Útazás az éjszakába.

           Mire a határ közvetlen közelébe értünk, teljesen besötétedett, ezért aztán nagyon kevés esélyt láttam arra , hogy a tájból valamit is letudjak irni , netán megtudjak jegyezni,különbenis most az egyesszámú cél az volt , hogy a határ túloldalára kerüljünk. Hogy ezt megejthessük, a szárnysegéd hölgy összeszedi úti okmányainkat --röviden útleveleinket -- és elviszi valahova , valamilyen kivilágitott bódék irányába. Megjegyzem nem volt könnyű mutatvány , több mint ötven útlevelet kétkézben , legalább százméterre  elvinni, és bemutatni a határőröknek. Én például , megsem tudtam volna tenni mert egyáltalán nem tudtam , hogy hova kell vinni. És akkor  éreztem először ,hogy az öt euróm, nem került méltatlan kezekben , mert valamit még is tesz ez a hölgy, átjutásunk érdekében. De ez csak az én véleményem volt , mert volt olyan is aki egész más módon, szinte drámaian élte meg ezt az aktust, mert az útlevél átadásától  annak visszakapásáig , eggyet reszketett, mert egyfolytában attól félt, hogy a hölgy , pont az ő útlevelét fogja elvesziteni. De igaz, ami igaz, öt euróért nagyon ügyes volt , és senkinek sem vesztette el az útlevelét.Az is igaz,  hogy csak menet vitte egyedül , mert visszafelejövet , már hárman hozták , egy magyar , egy román határőr, és a mi szárnysegédnönk.

            És most következett a népszámlálással egybekötött névsorolvasás. Nem történt semmi különös, mert mindenki hasonlitott nagyjából a saját fényképéhez. Velem kapcsolatban csak annyi kifogása volt , a határőrfiúnak, hogy nagyobb a szakállam mint a fényképen. De kivágtam magam , mert azt mondtam , hogy a valóságban én is nagyobb vagyok mint a fényképen. Sőt, ha itt világossab lenne  azt is észrevette volna , hogy nem csak hosszabb , hanem  őszebb is a szakállam. Ezzel útunkra is bocsátottak bennünket a legnagyobb megelégedésünkre, hogy neki vághassunk a magyar pusztának, amiből aztán semmit vagy csak nagyon keveset volt szerencsém látni. De ettől az élet még  nem állt meg , sőt mintha megélénkült volna.

           Egyes televiziófüggők  kérni kezdték ,hogy kapcsolják be a televiziót. Amig  keresgéltek valami mindenki által elfogadott kazettát , gondolataimba merültem, a témával kapcsolatban. Mondom igy magamba ,három nyelvet ismerek tőbbé kevésbé, hátha kifogok valami olyan filmet amit értek is , és ha szerencsém van , még tetszeni is fog. De nem volt szerencsém, mert egy kétrészes angol akciókrimit tettek be, természetesen szinkron és felirat nélkül. Egy kicsit meglepődtem , hogy ilyen intelektuális társaságba csöppentem, ahol mindenki tud angolul. Legszivesebben elmeséltem volna valakinek , hogy én valahogy olyan helyre születtem , ami sohasem volt része  az angol koronabirodalomnak és soha sem kényszeritették rám az angol nyelv tanulását , hanem inkább az oroszt, amit viszont nem szerettem , pontosan azért mert kényszeriteték. Ezért aztán , most itt állok --dehogy állok, ülök-- és bambán nézem az orditozó, kardozó, lövöldoző, fehér, és feket katonákat , és halvány lila gőzöm sincs, hogy ki kivel van , és ki kinek az ellensége, és miért haragusznak ennyire egymásra.Aztán felfedezem , hogy nem mindenki nézi a filmet, hanem van aki beszélgetni szeretne a szomszédjával --akivel időközben összeismerkedett-- de ez nem olyan egyszerű mert ordit a tv, de ha lehallkitják a távolülők nem hallják a szöveget a motorzugástól.( Valószinű ezek azok akik értenek angolul) Hát nincsenek túl sokan, de manapság az angol a trendi.Újabb bizonyitékot nyertem afelől , hogy mennyire levagyok maradva. 

           Nekem ez a filmnézés nem megy, aludnom  még sohasem sikerűlt útazás közben,igy nem sok választásom maradt. Ezért, most olyan dologra vetemedtem amit világ életemben utáltam, kénytelen voltam belehallgatni a mások beszélgetésébe, és igyekeztem kikerekiteni a kimondott de általam nem hallott mondatrészeket. Igy tudtam meg , hogy az előttem ülő hölgy --aki már az utazásunk elején könnyed kirándulást tett az ölembe, székestől -- a bablevesbe csülköt főz, és vöröshagymával szereti enni. Csak remélni mertem , hogy előzőnap nem azt ebédelt.

           A busz nyelte a kilómétereket , a sofőr néha megszólalt, és elmondta , hogy ha kinézünk az ablakon , éppen a befagyott Tiszát fogjuk látni, és Szolnok város közelében vagyunk.Néhány másodpercig valóban láttuk a Tiszát , mert a hidról rávetődő fény láttatni engedte azt.  Aztán az utasok érdeklődni kezdtek , hogy mikor jutunk át a hegyeshalmi határon. A sofőr becsületesen bevallotta , hogy csak azt tudja megmondani , hogy mikor érünk a határhoz , hogy mikor jutunk túl az nem csak tőle függ. Egyébként,hat óra alatt szokott a magyar -osztrák határhoz érni, de addig még Budapest előtt még megállunk , egy egész félórára.Ekkor már hét órája voltunk úton, és a hó sürű hullásba kezdett, hogy még azt se lássuk , amit máskülönben láthattunk volna.