Indulás Oldenburgból.

           Az oldenburgi állomás előterében , mint egy félhektáron kerékpártartók sorakoznak --érkezésünkor nem figyeltünk fel rá mert akkor este volt  sötét,ráadásul félméteres hó. Most viszont délelőtt van süt a nap és plusz öt-hat fok a hőmérséklet. Jelenleg csa néhány kerékpár van benne , de nem telik bele egy félóra , és tartók megtelnek kerékpárokkal, és akik lerakták áramlanak be az állomás épületébe--főleg fiatalok , akiket a perceken belül induló vonatok sorra nyelnek el.Mert itt is ingáznak az emberek, ki iskolába , ki a munkahelyére , ki egyetemre.

          A mi vonatunk később indul --mondhatnám , hogy mi érkeztünk korán , mert bennünk van a keleteurópai kapkodás, az állandó minden ok nélküli sietés. Igy aztán van időnk bőven , hogy  elmélkedjünk bámuljunk. Az óriási állomás csupa lüktetés , félórára elcsendesül minden , majd mint egy vezényszóra újra áramolni,  nyüzsögni kezd a nép az állomás környéken , és épületében. Ennek függvényében telnek meg és ürülnek ki a biciglitartók 

          Egyébként a vonatjeggyel kapott kisérőlapon szerepel , hogy a kerékpárok használata bennefoglaltatik a vonatjegy árába! Ez is a szolgáltatás része, mert Európa jobbik felén ez igy természetes, és senki nem viszi haza "véglegesen"mert tudja , hogy holnap is szüksége lesz rá, és nem csak neki hanem másnak is. Ezt ők igy tudják , igy tanulták a felmenőiktől és ehhez tartják magukat , mert ez igy jó mindenkinek, mert ők azt is tudják , hogy más is ember nem csak az aki éppen rajta lovagol .Istenem , vajon megérem azt , hogy leteszem a biciglim  és egy félóra múlva még ott találom ? Erre nincs esélyem, egyébként jut eszembe : negyvenhárom év alatt hét darab biciglit fogyasztottam--pontosabban fogyasztottak el mások , tőlem -- és ami a legboszantóbb egyetlen egy sem öregedett meg nálam , és egyetlen egyet sem a kocsma elől emeltek el.

          Felülünk a vonatunkra és száguldunk hazafelé. Bár szinte tavaszba indultunk el , de két, két és fél óra mulva , már megint derékig vagyunk a télbe, mert ez a két óra legalább ötszáz kilóméter jelent, és ide már nem ér el a Golf áramlat enyhitő melege. Ráadásul beérünk valami hegyek közé, aminek a csúcsát nem láthatjuk mert teljesen eltakarja a vastag szürke köd . Néha vonatunk is egy-egy ködfüggönyön halad át , de az ílyesmit elintézem azzal , hogy köd előttem , köd utánnam, és még mosolygok is magamban.

          Következik Hannover -- itt át kell szállnunk , eredetileg  tizenkét perc áll a rendelkezésünkre , hogy átszálljunk , de mi most is  sietünk kapkodunk , pedig semmi okunk rá. Ráadásúl, mikor kiérünk a peronra , a hirdető táblán megjelenik , hogy vonatunk húsz percet késik a nagy hó miatt, de a hangosbemondó négy -ötpercenkét bemondja ugyanazt németül , angolul és pluszba azt , hogy nem a hármas hanem, a négyes vágányra érkezik.Önkéntelenül a zsebembe nyulok és  rágyujtok , anélkül , hogy gondolkodnék, de pillanatokon belül azt veszem észre , hogy árgus szemek irányulnak rám. Jobban széjjelnézek, és megállapitom ahogy a hannoveri állomás peronján egyedül én akarok dohányozni. Sürgősen elnyomom cigarettámat, és visszateszem a dobozába.Egy kicsit szégyellem magam!

          Óráknak tünik az a husz perc amit ki kell várnunk, de eltelik és mostmár Nürnbergig nincs leszállás.

           A vagonomba nézem az utasokat, most is szombat van, sok a nyugdijas és a gyerek, de vannak furcsa párok is . Egy simára borotvált fejű német lány élénken de diszkréten társalog egy kétszer akkora néger fiúval akinek  hosszú haja millió fonatban omlik a vállára. Szemben ülő utastársunk engedélyt kér tőlünk , hogy az asztalkát elfoglalja, mert Hamburgból jőn és Münchenbe megy , valami üzleti tárgyalásra és még nincsenek rendbe a papirjai és a könyvelése. Egész uton könyvel , oszt szoroz kivon és összead számológépén. Engem a röhögés környékez ,mert eszembe jut , hogy  hogy tenné ezt meg a mi döcögős vonatjainkon , a mi sinpályáinkon-- mert én százat tennék egy ellenében , ha sikerülne azt a billentyüt leütnie amelyiket akarja. De hát ezen a vonaton ez nem lehet gond. Néha kinézek az ablakon , minden hófehér , pedig március van-- csak nagy ritkán kerül látóterembe ,egy-egy nagy kiterjedűsű viz.

           Unalmamban felállok és sétálni indulok, mert tagjaim nagyon elzsibbadtak. A szomszéd vagon a mozgássérülteké, lényegesen tágasabb mint a mienk , és néhány fémoszlop szolgálja azt a célt , hogy a tolószékesek rögziteni tudják magukat. A  következő vagonban csintalan öt-hatéves gyerek nem hajlandó kinyitni az ajtót a kalauznak . A kalauz mosolyogva tovább megy, de a gyerek már szalad utána , hogy már kinyitotta az ajtót. A kalauz visszamegy és ellenőrzi a jegyeket . Ez is Európa!