Csak aprón szemerkélve kezdődött az eső. Be kell vallanom, valahol mélyen még tetszett is, ahogy halkan kopogott az aszfalton és olykor-olykor a párkányon. Mintha valami bűnös élvezetet leltem volna a zajban, mely már-már muzsikává formálódó ritmust alkotott.

Azonban az eső nem állt el magától és én sem tettem ellene, hogy ne ázzak el. Az pedig csak erősödött, egyre hangosabb kopogással, mintha csak én bátorítanám. Vagy talán az ellenállásom hiánya keltette az erejét, ki tudja. Lehet egyszer-egyszer meg is mártóztam benne a tudtomon kívül.

A szemerkélésből észrevétlenül mindennapos eső lett, majd egyre fokozódott, míg nem zivatarrá duzzadt. De nem olyan fajtává, melynek villámaiban és néha felhördülő robajában gyönyörködni lehet. Nem is olyan, mely a szellőjével felkap ezt azt és megtáncoltatja a levegőben, elkápráztatva vele. Ez annál sokkal gyötrőbb volt. Az a fajta záporvolt ez, mellyel nem jár más, csak a cseppek szüntelen és monoton kopácsolása. Megült mozdulatlan egyhangú szürkeséggel, melyet még a máskor oly erős nap fénytüskéi sem döfhetnek keresztül.

Az ember csak áll az ablakon kifelé meredve és a szürkületből éjszaka lesz, mert a rég nem látott nap nyugovóra tért. De hiába várná a reggelt, mert a felkelő nap még gyenge és legyőzi a színtelenség. A szürke és a fekete nyughatatlan kínzó hullámzása váltakozik szűnni nem akaró ciklusban.

Azért van az úgy, hogy egy-egy nevetésnyi ideig kisüt a nap. De még ez is csak fájdalommal jár. Hisz az eső gonosz terveként ötölte ki ezt a gyalázatot, hogy egy pillanatig megmutatja az elérhetetlent, elhúzza a mézesmadzagot, hogy aztán elvegye azt és ismét felülkerekedjen.

A végzet elkerülhetetlen. Örök szürkeség és homály. Olyan verem ez melynek csak a szélén állok, mintha a mélységbe bámulnék és nem lenne más amerre fordíthatnám a tekintetem. De hogy ez még rosszabb legyen nem zuhanok, nem. Ez nem jár a súlytalanság kellemes érzetével és nem simogat a szél lejtmenetben. Ez a leszegett fej folyamatos bánatát kelti és minél tovább nézi az ember a mélységet annál mélyebbre is kerül a gödörbe.

De csitt! Mit hallok? Nincsen zaj, nincsen kopogás. Tán olyan mélyre kerültem, hogy már nem jut le az eső zaja? Vagy befödték felettem a lyukat eltemetve, mint halottat? Egy pillanatnyi erőt véve magamon. Felnéztem és nem esett az eső, vagy talán nem esett az eső, így felnéztem.

Fény. Halovány és gyenge innen lentről aprócska pont mint ha csak egyetlen csillag ragyogna a fekete éjszakában. Ez azonban elég lesz nekem. Megragadom e sugarat és rajta kihúzom magamat. Nem menekülés képen teszem ezt, egyszerűen csak már unom a mélységet. Mindent láttam, már amit mutathatott és beleuntam, ideje meglesni a holnapot.