*********************************************************

      Kellemesen simogató illatok, melyek körbevesznek, átölelik a testemet és felhevítik érzékeimet. Hihetetlen, mennyire relaxáló. Minden levegővétel egy-egy kincs az élettől, ezt nem szabad elpazarolni, főleg nem itt, ezen a szent helyen. Az egész létemben érzem, ahogyan a békés nyugodtság eláraszt engemet. Csupán egy álom része vagyok, mégsem érzem valótlannak. Minden egyes reccsenés, melyet a határozott, mégis kíváncsi lépteim alatt erőtlenül töredező faágak kiáltanak, és minden szívet melengető nyári szellő, melyek játékosan szólítják táncra a hajamat, a ruhámat... nos, soha egy pillanatra sem kételkedtem valóságukban.

      Sűrű erdő vesz körül, zöld, minden fényt megszűrő lombkoronája védő palástként pihen a fejem fölött. Érintetlen királyság ez, melynek földjén egyedül a természet uralkodik, s a terrán csak egy hívatlan vendég. De van egy hely, ahol mindez máshogy működik, épp oda vezetnek fáradt lábaim. Egy hely, ahol háborítatlan harmónia létezik, ahol az intelligens élet nem egy betolakodó, hanem egy tárt karokkal várt vendég.

      Mélyen a Keleti Régió rengetegében van egy tábor, mely az otthonom, a menedékem a bús és boldog időkben egyaránt. Immár csak az esőtől csillogó fűmező választ el a kaputól, így ismételten szemügyre vehetem, ahogyan a magas, mészfehér épület a fejem fölé tornyosul.

      Nesztelenül lépkedek egyre közelebb, de félúton váratlan érzés üt meg. Megállt az idő, s vele minden más is. Megállt a levegő s elnémult a sűrű erdő gazdag faunája. Mint egy tengerparti hullám, mely emberfeletti földregést követ, a fagyott mozdulatlanság átsöpört a völgyön. Még e kedves pillangó is - ki mellettem repked a dolgára - rezzenéstelenül áll a levegőben. Talán fel sem fogja, hogy mi történik most vele, sőt, az is lehet, hogy semmi sem fog feltűnni neki, ha egyszer vége lesz. De nekem igen. Én vagyok az egyetlen, kire nem volt hatással ez a titokzatos erő. És mi végre? Olyan, mintha közvetlen nekem szeretne mutatni valamit a természet.

      Belépek a tágas csarnokba, az üresség fogad. Síri csend van, de ez érthető, hisz én vagyok most az egyetlen létező. Első gondolataim máris Lily körül forognak, nem hezitálok, tudom is, hogy hol van. A gyengélkedő az ő helye, a saját kis uradalma, ahol nyugalomra lelhet. Tőlem balra áll az ajtó, nyitva, s ezt furcsállom. Belépek a kis terembe, kíváncsian, és mosolyogva látom, hogy itt viszont nem egy személy van, de rögtön három. Sejtésem igaz, ők is mozdulatlanok, észre sem veszik, hogy itt vagyok. Márk és Arilyn a hívatlan látogatók, a lányhoz jöttek, de feltételezem, ő nem örül annyira ennek.

      Lily sosem volt egy nagy társaságkedvelő, legalább is szeretné, ha így gondolnánk. Nehéz beismerni, talán még önmagának is, de mindez csak álca, lelke sokat küszköd, az egyedüllét bántja. Most is a betegágyon fekszik, kisajátította a kényelemért, de az irónia hatalmas úr, még ezen a földön is, a lány most sietve próbál menekülni. Az arcán ritka félelem lakozik.

      Arilyn áll mellette, s csak most veszem észre, hogy mi is ment tönkre. A lány megbotlott a gurulós eszköztálca egyik lábában, és az ujjai közt szorongatott forró tál levessel együtt dől előre ijedten Lily irányába. Még szerencse, hogy megállt az idő, hisz a vörös hajú szépségnek így maradt még egy kevéske pillanata az életre. Eddigi idővonala csúfos véget fog érni, amint a gőzölgő folyadék a halálra rémült szőkeséget - kinek máris ott motoszkál a szemében a düh, mely még talán annál a most főzött ételnél is jobban forrong - eléri.

      Márk közvetlen mellettem áll, nekitámaszkodva a szekrénynek, távol a két lánytól. Üzletiesen hibátlanra szabott barna öltönye mentes minden gyűrődéstől, mindig is vallott rá a rend és a tisztaság, ez ő. Tágra nyílt szemekkel figyeli az előtte kibontakozóban lévő eseményeket, szája máris nevetésre kerekedett. Csupán elképzelni vagyok képes, hogy mennyire fog tetszeni neki a két lány kölcsönös szenvedése.

      Elhátrálok, mosolyogva, nem szeretnék itt lenni, mikor a mozdulatlanság elszáll tova. Lesz itt kiabálás, csörömpölés, köszönöm, én nem szeretnék a részese lenni. Tudom, Márk is követni fogja a példámat, személyes tapasztalatból tudja: Egy dühödt Lilynél nincsen rosszabb!

      Kint a csarnokban fényesség fogad, de már hozzá szoktam az évek alatt. A magasan elhelyezkedő plafonokon sorokban állnak félgömbszerű lámpák, melyeket a tetőn elhelyezett napelemek táplálnak energiával. Képtelenség felnézni és a vakító látványt nem megemlegetni. Máig nem tudom, hogy milyen szerek hatása alatt gondolták ezt így ki...
      Egy kicsivel odébb egy másik ajtóra lelek, mely a gyengélkedővel szemben lévő déli falba van beépítve. Egyszínű a hófehér környezettel, de nem mechanikus, mint az imént elhagyott társa. Lefogom a kilincset, mély levegőt veszek. Ez a Tornádó Völgy osztályterme, ahol a fiatal elmék a tudásszomjuk oltására képesek. Dexter sok időt eltölt itt, ő felel a tanításért, már amikor ezen szolgáltatás szükségeltetik. Intelligens, okos, de mindezen felett gyors gondolkodású fiatalember. Kár, hogy a mérhetetlen pesszimizmusa nagymértékben visszafogja őt ebben.

      Kíváncsi vagyok, vajon kiket találok itt a végtelen mozzanat fagyában? Nem várakozok sokáig, a kényelmetlen furdalás az oldalamban erősebbnek bizonyult, mint hittem. Óvatosan benyitok, bár tudom, hogy felesleges ilyen körülmények között lopakodnom. Őszintén szólva nem nagyon lep meg az elém táruló látvány, három terrán aurája tölti meg a nagyobbacska szobát.

      Két fiatal ül a padokban, Norbert és Szandra. A többiekkel ellentétben nekik eddig nem volt rendes oktatásuk, vagyis, nem volt zökkenőmentes, így hát igazából csak ők azok, akikkel Dexter néhanapján foglalkozott. Egyikük sem figyel az előttük álló élő lexikonra, el vannak foglalva a saját kis világukkal. Norbert keményen küszködik nehogy elaludjon, de talán éppen csak az idő megtorpanása akadályozta meg, hogy feje erőtlenül a fa asztallapra boruljon. Mellette ül Szandra, a kis energiabomba, ki éppen egy magányos légy jelenlétének szenteli minden figyelmét. Örömmel nézegeti a piciny rovart, valószínűleg még a külvilágot is kizárta. Felpillantotok, Dexter arcát figyelem, ahogy szemügyre veszi a két lustaságot. Mély sóhajtásra készül, szerencsére azonban Lilynél nagyobb önuralom lakozik a gyenge testben. Közömbösség az igazi jellemzője, elfogadja a dolgok alakulását, nem ellenkezik a történések menetével. Inkább rájuk hagyja a lustaságot, mintsem hogy figyelemre utasítsa őket.

      Tovább sétálgatok a csarnokban, majd végül a nappaliba tévedek. Itt is örömteli élet fogad, más nem is lehetne. Zsolt és Daniel tartja a heti kártyapartiját egymással, Jessica pedig érdeklődve figyeli az eseményeket a harmadik székről. Számára viszonylag új ez a világ, sok mindent nem ismer még. Aranyszőke haja rálóg az kemény faasztalra, mely fölé odahajolt, de ez nem zavarja a srácokat. Aranyos érdeklődéssel figyeli a furcsábbnál furcsább alakokat felmutató kártyalapokat, próbálja megérteni a szabályokat.

      Zsolt és Dan - a két nagy partiarc a völgyben - gyakran összeülnek, hogy előrukkoljanak valami őrült ötlettel, hogy feldobják itt az életet. Daniel, habár a hosszú karimás, fekete kalapja alól aligha látszódik ki az arca, most feltételezhetően egy rendkívül kiábrándult arckifejezést mutathat kifelé a világnak, miként ellenfele örömmel kap a fiútól elnyert nagy összeg nyomába. Hiába, ennyi év után sem tanulta meg, hogy nincs esélye egy vérbeli szerencsejátékos ellen. Látom Zsolton az örömöt, az önelégült vigyor, és tudom, hogy már alig várja, hogy elkürtölje újbóli győzelmét a nagyvilágnak. Különben is, gazdag család leszármazottja, imádja a hírnevét, a pénzt, és egyben ő felel azért is, hogy a Tornádó Völgy a média közepén mindig helyet találhasson magának. Az ilyesfajta törekvéseiben általában egyedül Daniel támogatja, a többiek inkább ellenezni szokták a kamerákat. Nos, igen, ha Zsolt a külvilági kapcsolatok fenntartója, akkor Daniel tölti be a nagykövet szerepét. Karizmatikus, elegáns, rámenős, könnyedén elintézi a dolgokat. Bármilyen összejövetel is legyen, mindig ő lesz a társaság középpontja.

      Maradnék még, élvezném a humoros jelenetet, de tudom, nem lehet, valami késztet a továbblépésre. Felpillantok, fel, a létra útját követve, és látom, nyitva van a tetőre vezető csapóajtó. Ki lehet odafent ilyenkor? Felkapaszkodok, megteszem az első pár lépést. Ha jobban belegondolok, akkor tudom, hogy úgy is Maverick lesz kint. Ki más választaná a békés nyugalmat, távol a Tornádó Völgy őrültségeitől?

      Mikor végre felérek, nem várt látvány tárul a szemeim elé. Az épület mögött, a kis mesterséges tó körül intenzív csata dúl jég és tűz között. Sandrát pillantom meg először, a felszínből kiemelkedő keményre fagyott vízoszlopon állva. Csendes lány ő, ritkán szólal meg, pedig értelmes egyéniség, sok jó ötlettel. Igaz, a feje mellett elsuhanó lángcsóva most elég sok kétséget fektetett az arcára.

      Ágnes az ellenfele, ki a partvonalon körözve próbál keresztülhatolni a lány védelmén, sikertelenül. Sandra minden támadást könnyű szerrel hárít, most, ebben a megfagyott pillanatban is hosszas jégfallal védelmezi a testét. Lelki szemeim előtt elevenedik fel a küzdelem. Látom, ahogy Ágnes szüntelenül csak támad és támad, nem gondolva semmi nemű taktikára. Nem szokott előre tervezni, szentül hiszi, hogy puszta erővel bármit el lehet érni. De egy valamit gyakran kifelejt az egyenletből, és úgy tűnik, hogy Sandra is épp ezt próbálja kihasználni. A tűzharcosok a saját energiájukat égetik el, hogy lángokat lobbantsanak, így a harc minél hosszabb és hevesebb, annál kimerültebb lesz ennek a technikának a mestere. Sandrának egyszerű, ha van víz, amit megfagyaszthat, akkor azt a legkisebb erőfeszítés nélkül is hadba tudja hívni, formálni, s ha el is olvad egy kevés a perzselő lángoktól, azt szinte azonnal újra tudja pótolni. Eme lány pedig tökéletesen űzi a védelmi taktikákat. Nem is kell támadnia, Ágnes saját magát fogja legyőzni a kapkodásával. Hacsak a vöröshajú démon nem kap végre észbe, akkor vehetjük úgy is, hogy már réges-régen eldőlt ezen csata kimenetele.
      Hátat fordítok a tűzben csillogó jégszilánkok táncának. Igazam volt, Maverick személyét találom itt pihenni. Békésen támaszkodik háttal a szervizkamra falának, merengve nézi a naplementét. Mindig is a világ gondjai zavarták. Nincs nap, hogy ne gondolna a jövőre, a létezés értelmére... a harca, melyet eme világért vív. Bár Lily bagázsát a háta közepére sem kívánja, még neki is be kell ismernie, hogy a Tornádó Völgy szépsége a tökéletes helyszín egy kis pihenésre. May áll mellette, kedves húga mindenben támogatja őt. Tudja, hogy mekkora nyomás nehezedik bátyjára, ezért igyekszik a lehető legtöbbet segíteni neki. Anyjuk meghalt a szülésben, apjuk merénylet áldozata lett, így a világ megmentéséért vívott frontvonalon egyedül képviselik a terrán népet.

    Kelletlen hideg rázza meg a testem minden porcikáját, érzem, figyelnek bennünket. Keresni kezdem a szúró tekintet jelenlétét, cikázok a napelem panelek labirintusában, és ekkor rájövök, hogy valójában nem is a közelből tapasztalom ezt a kellemetlen szorongást. Fent, magasan a füves domboldal tetején, két ismerős alak körvonala bontakozódik ki a szemeim előtt. Jason és Xan. A szívem összeszorul, félelem tölt el, elképzelésem sincs, hogy mit kereshetnek errefele. Lenéző tekintettel bámulnak minket, mintha csak kísérleti patkányok lennénk egy ízléstelen játék keretében.

      Jason talán a legveszélyesebb, a Void lesi minden egyes szavát. Sötétlila, kemény bőr, ibolya színekben pulzáló erek; a sötét anyag, mely fölött uralkodik lassan az egész testét kárhozatba taszítja. Egyre jobban hasonlít egy förtelmes szörnyetegre, mintsem egy terránra, ki csak a velünk ellentétes utat választotta. Ezzel együtt azonban az ereje is növekszik, testének folyamatos, démoni korrupciójával az ismeretlen anyag felett egyenes mértékben nő a hatalma. Képes belőle bármit előállítani, legyen az penge, karom, vagy pusztán valamilyen építmény; portálokat nyit a Voidba, hogy hadba szólítsa annak bestiáit... Már nem tudjuk, hogy vajon meddig leszünk képesek feltartóztatni őt és az ismeretlen céljait. Bal oldalán Xan áll, ki maga az ismeretlenség megtestesítője. Őszintén szólva semmit sem tudunk róla. Még harcolni sem láttuk, minden konfliktust a partnere kezel... Kicsoda ő? Ez a tudatlanság jobban megrémít, mint Jason túlvilági ereje...

      Galambok repülnek tova, szárnycsapások felpezsdítő muzsikája jelzi számomra, hogy a fura jelenésnek immár vége van. Az idő felébredt hirtelen ájulásából. Csak egy pillanatra vettem le róluk a szememet, de a dombon álló párosnak máris nyoma veszett. Aggasztó. Ki tudja, hogy hol fognak legközelebb mutatkozni, és hogy milyen szándékokkal! Ekkor egy gyengéd kéz erőt sugárzó fogását érzem meg a vállamon. Hátrafordulok, s mögöttem Lilyt találom. Mindenki itt van fent a tetőn, nyugodt mosollyal jelzik számomra, hogy ne féljek, minden rendben lesz. Talán igazuk is van. Elvégre milyen fenyegetés lenne az, amivel nem tudnánk szembeszállni? Hisz mi vagyunk a Tornádó Völgy, az elit!

      Boldogan ellépkedek a peremhez, kitárt karokkal élvezem kellemes szellőt, mely keresztülsüvít a táboron. Velem szemben az égbolt bíbor színekben tündököl, a terrán naplementét innen a tetőről könnyedén látni a fák fölött. A többiek is csatlakoznak hozzám, sorban állnak mellém, hogy élvezzék a Keleti Régió... nem... az élet csodálatos ajándékát!  Lily lép ismét mögém, s én hátrafordulok felé. Barátságos, anyai tekintettel néz le rám, játékosan beletúr a hajamba, s én ismét nevető kisgyereknek érzem magamat. Daniel, May és Maverick, a Katona Kölykök Triásza is együtt foglal helyet a korláton. Ők a három nagy muskétás, ez nem is lehetne máshogy. Még Norbert és Ágnes is félretették erre a kis időre az ellentéteiket, hogy élvezzék ezt a megható jelenetet.

      Ha valaki kérdi, hogy mit jelent számomra ez a világ, én nem tudok tiszta választ adni. A szívem, a lelkem része. Egybefonódott az életemmel. S mégis, mindezek ellenére sem találom a tökéletes szót, hogy körülírjam az érzelmeimet. Éveken át hazudtam másoknak, hogy csak azért írok, mert szeretném elmesélni Lily, Maverick, mindenki történetét, a küzdelmeiket, az életüket... de ahogy itt állok, körbevéve a régi jó barátokkal, rá kell jönnöm, hogy a magam igazságával sem voltam teljesen tisztában. Mert itt nem pár karakterről van szó, nem holmi kitalált cselekményről...

    Én is szerves része vagyok, ez itt a Mi történetünk, a Mi közös világunk!

    S egy apró pillanatát sem bánom!