Egy régen elfeledett, szekrény aljába elrakott dobozra bukkantam a napokban, amiben régi papírok voltak eltéve. Azok között találtam e történet egyik kinyomtatott példányát. Annak idején ezt a történetet egyfajta "véleménnyilványtásnak" szántam, amikor egy cikket olvastam abban az időben erről a témáról egy, a "világ dolgaival" foglalkozó újságban. Úgy éreztem akkor, hogy meg kell írnom ezt a történetet, ahhoz, hogy "kiírjam magamból" az akkor feltörő érzéseket.

Nem szántam sem politikai, sem személyes jellegű írásnak. Csak egy történet, valamiről...

Tanulmányaim befejeztével, már, eltökélt felnőtt nőként tértem vissza Európából a szülői fészkébe. Szüleim Dél -Kínában éltek, apám orvosként járta a vidéket és segített a rászorulókon, édesanyám meg néha, mint asszisztensnője segítette munkáját. Nagyon büszke voltam rájuk, talán ez volt az oka, hogy én is ezt a hivatást választottam magamnak. Egy közeli helyi kis kórházban helyezkedtem el szülész- nőgyógyászként.

Egy napon a főnököm éjszakai ügyeletbe osztott be, és mivel még viszonylag tapasztalatlan voltam, egy rutinos szülésznőt osztott be mellém. Azon az éjszakán, mintha Kína összes kismamájának eszébe jutott volna szülni, rengeteg munkánk volt. Futószalagon ment a munka a szülőszobában. Hajnal volt mire „holtfáradtan” végre le tudtam dőlni egy kicsit az orvosi szobában.

Nem tudom mennyit, aludhattam, amikor a szülésznő izgatottan ébresztett, hogy baj van. A szülőszobába sietem utána, ahol egy elgyötört, rongyokba öltözött nő próbált felülni a szülőágyon, és azt kiabálta: — Ne ölje meg a gyermekemet! — Én értetlenül néztem, kicsit még kábultan az ébredés miatt. De a szülésznő félrehívott és elmagyarázta: nem sikerült az „abortusz”, az anya már közel a nyolcadik hónapban járt, és a családnak ez lett volna a második gyermeke, amit a Kína szigorú születésszabályzás törvényei határozottan tiltanak. A helyi hivatal tartóztatta le, és rendelte el a magzatelhajtást, de a gyermek életben maradt…

Ekkor meghallottam a gyermeksírást a közeli fűtetlen mosdóból, ahol egy, „halott újszülöttek” feliratú dobozban megtaláltam a csecsemőt, egy mozgolódó szemeteszsákban. Kinyitottam, és a szokásos fejletlen, élet- halál között lebegő újszülött helyett, egy, két és fél kilós gyönyörű fiúbabát találtam. A szülésznő egy jóddal teli, öblös fecskendőt adott kezembe. Amit ilyen esetekben a baba fejének még lágy részébe szoktak beadni, hogy véget vessenek szenvedésének. De most rajtam volt a sor, hogy ez megtegyem. Nem voltam rá képes, egy életerős kisember volt a kezemben. Elvettem egy törölközőt és belecsavartam a hidegtől elkékült jövevényt. Elérzékenyülve néztem, ahogy szopásra csücsörödő szája szopogatja ujjamat: biztos éhes lehetett. De én tanácstalan voltam.

Nem tudom, meddig ülhettem ott kezemben a gyermekkel, mert teljesen átfáztam, és zajra, kiabálásra éles veszekedés hangjaira tértem magamhoz. A főnököm a főorvos asszony érkezett meg. Ajtóstól rontott a helyiségbe:

— Mi folyik itt, miért nem teljesítette a feladatát? Adja ide azt a gyereket!— üvöltötte szemrehányóan.

– Ez a gyermek nem ártott senkinek, nem fogom megölni, és maga se… inkább magamhoz veszem!— álltam fel, szembeszegülve hatalmával.                                      

 – Ugyan már, ennek a gyermeknek, a törvényeink értelmében sincs semmi joga az élethez, tegye a dolgát és tudjuk végre le ezt az ügyet!— válaszolta hidegen, nyújtva felém a fecskendőt. Én elutasítóan kiütöttem kezéből, és még jobban szorítottam magamhoz a síró csecsemőt. Ekkor elvette és két ápolóval kivitetett a helyiségből. Miközben az irodája felé vonszoltak, hallottam, ahogy a baba felsivít. Ekkor kiszabadítottam magam fogvatartóim kezeiből és visszaszaladtam, de már nem tudtam rajta segíteni, az ajtó zárva volt. Csak hallgattam, ahogy a nyöszörgés csendbe torkollott odabent. Kattant a zár, nyílt az ajtó, a főnököm, és a szülésznő vonult ki rajta.

– Látja, ennyi az egész, de maga még erre sem volt képes, ezért még számolunk! — mondta diadalmasan, cinikusan nézve rám. Én meg csak álltam, lehajtott fejel, és könnyáztatta arcomat törölgettem. És arra gondoltam: valakinek csak ennyi egy élet?!