Éretlen szilva a csúzliban

   - Úgy magasodik a távolban tisztuló égboltra – a természet eme örökké változatlan, ámde mégis mindig ámulatba ejtően gyönyörű színekben pompázó csodája – a szivárvány, mint egy hatalmas diadalív, amit a sűrű cseppekben hulló nyári zápor felett győzedelmeskedő kora délelőtti napsugarak tiszteletére emelt a létezés végtelen bölcsességű alkotója – mondta Dodi átszellemült arccal.

   - Aszta mindenit, de szépen mondtad! Komolyan mondom, ha úgy mesélik, nem hiszem el – reagált Musi az imént hallottakra.

   - Szókapcsolat, szójáték, műveltség – válaszolta Dodi, miközben jobb kezével a gazdasági épület ablakának függönyét tartotta félre, hogy jobban bambulhasson kifelé. Ballal pedig a zsebén keresztül a borostásodó fanszőrzetét vakargatta serényen.

   A családi ház hátsó udvarán lévő épület helyiségének ablakában álldogált Dodi, vele átellenben pedig a bejárat mellett ejtőzött egy leselejtezett fotelban Musi. A háziállatok élelmiszerkészletének tárolása mellett még pálinkafőzés és az unalmas időkben történő fröccsözés a haverokkal szinte már törvényszerűen ebben a nagybecsű helyiségben zajlott. A harminc éves Dodi és a huszonhét éves Musi - akik amellett, hogy testvérek, maximálisan jó barátok is – az eső végét várva fejenként már nyolc kisfröccsön voltak túl, amikor Dodi agyát megrohamozták a szivárvánnyal kapcsolatos magasröptű gondolatok.

   - Na, végre! – fakadt ki egyszer csak Dodi – Aszittem soha nem fog már elállni ez a kurva eső. Amúgy Te érted ezt? Hogy a picsába lehetséges, hogy ez a kibaszott szivárvány mindig ugyanazokból a színekből van, és mindig ugyanazok vannak egymás fölött?! Vagyis ugyanúgy jönnek sorra, vagy… soha nem cserélődnek… illetve … izé … a sorrend ugyanaz. Érted! Nem? Bassza meg, már belekeveredtem, mint meztelen gyerek a húzentrógerbe!

   - Nem – válaszolta röviden és tömören Musi, aztán pár pillanattal később folytatta. – Fogalmam sincs, hogy működik. Egyszer ugyan láttam a Spektrumon, vagyis hallottam, hogy erről hadoválnak, de… azt hiszem nem figyeltem eléggé. Valami, a fizikával kapcsolatos faszság vagy micsoda. Különben is kit érdekel?! Hogy a faszba jön elő ilyesmi abban a pihent agyadban?

   - Most miért? Én csak érdeklődtem a természet dolgai felől. Azt hiszem, neki kéne állnom olvasni, vagy többet nézni ezeket a tudományos műsorokat. Ki tudja, ha gógyisabb lennék, talán még valami érdemeset is tudnék alkotni az életben.

   - Perpillanat a legérdemesebb dolog az lenne, ha gyorsan alkotnál még egy dózist ebbe a pofás pohárba, aztán felőlem úgy folytathatod az elmélkedést, ahogy akarod – mondta Musi a fröccsöktől már vigyorgóra állt arckifejezéssel.

   Vette is Dodi a célzást. Viszont az az iszonytató és ugyanakkor röhögőgörcsöt is előidéző jelenet, aminek a kibontakozására éppen felfigyelt az ablakból, nem csak a piakészítés szándékát ütötte ki egy pillanat alatt a fejéből, de a természet színes csodája környékéről is azonnal elhessegette a gondolatait. A látvány hatására még a fanszőrzet vakargatása is valahogy abbamaradt. Az ablakból tökéletes kilátás nyílt a szomszéd kertjére, pontosabban annak kukoricására. Ami azt illeti, mást nem is lehetett onnan látni.

   - Musi, gyere baszki! – hívta Dodi az öccsét az ablakhoz, röhögéstől fuldokolva – Ilyent még nem láttál, ettől beszarsz, baszd meg!

   A kert gazdája, a hetvenhét éves Józsi bácsi sétált be komótosan a látképbe. Majd miután üggyel-bajjal sikerült megszabadulnia a gatyamadzagjától - ő már csak ilyen régimódi, nadrágszíj helyett madzagot használ -, letolt gatyával éppen a bizonyos ablak felé tartva hátsó fertályát, valahová a guggolás és az előrehajlás közötti átmenetbe helyezte magát. Miután sikerült némi derék és térdropogást túlélnie, elkezdte kiüríteni étrendjének végtermékét gázoktól feszülő bélrendszeréből.

   Vajon mi késztethette tettére? Hiszen van angol W.C.-je, meg minden komfort a házában. Talán csak nosztalgiázni akart, felidézni a fiatalkorát, amikor még ez volt a jól bevált mindennapi szokás. A természet lágy ölén ülni, ez is a harmónia része. Tápanyagot a földnek, hogy aztán táplálkozhassunk belőle. Valami ilyesmit neveznek örök körforgásnak.

   Musi kénytelen-kelletlen odaballagott bátyjához, majd másodpercek alatt könnybe lábadt a szeme, és nem a sírástól. Egy pillanattal később már, egy általa zseniálisnak tartott ötlettől vezérelve, kezében a horgászathoz használatos etető csúzlival és egy egészséges, zöld, éretlen, jó kemény szilvával ácsorgott Dodi mellett.

   - Tréfáljuk meg az öreget! – mondta.

- Adj neki, hadd szóljon!

   A csúzli megfeszült, benne a természet adta lövedékkel. A lövedék kirepült, majd a sportlövőket is megszégyenítő lőkészséget bizonyítva tompa puffanással becsapódott, amit Józsi bácsi egy magas frekvenciájú hangefektel nyugtázott.

   - Bassza meg! – fakadt ki Musi.

   - Hú, baszd meg! – hasonlóképpen Dodi.

   - Ennyire azért nem akartam megszopatni a bátyót.

   A lövedék, vagyis éretlen szilva ugyan talált, de talán mégsem a célzott területre. Musi eltökélt szándéka volt a jobb farpofa telibe lövése. Nem úgy sikerült. A tompa puffanás a bal heréről jött, aminek köszönhetően szerencsétlen öreg miután villámcsapásként érzékelte az esetet, abban a minutumban meghempergett a saját szarában.

   - Szegényke. Szerinted túléli? – kérdezte Musi.

   - Hogyne élné túl! Legfeljebb mostanában egy kicsit jobban el lesz foglalva a zacsival. Majd borogatja vizes szivaccsal – mondta Dodi röhögve. De csak azért röhögve, hogy visszabillentse öccse lelkét a pár perccel korábbi állapotába. Pedig iszonyúan sajnálta ő is.

   - Legalább a felesége élne még, aki ápolgathatná!

   - Maradj már! Mit vagy úgy beszarva? Nem lesz semmi baja azon kívül, hogy valami Isten csapása szerű dologként fog emlékezni hátralévő éveiben a golyónyilallásra. Szerintem kurva jó poén volt – nyugtatta a már sajnálkozásra váltó öccsét Dodi, miközben nézték, ahogy szeretett szomszédjuk sántikálva a háza felé veszi az irányt, hátán a negyed négyzetméteres, szarból képezett Afrika térképpel.