Még csak észre sem veszi, hogy remeg a kezem. Ebből világos lett számomra, különböző dolgokat lehet nem előrejelezni egy túlfűtött csókból. Például, hogy kilenc óra tömény együttlét után másnap milyen mértékben képes közönnyel fordulni feléd.
– Itt írd alá.
– Nyomtatott betűkkel is?
– Igen-igen. Tessék. Önnek miben segíthetek?
Persze megbeszéltük, hogy ez a forgatókönyv játszik. Aztán mindig ott van az a sumák „de”, amit sosem mondunk ki… De jó lenne, ha titokban szeretnél. De ugye nem gondoltad, hogy nem fogok beléd szeretni? De gondolsz rám azért, nem? De mit érzel, amikor túl kedves vagyok valaki máshoz? De ez köztünk több is lesz, ugye? Különféle időtöltések enyhítették a „de” kezdetű mondatokon rágódásom súlyát: befejeztem a háromszáznegyvenhat oldalas kisregény olvasását, amit már két hónappal ezelőtt elkezdtem. Szegfűket virágoztattam magról. Kiszanáltam minden régi vacakot a szekrényeimből és a fiókokból, lévén, hogy gyűjtögető típus vagyok. Tizenhét filmet töltöttem le és néztem meg. Elkezdtem futni és Rubint Réka popsigyakorlatait nyomom a szőnyegen. Meditálok majdnem minden reggel, ahogy csillagokat is nézek éjjelente, miután ő elment. Azonos állapot a szingliséggel. Hivatalosan az is lennék, nem? Főleg azokon a napokon, mikor nekem az irodájában van aláírni vagy ügyintézni valóm, vagy éppen egyszerre találjuk magunkat a nyomtatószobában, és ő megrendíthetetlen érdektelenséggel kommunikál velem. Ilyenkor felötlik bennem, hogy mi a franc miatt gondoltam úgy, hogy nekem majd ennyi is bőven elég? Elég lesz egy olyan, aki nappal nem akar szeretni. Hogyan jellemezzem az ilyet? Szerelmet kölcsönző egyén? Nem… Alkalmi szerető. Nem, még ez se. A pasim. A nagy fenét! Akkor mi? Szexpartner.

De most tagadjam magamnak, hogy nem használom a szívem is? Abban a pillanatban használom a legintenzívebben, mikor elkezdi. Azt! Akarja, ezért úgy csinál, mintha szeretne is. Kezdek rájönni, tévedés, amikor azt hittem, izgalmas lesz csak szexet játszani. De üres. Ha nincsenek érzelmek, akarom, hogy legyenek. Ahogy jogot is akarok, mindenhez. Jogból nem olyan jó hiányt szenvedni. Például, nincs jogom kéretni magam, mert megbeszéltük, hogy ez nem az a játék. Ő beszélt, én beleegyeztem. Helyeseltem is, nyugi, én sem vagyok ártatlan! Most pedig ilyen furamód játsszunk, és kezd egy kissé rosszízű lenni ez a játék. Tömény elbaszottság. Ő az unalom elűzése és a libidója kedvéért, én meg a szeretethiány miatt csavarok még ki belőle valami ihatót. De olyan rossz ezt inni… nem oltja a szomjam. Megposhadt, nem is iható! Mégis iszom, akkor is, ha elfogadom a tényt, miszerint a kinyitni való ajtókat az ember sosem veszi észre maga előtt, ezért marad. És mert szar egyedül átsétálni azon a kibaszott hosszú folyosón, ami az ajtóhoz vezet! És én sem akarok menni igazán. Nevetséges gyengeség. De jobb ez, mint szomjan dögleni, nem? Őszintén szólva, élvezek alatta szomjasnak lenni.

Elmélázom rajta az irodából kifelé jövet, de a folyosón már Linda jut eszembe. Különlegesen rendszertelen életmódot folytatott Linda. Követhetetlent, soha nem kikövetkeztethetőt. A fiókos szekrénye legmélyén bújt meg az a doboz, amit ő rendszeresen elővett. Egy pár babatutyi, egy kötött kék sál, egy kiskesztyű és két apró babaruha lapult a mandalamintás dobozában. Az ágyneműtartója sarkában elrejtve pedig nyolc darab óvszer egy tízes kiszerelésűben. De se nem akart még gyereket, se nem akart száraz, csak szexualitáson alapuló viszonyt folytatni. Tartós kapcsolata nem volt, csontszingli, csontszárazon. A viselkedése mostanában – április tizenhetedikét írtunk –, ha egy kicsit kellően hallgattam és figyeltem, megállapítható volt a labilissága. Ezt is akarta egy kicsit, azt is akarta egy kicsit, de egyiket sem meghatározóan jobban a másiknál. De legalább a tudatosság benne volt: tudta, hogy nem tudja, mit akar. Akar-e szerelmet, holtomiglan-holtodiglant, leánykérőset, gyerekszülőset, felnőttfélét? Vagy Isten ments még, hova tűnne az őrült fiatalság? Most olyan ijesztően ködös az egész, mondta tizenkilencedikén. Huszonnegyedikén pedig közölte a magán tett észrevételét: tetszik neki valaki. Sokfajta tetszés hagyta el a száját, mondta. Tetszik a feje, olyan aranyos. Tetszik, hogy ennyire lázad, felráz. Tetszik, ahogy bánik velem, milyen figyelmes! Tetszik, hogy nem lennék egyedül. Tetszik, hogy csak két utcát kell gyalogolnom, és ő az enyém. Tetszik a közönye, az Isten áldja meg! Tetszik, amit a szeméből olvasok ki: „kellesz most azonnal, cica!” Tetszik, hogy ilyen fiatal, nem érzem magam kiégettnek. Tetszik, hogy ilyen érett, de furcsa, talán ebből az érettségéből adódó, hogy sosem mosolyog senkire boldogságból, én pedig élvezem a kihívást, hogy boldoggá tegyem! Tetszik, hogy egykönnyen nem fogom megkapni. Tetszik, hogy teper, akkor is, ha én az elérhetetlent játszom. Tetszik, hogy egy olyan férfit, aki nem tetszik, a kedvessége és a kitartása széppé varázsol. Tetszik, hogy reggelre hagyott egy tábla Milkát a közös szekrényünkben azzal az üzenettel: „Remélem, jól indul a napod.” Tetszik, hogy sebezhető és én megvigasztalhatom. Tetszik, ahogy csipkelődik. De a legtöbb esetben, tetszik, hogy nem szabad! Sok mindenért tetszettek már fiúk neki, felsorolta. De most egészen ijesztőbb dolog miatt tetszik neki valaki: „már abba is beleremegek, ha csak rám néz”. Ezt mondta ezen a bizonyos április huszonnegyedikén. Harmadikán pedig összejött valakivel, akit Tibornak hívnak és egyáltalán nem remeg bele, ha rá néz.

“Csinos vagy ma” – csipogott a mobilom. Sms a négy irodával arrébb dolgozó férfitól az asztalnál, úgy negyed órával a munkaidőnk vége előtt. Nem akar egyedül otthon lenni, olvasom a sorok között. Visszaírjak? Dögölj meg, barom! Írom is már, de kitörlöm. Ahogy az sms-t is, ami burkolva rejti a kérdést, hogy ma ráérek-e. Péntek van. Úgy döntöttem, ma negyed órát igazán megérdemlek, hogy lecsípjek a munkaidőmből, ezért fogtam a cuccom, és becsuktam magam mögött az ajtót. De kínos, amikor feszeng bennem a kétely. Az épületből kifelé menet egyre jobban érzem. Szörnyű cselekvési ingerem támad, valamire muszáj jutnom, viszont kényszerítenem kell magam, hogy ne csináljak hülyeséget – abszolút a magam érdekében. Nem is annyira a kétely mardos, hanem ez a pokolian égető bizonytalanságérzet, ami néha kősziklasúlyként megüli a gyomrom. Rá gondolok, még nehezebb. A tegnapelőtt este jut eszembe, rám szakad még két kiló, speciálisan a gyomrom legközepét célozva. Eszembe jut, ahogy a szekrényhez lépek, hogy a polcra tegyem a háromszáznegyvenhat oldalas regényt, amit az ágyon felejtettem, ő pedig átkarol gyengéden és a fülemben hallom a lélegzetvételét. Tudom, hogy tudna szeretni is. Hallom a szuszogásán. A szuszogásából tisztábban hallani, hogy jól esik neki a közelség, mint a szavaiból. Amikor beszél, elbizonytalanodom. Női mivoltomból kiindulva egyértelműen több esély van arra, hogy túlmagyarázom a dolgokat és csúnyán tévedek a remény miatt, ami elárasztja az egész testem, mikor velem van és mikor nem. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy minden velem töltött percét a kimondottan jó színészi tehetsége miatt hiszem annak, amit napközben képes csupán a közönnyel a földig rombolni. Emlékezem, milyen közel húz magához és milyen szorosan körém fonja az erős karját, mielőtt elköszön. Amikor nem figyelek rá, de ő közelebb jön, hogy a fülem mögé tűrje a hajam, aztán megcsókol, nekem pedig tollpihévé válik a kőszikla, és beleremeg a gyomrom az érintésébe. Abba az érintésbe, amire azokban a pillanatokban emlékezem, mikor a szemembe sem néz, ha elé kerülök a munkahelyen. Biztos, hogy ez az ember volt, aki éjjel szeretett? Biztos, hogy nem kapott amnéziát és felejtett el hirtelen mindent, ami történt? Biztos, hogy nem csak egy szörnyen rideg, érzéketlen emberről van szó, aki nem ismer határokat és nem számít neki fikarcnyit sem az, hogy én ettől hogy vagyok? Ki lennék én neki? Aki éjjel ott van, de nappal lehet őt levegőnek is nézni?

Levegő voltam, iszonyúan lényegtelen köd. Számára. Vagy játék. Egy jóízű játék, ami valóban semmi több egy játéknál! Élvezi ezt a fajtát, neki ez az érdekes, ez az éltető. Én pedig minden alkalommal, mikor másnap rám se néz, ha elmegy mellettem a folyosón, rájövök, hogy nem az érzelmi bizonytalanságra lettem én teremtve! De kétség sem fér hozzá, hogy minden egyes gyomorszorító kínzó sajgást úgy megérdemeltem, mint az életfogytiglant egy könyörtelen gyilkos. Magam választottam az utam. Én voltam az, aki rábólintott egy ilyen szörnyen megalázó viszonyra. Én engedtem be a lakásomba. Én bújtam a karjai közé, én csókoltam meg. Senki nem kényszerített, senki, csak a vágy, hogy közel legyek valakihez és a lehetőség, amit ő testesített meg. Lassan körvonalazódik, hogy inkább várnom kellett volna még valami hozzám méltóbbra, mint elfogadni az adott rosszabbat. Mert most jól benne vagyok a szarban. Hogy kecmergek ki, még nem tudom. Úszok a szarmedence legközepében.

– A szerelem teszi – rázta a fejét Linda. – Az eufória hazudik, aztán hazugságra kell épüljenek a terveid – magyarázta Linda a kisasztalnál a kiskonyhánkban, ahol palástfű és cickafark teakeveréket szürcsölt a barna pöttyös bögréjéből. – Ezért jó nekem Tiborral. Ott nem hazudik nekem semmiféle boldogsághormon. Csak a realitás. Így próbálj beleszeretni valakibe! Ha így is megy, ő a nyerő. A hirtelen jött szerelem mulandó. Na és ma is jön?

– Nem – mosolyogtam. – Ma nem. Többet nem, beszéltem vele – mondtam, persze hogy is beszélhettem volna vele, mikor levegőnek néz, és légnemű létemben a hangom sem létezik?

– Dobtad? – nézett fel rám a szalámis szendvicse felől.

– Ugyan már, hogy dobhattam volna? Nem is volt az enyém. – Most mondanom kéne valamit, amitől rájössz, hogy azért titkon szeretett, nem? Egy olyat, amit te nem vettél észre, de én láttam rajta. – Tudsz ilyet mondani? – csillant fel a szemem. – Tudnék, ha kitalálnék. – mosolygott kissé meg nem értően. – Este nézzünk be az Atlaszba. – De valószínűleg ott lesz! – Igen. Valószínűleg ott lesz… Hát nem volt ott! Nem volt ott körülbelül negyedtizenegyig. Aztán megjelent. Én pedig felvettem a pózomat: a legtökéletesebb közönyt sugárzó pózt, amit csak nyújtani tudtam. Nem figyelek rád, nem figyelek rád, mantráztam magamban, a rohadj meg, rohadj meg mantrát követően. De nem tudtam igazán komolyan gondolni. Úgy jelent meg, hogy kétség sem fért bennem ahhoz, hogy ő a legjobb pasi a buliban! Meglehet épp azért, mert senki másra nem tudtam figyelni. Elsuhantak mellettem, szellemként táncoltak körülöttem, lényegtelen háttér volt az összes hímnemű, aki nem ő volt. Unottan elnéztem, mikor észrevettem, hogy valaki kinézett magának. Kicsit fel is háborodtam: hogy gondolja ezt, mikor engem csak egyvalaki érdekel? És ezt miért nem tudja? Nem látszik a felé tett érdektelenségemen meg a mosolytalanságomon, ami mellesleg gyönyörűen felfesti, milyen egy pökhendi nő? – Mit iszol, drágám? – Semmit, kösz. Van még – válaszoltam, és elgondolkodtam, vajon mi a fészkes fenéért közelít mindenki azzal a mondandóval, ami vagy az alkoholról szól, vagy arról, hogy gyere táncolni, cica… Miért nem kérdezi meg senki, hogy itt van már, akit vársz? Vagy miért nem jön oda ő, akit várok és visz el ebből az egész hangos ricsajból? Miért nem érti meg ő, hogy vele akarok lenni, nem száz másik alkohol ittas barommal? Nem való nekem a buli, ha nincs rendben a szerelmi életem. Mondanám, ha lenne szerelmi életem! Mert most csak viszonyom van. Valami megmagyarázhatatlanul felkavaró viszony, amivel nem tudok elszámolni magamnak. – Na… biztos iszol valamit, nem vagy szomjas? Egyébként csinos vagy! – Köszönöm! – Koktélos vagy, látom én rajtad! – folytatta töretlen lelkesedéssel. – Eltaláltam? – El! – mosolyodtam el mégis. Épp azért, mert pontosan az ezt megelőző pillanatban fordultam hátra, és megláttam bejönni az ajtón: őt. – Egy bacardi koktélt, légyszíves! – szólt a pultos férfihez. – Nincs már cukorszirup hozzá! – Akkor mi van még? Az a Cosmo izé jó lesz, drága? Ami van a Szex és New York-ban… tudod! A nővérem nézi. – Mi nem készítünk Cosmopolitant – mosolyodott el a férfi. – Á, hol van az a kurva itallap? – Fent a falon! –mutat fel a férfi az ujjával kissé idegessé vált arcot vágva.
– Tudod mit, jó lesz egy sima vodkanarancs is! – szólok oda Misinek. – Akkor egy vodkanarancsot! Na, csak ha van vodka meg narancs, persze! Kibaszott nagy a választék, mondhatom baszdmeg –mormogta az orra alatt. – Hogy mondtad, gyerek? – Semmi, a hölggyel beszélgetek! – mosolygott a férfira, majd elfordult és halkabbra vette. – Nyomorék… – Azt se tudtam, hogy kint voltál külföldön. – De bizony! Három hónapot! Aztán hazajöttem… Ha láttad volna, milyen gusztustalan volt a meló. Vágóhíd! Nem bírta a gyomrom azt a sok bensőséget. De legalább megvan a kocsi, amit akartam. Majd hazavihetnélek, ha van kedved. Akár most is. – A barátnőmmel vagyok, kösz.
– És hol van a barátnőd?
– Igazad van, már egy jó ideje nem láttam. Meg is kéne keresnem! – de Linda helyett csak kibúvót kerestem, hogy leléphessek Misitől, meg attól a gondolatától, hogy ő esetleg haza akarna vinni engem.
– Most?
– Aggódom érte, tudom, hogy milyen. Beiszik és képes minden jöttmenttel leállni táncolni.
– Talán vihetnénk a barátnődnek is valami ütős piát!
– Most érte megyek. Örültem, Misi. Köszi a vodkanarancsot! – Majd még beszélünk, Kitti! – Ágnes vagyok! – szóltam vissza, de nem számított… a fontos nem ő volt.
Úgy mentem ki, hogy nem néztem rá, pedig tudtam, hogy hol áll. Éppenséggel mellette mentem el – úgy, ahogy ő szokott elsétálni mellettem a folyosón, úgy, ahogy a szemembe sem néz, mikor viszek neki egy dokumentumot, úgy, ahogy mindig viselkedik velem nappal. Bármennyire is jólesett a tudat, hogy valószínűleg nem érti ezt az egész közömbösséget részemről, olyannyira rosszulesett a puszta gondolat is, hogy nem csókolhatom meg! Hogy nem érinthetem meg legalább a kisujját, miközben elsuhanok mellette, hogy tudja, gondolok rá. Túl sokat is gondolok! De ez csupán a megvonásoktól van, tisztázom magamban, az “éjjel szeretlek, de nappal, kérlek, csináljunk úgy, mintha nem ismernénk egymást” dologtól, ami egész egyszerűen úgy a szívembe karmol néha, mintha a legélesebb körmöket érdemeltem volna ki büntetésképpen. Hogy mit vétettem? Elég sokat. Ha tényleg létezik a karma, úgy tartottam, most kaptam meg a hús-vér megtestesült karmavégrehajtóm! Lerövidíteném szégyenérzetemtől indíttatva, hogy így telt az éjszakai bulizásom: a közönyt úgy tartottam magamon, mintha az életem függne azon, mondanám. De nem érzek késztetést hazudni róla, hogy erősebbnek tűnjek magam előtt. Ha erős lennék vele kapcsolatban, nem hallanám a bizonytalanságot a mondatomban. Azt hiszem, hogy eddig én mindent tudtam vagy feltételeztem. Bárki állt előttem, nem remegett meg egy sejtrészem sem, mert tudtam irányítani a dolgokat, hiszen ott lapult egy egész taktikai lista a fejemben. Olyannyira sűrűn használtam, hogy életem fiatal éveinek derekán el kellett gondolkodnom ezen az életformán: vajon a mindent irányítani akarásunknak köszönhető, hogy elérünk a kiégettség szintjére? Amióta őt ismertem, olyan kibogozhatatlan az egész vele való dolgom, hogy nem áll rendelkezésemre a mindent tudás, viszont pár dolgot tisztán láttam vele kapcsolatban. Olyannak tűnt, mint aki nem szeretett még senkit igazán, ez megnyilvánult minden kis porcikájának mozdulásán, ahogy gyengéden megérint, aztán egy másodpercnyi gondolatváltás, amely végbemegy benne, és ő olyan tahóvá válik, hogy nem lehetne letagadni, valami ellen egészen biztos védekezik. Sejteni merem csak, hogy nem voksol a hűség mellett, ahogy az elköteleződés mellett sem. Rettenetes módon egoista és önérzetes volt. Ő nem kötődik, nem ragad le. Ágról ágra szálló veréb, aki viselkedésének megszokottsága ellenére sem érti, miért nem talál végre otthont magának? Kikéri magának az egészet, mikor valaki számonkéri rajta, miért nem hajlandó már szeretni? Még rosszabb: maradni! Látszólag felnőtt, közelebbről gyerekeszű. Bizonytalan. Ilyen lehetett ő, hogy nem ismertem igazán. A rosszat sokkal előbb megláttam benne, ezzel magyaráztam a magam vigasztalására azt, hogy mi az oka annak, hogy nem szeret. Az egocentrikus szívem sértődött meg! Mentségére, tudom, mi az oka a viselkedésének: keresett valamit minduntalan és hajthatatlanul, nem érte be kevesebbel vagy éppen megfelelővel, perpillanat eléggel vagy akármivel, akárkivel pedig? Isten ments… Soha nem állt meg, soha nem kötött ki egyik parton sem, mindig csak ment és keresett, talált is néha. És most ebben a néhában ott voltam én. Az, hogy velem is csak játszik, meggondolatlanul, semmi több nem volt, csak annyi, hogy neki a játék az élet. Pedig nem az ellenség ül vele szemben, hanem legtöbbször csak egy ugyanolyan, mint ő. Aki ugyanúgy retteg, hogy a szeretésbe megint bele kell halni.

Ezért sem ködösíthetek. Nem mondhatom, hogy nem remeg a kezem, mikor a közelemben van. Azt sem mondhatom, hogy nem látom néha rajta egy véletlenül elkapott pillantásában azt az egy dolgot, ami ellen próbál védekezni. Letagadni. Ellentmondani magában. Nem kell a sztereotípia, még a sértődöttségemből tett megindoklás sem kell, amit folyton magyarázok magamnak, hogy ne zavarjon annyira ez az egész alulértékelés. Engem értékel alul. Nem közönnyel folytatódott az éjszakám, csupán olyan egyszerű okból, hogy nem akartam, hogy közönnyel folytatódjon… valamit akartam, valamit tudni. Közelebb jutni, letisztázni. Meg sem fordult a fejemben, hogy én hajlandó vagyok még egy éjszakát érzelmi bizonytalanságban tölteni! Egyszercsak ott állt a terem egyik végében, mikor én már egy ideje ültem egy asztalnál. Felé fordultam. Nem az irodában vagyunk, ezért történhet az, hogy most mereszti a szemét. Csak annak tudhatom ezt be, hogy épp megfelelő a helyszín, ahol már létezhet a mi valóságunk. Mint egy furcsa párhuzamos univerzum, ahol ha hétfő lesz, újra belecsöppenünk abba, ahol nem ismerhetjük egymást. Nem, mert nem ismerjük egymást! De most, ha elfordulok is, érzem a bőrömön a tekintetét. Remeg a kezem már, mikor felállok az asztaltól. Felé tartok, ez csak a sör miatt lehet. Megittam már párat a vodkanarancs mellé. Bámulom őt, megtorpanok. Kérdőre vonom a tekintetemmel, ő pedig megérti. Még csak azt sem tudom, mit van jogom kérdőre vonni… de akkor is, ő valamit megért belőle. Lesüti a szemét, és mintha ezután sóhajtott volna egyet, majd ajkait elrejtette a pohara mögé. Ez az egész az ő szabálya, én pedig próbálom betartani. Kissé érezteti, hogy muszáj betartanom, különben ebben a szabályszegésben elveszíthetem. Észre sem vettem, hogy mióta nem akarom elveszíteni… De elindul a lábam, fel sem fogom, mondom, ittam pár sört. Az egyik lábam a másik után teszem, senki nincs az utamban, közben olyan hangos a zene, hogy úgy érzem, segít a rettenetesen hangos dübörgésével az érzelmi bizonytalanságból kiszakítani a szívem. Mégis, a bizonytalanság csak mellékesen van a szívemben. Valami más, fontosabb kezd életre kelni odabent. De a bizonytalanságot tűröm, nem számít, ha felemészt. Tűrtem pontosan hét másodperccel ezelőttig, míg meg nem indultam felé. Azt hiszem, kezdem összetéveszteni, melyik dübörög bennem a leginkább: a zene vagy a kételyek. Minden alkohollal átitatott lépéssel közelebb kerülök, pedig látom, hogy ő ezt nem tudja mire vélni. Megbeszéltünk valamit! De hajt hozzá az a dolog, amit nem vettünk figyelembe szerződéskötéskor… azt, hogy elkezdett a szívem is működni. Látom a zavarát az arcán, mert jövök. Körülnéz, vajon ki fogja látni? Visszanéz rám, mindenki látni fogja! Ne csináljam, maradjak, üzeni a szemével… az önbecsülésemet így a legtökéletesebb módszerrel rombolja a földig. Elgondolkodok ismét, vajon bennem van-e a hiba, hogy nem akar engem hivatalosan? És én érzem, hogy már a lábam is megremeg. Ennek már semmi köze az alkoholhoz! Pár lépést teszek még, tudja, hogy odaérek. Ahogy egyre közelebb vagyok hozzá, észreveszem, mintha elgyöngült volna ő is. Ha nem lennék kissé részeg, megesküdnék rá, hogy úgy néz rám, mintha összetartoznánk, mégis minden porcikájával fél ettől az egész összetartozás dologtól. Majd balra fordulok, elnézek mellette… elkapom egy haverom kezét, és úgy táncolok, mintha egy cseppet sem fájna.