Erkély

   Újfent itt ülök a szobácskámban, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Pilisszentivánra, erre a helyre, ahol felnőttem, ahol barátokat és szerelmeket szereztem, ahol oly sok élmény és tragédia ért, hogy néha azon csodálkozom, még élek; bejártam a környék hegyeit, hogy nyugalmat leljek a nagy idegességek után, és itt rúgtam be a nagy öregekkel vitatkozva a kocsmában, és mégis éldegélek, egyetlen motorom maradt, amellyel kihúzhatok még néhány évtizedet, ez pedig az irodalmam. Esténként is kinézek nagy franciaablakomon, és a csodás tájat nézem, az ezernyi szemmel hunyorgó házacskák lámpásait, az erdő sötét részletét, ahol lehetséges, hogy éppen egy szerelmespár hajózik a gyönyör tengerén, szinte magam előtt látom a lányka hófehér bugyiját, ahogy a fűben hever, a lány meg olyan kéjjel támasztja a fenyőfát, nem mindennapi látvány lehet, de hiszen a fantáziám az, amelyre büszke vagyok, amire egyáltalán büszke lehetek, meg persze az éleslátásomra, a kritikusi vénámra. Nézem azokat a házakat, a szembeni domboldalra épült otthonokat vizslatom a szemeimmel; szeretem a szemközti világot, mintha egészen más lenne, mint az én oldalamon lévő világ, és köztünk folyik a hatalmas, színes folyam, melyet forgalomnak nevezünk, autók dudálnak, biciklisek tekernek lefelé az úton, a járdán anyukát láthatok babakocsit tolni; az egésznek olyan színezete van, mint a miniatürizált világnak, mintha egy nagy makett lenne az egész, egy kicsike képbe belesűrítve az élet.

   Erkélyemre kiállva, szemben egy játszóteret láthatok, ahol jó idő esetén rengeteg gyermek játszik, s hiába a nagy forgalom, hangos kiáltásaikat hallom az erkélyen állva; csak állok csendesen pipázgatva, hol jobbra tekintek, hol balra, lassan jár a tekintetem, hogy egyszerre mindent láthassak, ami közel lehetetlen vállalkozás, mégis megpróbálom, mert szeretem a kihívásokat, szeretek megmérkőzni a sorssal, szeretem az olyan dolgokat, amelyekbe akár ezren is belebuktak énelőttem. Odalent ciklikusan ismétlődve elhalad a sárgabusz, utasokat cipelve láthatatlan, mégis sejthető célok felé, a szemközti buszmegállóban egy fiatal leányzó cigarettájának a füstjét láthatom elszállni a szélben, és láthatom azt is, hogy egy idős nénike éppen az én hegyemre kapaszkodik fel, kis kocsiját húzva maga mögött; minden olyan egyszerű és tervszerű és kidolgozott, holott a spontaneitás álarcát is magán viseli, ettől olyan csodálatos az élet, ettől lehetünk emberek, ettől leszünk művészek, és ettől vagyunk képesek rácsodálkozni a világ sokszínűségére.

   Nekem teljesen mindegy, hogy ki hogyan vélekedik az életről! Jöjjenek csak el az én erkélyemre, támasszák könyöküket a korlátomnak, még egy szál cigarettával is megkínálom ismeretlen vendégemet, és rá fog döbbeni, hogy a világ több, mint szép, több, mint jó – földöntúli sugárzás és sötétség… Mert mi is az élet? Remek kérdés, ha mélyen belegondolunk, ez a kérdések kérdése, a nullpontot keresők Mekkája, ha úgy tetszik, ennek a kérdésnek a megválaszolása maga a Bölcsek kövének megtalálása; a franc tudja, az életet legalább egymillió szemszögből nézhetjük, és ugyan ki mondhatná meg, melyik a helyes, melyik az igaz, mert egyikünknek sem lenne igaza, közben meg mindannyiunknak; itt ülök, írom ezeket az én szövegeimet, mindjárt két óra van, és én ma még alig írtam valamit, egész délelőtt az élet értelmét firtattam a fejecskémben, de nem jutottam eredményre, ezért meglehetősen savanyú ízt érzek a számban, de nem bánom az egészet, boldogságomat még nem rombolta le a filozófia, nyugodt vagyok, és még ezek a kilométeres sorok is megnyugtatnak.

   Kérem szépen, barátaim, úgy gondolom, én itt a szűkös erkélyemen állva, hogy a világ szép, sőt gyönyörű, diszharmonikus harmóniában párolódó szeretet- és gondolatfolyam, csak valahogy nem vesszük észre a lényeget, hiszen mindenki, ha valami új kerül a szeme elé, vagy éppen túlságosan súlyos az elénk táruló kép, hajlamosak vagyunk vakokká változni, és ez a legnagyobb dőreségünk, meg az, hogy a szépséget nem becsüljük eléggé, holott a szépség mindig jobban táplál, mint a földi étkek. Nesze neked, mondom magamnak, itt állsz egy hóba fulladt világ előtt, az élet értelmét, lényegét kutatod, huszonhárom éves fejjel! szinte harsog bennem, ott belül egy hang; végeredményben igazat adnék az én oktató hangomnak, de aztán megdühödöm, és én kezdek el kiabálni magammal, hogy a fene essen beléd, engem igenis foglalkoztatnak komoly kérdések, mert bár fiatal vagyok, fiatalnak is érzem magam, nekem most van energiám megválaszolni a világ kérdéseit, lehetséges, hogy negyven év múlva már nem is lesz kedvem hozzá, ha egyáltalán elélek még negyven évet.

   Kezdjük csak a legelején… A túlfűtött szobából szoktam nézni a kinti világot, néhány percig ácsingózom egy szippantás után, egy jó slukk után, néhány percig álldogálok a hideg üveg előtt, nézem a forgalmat, nézem a szemben lévő hegyen zajló életnek nevezett csodát, tetszenek a fények, mint aprócska lámpások a sötétség tengerén; aztán kilépek az erkélyre, mert nekem valahogy nem tetszik az üveg mögé rejtett világ, olyan, mintha egy tökéletesen lezárt burában lézengő világot néznék, nem jutnak el hozzám a hangok és a szagok, ez pedig jobban idegesít, mint a tehetetlenségem, szóval kilépek, és rögtön megcsapja a fülemet az autók zaja, a tülkölések, a motorok fülrepesztő hangjai, ha csendesebb az autósor, néha még csodaszép kisasszonyok lépteinek kopogását is hallhatom, ahogy a magas sarkú cipellő érintkezik a kővel; a szagok is megcsapnak, kicsit később ugyan, mint a hangok, de azért eljutnak hozzám, és érzem a fenyő illatát, és a szélét, amely ki tudja, honnan vágtat el ide hozzám, talán a túloldalon készülő paprikás csirke kipárolgásait érzem a kanyargó szellő hátán, de lehetséges, hogy a szemközti erdőben szeretkező párocska izzadságszagát érzem, meg az ondóét, és a nyögéseket hallom, mintha egyfajta tűlevelekkel kitömött párnává varázsolt álombéli muzsikát hallgatnék, oly kéjes a kisasszony sikongatása, közben meg éhséget érzek, mert az öregasszony az urának valódi paprikás csirkét készít, finom függönyként telepszik rám a teljesség érzése, mintha én magam lennék a Mindenható, miközben apró részleteiben vizsgálom a világot, egyszerre képes vagyok globálisan szemlélni az életet, és nem csak apróságokat, kicsike makett figurákat nézhetek, hanem egy egész terepasztalnyi csodát, amelyet az élet nevű közösség celofánjába csomagoltak be.

   Gondolatban ezerszer megjártam a szemközti hegy és az erkélyem közti távot. Repültem, mint az állandóan fosó galambok, köröztem a zsemlékből kicsipkedett morzsák körül; ezek a morzsák szeretetként hatolnak a gyomromba, csak győzzem őket felcsipegetni. Szívesen élnék galambként, akkor aztán valóban mindent fentről láthatnék, harangtornyok párkányain turbékolhatnék szerelmemmel, és a nagyvárosok barátként fogadnának, talán, ha én magam is galambbá változom; csakhogy egyetlen bökkenőt fedeztem fel a galamblétben: félnék a macskáktól.

   Erkélyemen kinézve szoktam látni egy cirmos kandúrt, ahogy rafinált módon átlopózik a kőkerítéseken, de olyan profin operál a bokrok között, hogy az egyik udvar undorító vérebe sosem tudja elkapni, pedig aztán olyan acsarkodást lerendez, hogy az nem mindennapi, a kis kandúr kúszik-mászik, és a végén még az erotika páclevében is megmártózhat, na ez a nem semmi! A környéken egyébként rengeteg udvarban lehet látni kutyákat, a kis tacskótól kezdve a nagy ölebekig, széles skálán mozognak ezek az ebek, csak nekem nincs kutyám, még egy fekete macskám sincs, a fene vinné el! Újabban elnézem a bensőmben végbemenő folyamatokat is, pontosan úgy, ahogy a környezetemet tanulmányozom, lassan, lépésről lépésre megértek mindent, mint a jó nebuló, csak vannak olyan leckéim, amelyeket már legalább hússzor elmagyaráztak mindenféle emberek, bölcsek és tanítók; leginkább abban hiszek, amit magam tanultam meg, amely dolgokra magam jöttem rá, azt érzem igaznak, amit érzek, mert az eszem megcsalt már néhányszor, de a szívem sosem lenne képes ilyesmire.

   Én magam egyébként eléggé borzalmas alak vagyok, rigolyáim az egekig kergetnek olykor, máskor alászállok a holtak birodalmába, minden gondolatom át meg átüt ezen az én fejecskémen, azonban nem fogom megadni magam, hiszen az öröklétet magamban hordozván jogosult vagyok a végtelen nyugalomra; a csillagos égbolton éjjelenként az én Istenemet keresem a Tejút kövezetlen járdáján, és én vagyok az, aki a verssorok között a költők lelkét keresi, az írók novelláiban a habókos mondatokat szereti a legjobban, és én vagyok az is, aki a fővárosi rangadókon vandálkodik az újpesti szurkolók között, mert az én összességem apró pontokból tevődik össze, az én lelkem a mágnes, amely köré gyűlnek a hordalékok, mint apró tapasztalatok, melyeket itt szedek össze ezen a bolygón.

   Az erkélyen összegyűjtöm a gondolatokat, hogy aztán papírra vessem őket. Ha bekapcsolom a gombot, egyszerre ömleni kezdenek a szavak és mondatok, mint egy óriási zsilip, úgy működöm, kiömlik a hatalmas folyam, amelynek néha nem látom a végét. Én nem azért írok, mert ez amolyan könnyed munka lenne a számomra, vagy mert ezért akár vagyonokat fizetnek, ha veszik a köteteket, mint a cukrot, nekem az írásra szükségem van, egyszerűen muszáj nap nap után leülnöm az üres papírlap elé, ki kell adnom magamból a gondolataimat, ki kell engednem a kis szelepemen a hideg és meleg gőzöket, hogy ne vessen szét a nagy nyomás.

   A fakorlátnak dőlve kielemezhetem a táj szépségét, átpattanok könnyed labdaként a túloldali hegyre, hogy egy szempillantás alatt visszatérjek az erkélyre, mert amit szememmel láthatok, fülemmel hallhatok, egyszerre ott van bennem is, mint egy ismétlődő, régen elfelejtett melódia, amelyet én gyűlölök és szeretek, és hiába kapálózom a légben, ahová akarva-akaratlanul kiléptem egykoron, a hideg szélben állhatok a téli estén azon a bűvös erkélyen, amelynek ikertestvérén valamikor egy híres párbeszéd zajlott le két szerelmes között, s én oly nagy fényességgel beragyogott látomásként világosodom meg, tudniillik az erkély valójában a világ kapuja, ahonnan egyetlen villanásnyi idő alatt ennek a bolygónak bármely pontján lehetek, érezhetek más nemzetek tagjainak bújából és öröméből, átölelhetek gyászoló anyókát, és egy ausztrál lány kebleit csodálhatom a homokdűnék ragyogásában a tengerparton – ez az én filozófiám, az egyetlen elfogadható magyarázat a teljességre, amely nélkül ember nem létezhet. Míg gondolataimmal másokat segíthetek, egyszerre önmagam legmélyebb rétegeiben vájkálhatok; miközben magamon segítek valamely módon, mások életét is befolyásolhatom egyetlen pillantásommal… A borzongás segít az éberség megkaparintásában…

   Lassan, napról napra közelítek egy cél felé, kicsike lámpásomat himbálom a kezemben, erkélyemen állva ezernyi másik lámpást láthatok, és nekem a legnagyobb gyönyörűséget éppen az adja, hogy míg én érzem és tudom, haladok valami felé, addig egy lépést sem teszek, csak állok a korlátnak dőlve, pipázgatva a hideg szélben, teljesnek érezhetem magam a nagy ürességben, amely köztem és a hegy közt van; láthatom az égen vágtázó halottan lélegző fellegeket, amelyek éppen havat hoznak majd, hogy beboríthassák varázslatos pihéikkel a világomat, melyet oly nagy szeretettel öleltem magamba… A gyönyör apró kisüléseit érezhetem a nagyvilág páholyában, az erkélyen, ahol egyetlen tárgy van velem: egy nemzeti trikolór, néha rávetem pillantásomat, hogy egy kicsit dagadjon a keblem, mert én magyar vagyok, bár szlovén és sváb vér is csörgedezik az ereimben, én magam is egy trikolór vagyok, három nemzetség egyetlen szülöttje, úgyhogy nekem sokkal nagyobb jelkép a nemzeti zászlónk, mivel hazámban egyszerre lehetek egy cseppet idegen, ugyanakkor ízig-vérig magyar, és ez nekem több, mint amit valaha kaphatok.

   Erkélyemen a nap huszonnégy órájában meditatív állapot uralkodik, képes vagyok elmerülni magamban, hogy a felszínre kergethessem legféltettebb érzéseimet, a gondolataimat előhozhatom a mélységből, közben pedig nem teszek mást, mint a hegyre felkúszó házsorokat nézem, a szemben vigyorgó más és más erkélyeket – ez már maga a teljesség érzése, hiszen mindannyian rendelkezünk erkéllyel, tehát van kapunk a világra.

   Kedves barátaim, ildomos lenne lejegyeznem a téli reggeleken elém táruló látványt is, azt a fajta eget, amelyen az angyalok határtalan vidámsággal képesek táncolni, s a hideg nem csípi a talpukat, szárnyaik ragyognak a napfényben; elég jó érzés elnézni azokat a boldogságtól csillogó gyermekarcokat, még a muzsikát is hallom, azt a fajta zenét, amely bennem is csordogál valahol mélyen, csak a fejemben zakatoló gondolatok miatt nem hallhatom minden percben. A felhőkkel gazdagon megrakott égbolton felragyogó Nap lustaságával, a meleg teljes hiányával ontja elképesztő fényét, az életet adó csillag, a férfiasság jelképe. Kosztolányi Hajnali részegség című versének sorai zsibonganak a fejemben, miközben az eget kémlelem, hallom Latinovits hangját, ahogyan formálja azokat a szavakat, ahogyan derűvel és melankóliával belebújik a költő bőrébe, és előadja a mélyről feltörő költeményt. Az égi bálban táncoló párocskák ezelőtt hetven évvel is ugyanúgy ölelhették egymást, s Kosztolányi Logodi utcai erkélye ugyanolyan meseszép kilátást nyújthatott, mint itt a hegyen az enyém. És míg én írok, addig az elhunyt mester költeményeket vetett papírra, izgatta fantáziáját negyven cigarettája, míg engem a szőke, barna, fekete kisasszonyok izgatnak, de az írástól semmi sem veheti el a kedvemet, mert ha megy az írás, nem számít se nő, se buli, de még a kétkezi munka sem.

   Az égi bálban mindannyian fogunk majd táncolni, ez biztos. Idelent most az a mi dolgunk, nekünk embereknek, hogy megeddzük a lábainkat, és kikupáljuk magunkat, hogy érdemesek legyünk majd az estélyi ruhákra, hogy a nők mosolyból font ruhácskáik lengjenek a lépések közben, és nekünk férfiaknak az erőből megvarrt frakkjaink szárnyai libegjenek, és forogjuk és táncoljunk, élvezzük az életünk után ránk köszöntő Életet…

   Amíg itt vagyunk, nem tehetünk egyebet, mint szerelmet vallhatunk fürtös kisasszonyoknak, megteremthetjük a békés világunkat, szerethetünk, családban élhetünk, jó hazafiak is lehetünk, akik nemcsak országukat szeretik, hanem a szomszédot is, valamint a szemben lakó idős házaspárt; végeredményben azt kell, hogy írjam, lehet ezernyi jajszó, káromlás, békétlenség, harag, egyetlenegy dolog van a világot, amelynél nincs előbbre valóbb, nincs fontosabb – ez a szeretet…