FÁJDALMAS BÚCSÚ

                   Sok időnek kellett eltelnie, amíg falun is rájöttek, hogy ha rendbe szedik a temetőket és ravatalozót építenek, minden esetre nyerésség mindenkinek. Első sorban nem kell felfordítani a házat tetőtől talpig, hisz a ravatalozást rendszeresen a tisztaszobában ejtik meg, átrendezni és majd vissza, nagy munka. Így egyszerűbb. A ravatalozóban történik minden és lélekharang is van állítva, nem kell a templom tornyából erőlködve lesni, hogy mikor eresztik a koporsót a földbe, mert addig tart a harangszó.

                     A jelen eset korábbi keletű, még minden a régi időkben rendeződött. Meghalt a nagynéném férje, Egon. Nagy volt a döbbenet, a csapás, mindenkinek kiült arcára a részvét. Kinek őszintén, kinek megjátszódva. A falusi temetések mondhatni színjáték számba mentek. Meg volt a szokásos forgatókönyv, amitől nem lehetett eltérni, és akik rendezték ismertek minden lépést. Temetés napján harangozásig csak a hozzá tartózók és a közeli rokonság ülhetett a koporsó körül. Rendesen hármat harangoztak, mint istentiszteletkor, a nagyharag megkondulása jelentette a figyelmeztetést, a második a kis harang, jelezte a készülődést, és amikor harmadszor egyszerre kondult mindkét harang, az már a gyülekező volt. A harangoknak külön is meg volt a jelentése, ha halálesetet jelentettek és a nagyharanggal jelezték a szaggatást, akkor férfi halt meg, kis haranggal a nőket jelentették.

                  Temetéskor, miután megszólalt a harang, az udvarról mindenki bemehetett végső búcsút venni és részvétet nyilvánítani a hozzátartozóknak. A rendezősereg pedig munkához látott, sötét szőnyeget terítettek az udvarra, elhelyezték a nyújtópadot, amire kihozzák a koporsót, bevonták fekete terítővel. Mindent úgy kellett rendezni, hogy majd a koporsó úgy legyen elhelyezve, hogy a halott keletre „nézzen”. Asztal is tartózott a készlethez, amire a pap helyezi a könyveit, persze vázában virágot tettek az asztal közepére. Mikor megérkezik a pap és a kántor, eláll a harangszó és koporsózárás előtt elhangzik az utolsó áldás.

-         Úr Jézus Krisztus, életnek és halálnak győzedelmes fejedelme, Te légy nekünk egyetlen nyereségünk s vigasztalásunk mind életünkben, mind halálunkban. Vigasztalódjék a ti szívetek a feltámadás reményében. Ámen.- Hangzott a dörgedelmes vigasz és lezárták a koporsót. Kezdetét vette az óbégatás, ki szívből, ki csupán a helyzetnek megfelelően. És kezdődött a szertartás. Kinek jutott hely leült, mások meg álltak, de a hozzá tartózóknak csak állniuk volt szabad a koporsó mellett. Én belekaroltam Ágota nénémbe, hogy legyen támasza. Már javában szolt a prédikáció, melyben búcsúztatták, mint példás férjet, családapát és különösen, mint az egyház fáradtságot nem ismerő vezetőségi tagját. Alig figyeltem a szónoklatot, gondolataim másfelé kalandoztak, de egyszerre hírtelen megdöbbent minden, még a pap is szünetet tartott beszédében, amikor Ágota kezét a koporsóra tette és fájdalmasan felzokogott: „Egon drága, tudd meg, hogy sosem csaltalak meg!” Nevetségesnek tűnt, csupán én értettem meg egyedül, talán a gyülekezetben, hogy ez Ágotának mekkora vallomás és megnyugvás volt, hogy ezt is kimondta. A nyilvánosság előtt.

-                   Egon annyira féltékeny volt, persze alaptalanul, hogy ha egy kissé többet ivott a kelleténél, állandóan ócsárolta és lekurvázta a feleségét. Emlékszem fiatal legény voltam, nyugtalan, szórakoztató, hisz már a bajuszom is kiszökött, amikor nálunk együtt töltöttük a Szilvesztert. Jó volt a hangulat, mindenki jól érezte magát éjfélig, amikor megkezdődött a tűzijáték, szokás szerint megkondultak a harangok, a város összes gyára szirénázni kezdett, búcsúztatták az óévet és köszöntötték az újat Mind kinn voltuk már az udvaron, amikor édesanyám nagy tálcán hozta és kínálta a pezsgőt koccintásra. Ágota mellettem állt, koccintottunk és megcsókoltuk egymást. Bár ne tettük volna, mert amíg én a poharakat bevittem odalépett Egon, ököllel nagyot csapott a hátába és sziszegte a fogai között, „Neked a kölyök az első, nem én?!”  Mikor bejöttek látszott az Ágota arcán a fájdalom, de nem tehetett mást, parancsszóra szedelőzködtek és elmentek. Hogy mi történt a továbbiakban sosem panaszolta el.

-                Nagyon szorgalmas és törekedő volt Ágota. Amikor lebontották az örökölt szülői házat és komfortosat építettek helyébe, belátta, hogy nagy az adósság, cselekedni kell, hátat fordított a begyepesedett hagyománynak, hogy a férfi el kell tartsa a családot és az asszonyé csak a házimunka és a gyermeknevelés, munkát vállalt. Addig járt és intézkedett, hogy felvették egyik bankba takarítónőnek négy órás munkaidőre. Az is jól jött. Közben akadtak irigyei, akik stímolták Egont, hogy jól megtermett falusi fiatalok az őrök, és nem kizárt dolog, hogy valamelyikükkel bratyizik Ágota, mert ő is szemrevaló. Több se kellett, állandóan, amíg asszonya délután dolgozott, ott ténfergett a bank előtt és kötekedett az őrökkel, amíg egyik megleckéztette. Akkora pofont kavart le, hogy Egon beleszédült, és a rendőrséggel fenyegette, ha sokat lábatlankodik a bank körül. Egy féreg volt Egon! Mikor megtudta, hogy a közelükben működő szövetkezetben, ahol bútorgyártással foglalkoztak, az új elnök a felesége rokonának a férje, rögtön intézkedett, hogy oda vegyék fel betanított munkásnak. Ágotát azzal győzködte, hogy teljes munkaidő és sokkal közelebb van, mint a bank. De epésen megjegyezte, hogy itt egyelőre nincs ismerős, akivel enyelegj!. Szegény asszony, ezt is elhallgatta, de kezdtek gyakrabban összejárni a rokonokkal. Egy kábult pillanatában Egon az elnököt kérte meg, hogy kísérje figyelemmel a feleségét, és az, amikor értetlenül figyelte, a fülébe súgta, hogy szeret fiatalokkal kajtárkodni. Vaszinak, a komának későn esett le a tantusz, de hirtelen mellen ragadta és rászólt, hogy ezt itt és most befejezze! De hát a féltékenységből kigyógyulni nem lehet. Ide is el-eljött program végén és várták a buszt. Egy alkalommal az egyik bankőr az út másik oldalán haladt el, s amint észrevette Ágotát kézlegyintéssel köszöntötte. Ezt vette észre Egon és hirtelen mozdulattal úgy oldalba vágta Ágotát, hogy összeesett, ő pedig a várófülkét megkerülve belépett a dohányboltba.  Onnan leste, és amikor látta, hogy csődület van körülötte, rohant és érdeklődött, hogy mi történt, könyökléssel haladva a tömegben felkiáltott, hogy engedjék közelebb, mert a felesége.!

-                Ezekért engesztelődve kiáltott fel Ágota, hogy sosem csalta meg. Szorosabban fogtam a karját és a temetőig nem engedtem el. Nem tudom miért, de egy régi sláger visszhangzott a fülemben: „Lassanként majd megtanulom én is, hogy lehet élni mégis nélküled.”. Már jöttünk hazafelé a temetőről, közeledtünk az Ágota házához. Látszott, hogy összetartóan már csak a torozásra készülő közeli rokonok voltak, de engem nem hagyott az énekfoszlány: „Elfelejtek minden rossz emléket, és ami szép volt megmarad nekem!” Pedig az életben inkább komisznak, és fölényesnek kell lenni, hogy mindenkinek fájjon! Gyakran ezt kell megtanulni!