgokat a normális kerékvágásba. Életemben először erőt kellett vennem magamon. Hiszen kellett még a mama főztje, viszont lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha haragban vagyok nagyanyámmal, miközben a kajáját zabálom. Odamentem hát hozzá, vállára tettem a kezem, és megkérdeztem:
   - Nem kell valamit segíteni? Szívesen megcsinálok bármit, csak mondjad!
   Mama testtartása megenyhült. Folytatta a mosogatást, de már nem volt annyira dacos.
   - Hát, nem is tudom… - kezdte – Van még némi fám, amit fel kéne hasogatni. Persze, csak ha van kedved.
   Nem volt. De hát lehet ellentmondani ennek a bájos öregasszonynak?
   Amikor végzett a munkájával, kivezetett a fáskamrához. Nagy adag, aprításra váró tüzelő sorakozott a fal mentén. Elleszek vele egy darabig, gondoltam, és átvettem mamától a fejszét.
   - Nem kell ám mindet egyszerre. Ha elfáradsz, gyere be, pihenj egy kicsit.
   - Jó – feleltem mogorván, majd kelletlenül megfogtam az egyik szimpatikus fadarabot. Nem volt túl nagy, úgy véltem, könnyedén kettéhasítom. Nem így történt. Miután a fejsze éle alaposan utat vájt a fában, se ki, se be nem tudtam mozdítani a szerszámot. Hiába emeltem fel, majd sújtottam le vele, nem repedt szét. Nem nekem találták ki, azt rögtön megállapítottam. Még hogy én, a nagyvárosi fenegyerek, piti falusi munkát végezzek?
   Mama kikapta kezemből a fejszét, a fadarabot lerakta a földre, és lábával lehúzta róla. Ezután visszaállította eredeti helyére, egy nagyobb fatönkre, és lesújtott. A fahasáb kétfelé vált.
   - Engedd, hogy a fejsze dolgozzon helyetted! – tanácsolta – Ne izomból csináld, úgy nem lesz jó.
   Már csak az hiányzott, hogy egy öregasszony osztogasson nekem tanácsokat fizikai munkával kapcsolatban! Kirántottam kezéből a fejszét, majd levettem a sorról egy másik fadarabot. Alaposan rákészültem az ütésre… és ezúttal sikerült. Ugyan kétszer kellett rácsapnom, hogy teljesen szétváljon, de megcsináltam, és ez jó érzéssel töltött el.
   Amikor mama legközelebb kijött, hogy közölje, kész az ebéd, már körülbelül a munka ötödével megvoltam. Még néhány próbálkozás, és egészen belejövök, gondoltam.
   A forró húsleves kellemesen csiklandozta torkomat. Jólesett a kemény munka után az evés. Nem is volt gond a púpozott tányér, ezúttal elpusztítottam mindent, ami előttem volt. Mama ezért hálásan nézett rám, meg is simogatott. Én persze utáltam, ha simogattak, de most az egyszer engedtem neki. Úgyis csak egy évben egyszer vagy kétszer lát, legyen meg az öröme!
   - Nincs kedved majd délután ásni egy kicsit? – szegezte nekem a kérdést, amikor még javában lakmároztam – Szeretnék virágot ültetni a kamra mellé. Nem nagy terület, hamar kész leszel vele.
   Már ha tudnám, hogyan kell ásni! Halvány fogalmam sem volt erről az újabb művészetről. Mama pedig úgy gondolta, ez annyira az alapokhoz tartozik, hogy el sem kell magyarázni a mikéntjét. Kezembe nyomta az ásót, megmutatta a területet, és magamra hagyott. Én meg, szerencsétlen, városi suttyóként, azt sem tudtam, hogyan álljak neki. Túrtam a földet az ásó hegyével, mindhiába. Hamar meguntam a sikertelen próbálkozást. Segélykérőn elkiáltottam magam:
   - Mama! Hogy kell ezt az ásót fogni?
   Mama azonnal ott termett, és megmutatta. Csak ámultam és bámultam, hogyan tudja ilyen eszeveszett, pörgős tempóban csinálni azt, amire én lassan sem voltam képes.
   Fele területet felásta, mire megszólaltam: - A többivel azt hiszem, boldogulok.
   Mama ottmaradt velem, majd, mikor már látta, megy ez nekem, magamra hagyott. Bár nem voltam olyan gyors, mint ő, azért elboldogultam. Egy órába telt, ami neki alig húsz percbe, de megtettem.
   - Nagyon szépen köszönöm, Zolikám! – hálálkodott, mikor visszaadtam neki az ásót – Gyere, adok neked valamit.
   Azzal bevonszolt a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és egy doboz sört vett elő. Na, ez már valami! Annyira ki voltam fáradva, egy húzásra felhörpintettem mind a fél litert.
   - Örülök, hogy segíthettem – mondtam, és, legnagyobb döbbenetemre, valóban így is gondoltam.
   Másnap reggel megint korán keltem. A kakaskukorékolásra automatikusan felpattantam az ágyból, és siettem segíteni a mamának. De mama nem volt egyedül. Az asztalnál ült vele szemben egy másik öregasszony. Illedelmesen köszöntem mindkettőjüknek, mire ők egyöntetűen körükbe invitáltak.
   - Szóval ő a kis unokád? – mosolygott a néni – Jól megnőtt, mióta legutóbb láttam. Kész fiatalember!
   Mama nem szólt, csak vigyorgott. Örült, ha agyondicsértek előtte.
   - Ha a férjem élne – folytatta a néni - , együtt horgászhatnának, kocsikázhatnának, szerelhetnék a robogót. Azon mindig van mit szerelni. Szerette ezt a gyereket. Mindig azt mondta: ha ilyen legények születnének ebben az országban, nem itt járnánk.
   Szavaitól menten belém szállt a szégyenérzet. Nem bírtam egyikük szemébe sem nézni. Csak bámultam magam elé, várva, hogy végre vége legyen ennek a napnak is.
   Ebéd után kijelentettem, hogy hazamegyek.
   - Köszönöm a vendéglátást, mama, de most haza kell mennem. El kell készülnöm a munkára, még van pár elintéznivalóm.
   - Rendben van, de ígérd meg, eljössz máskor is.
   Mondhattam nemet? Nem mondtam. Megígértem neki, és most ismét készülök hozzá. Szombaton valószínűleg további kemény ásás vár még rám, de már tudom: azért a csillogó szempárért cserébe megéri az erőfeszítés.