Hazafelé tartva, utamon a szél csendes társammá vált. Nem éreztem magam magányosnak. Körülöttem minden annyira nyugodtnak, békésnek tűnt. Cipőm talpa alatt ropogott a frissen lehullott hó, fénye vakította szemeimet. Mégis a mosoly, szinte letörölhetetlen volt arcomról. Az utca kihalt volt, amin mentem, egy pad pontosan rám várt. Hó már nem volt rajta, valaki letakarította előttem. Lehet tudta, hogy érkezem… elfoglaltam királyi trónom, s visszagondoltam rá, hogy mi történt. Szemeim önfeledt csillogtak, visszamosolyogva a sugárzó hóra. Onnantól kezdve én már máshol jártam. Agyam minden szeglete arra a bizonyos dologra gondolt.

Délután 2 óra. Úristen! Elkésem! – rikoltottam egyet a szobámban, mert még mindig a tükör előtt tollászkodtam. Igaz ez nem az első találkozásunk volt, de mégis annyira izgatott voltam, mint egy kis csitri, aki éppen a karácsonyi ajándékát bontja ki.

 Nyugi. Van még egy órád odaérni. – mondta édesanyám barna fémkeretes szemüvege mögül. A sarokban álló fotelben telepedett meg, egyik kedvenc írójának könyvét olvasva. Mindig annyira nyugodt volt, sosem értettem, hogy tud ennyire higgadt maradni. – Majd édesapád elvisz, hogy biztosan odaérj, nem bízom abban, hogy ilyen állapotban egyáltalán megérkeznél. – egy furcsa mosoly ült ki arcára. Szinte sejtettem mire gondol.

Egy biciklis elsuhant mellettem. A hazafelé tartó diáksereg moraja kizökkentett hipnotikus állapotomból egy pillanatra. A lányok viháncolva mesélték egymásnak hétvégi kalandjaikat, miközben hátuk mögött a fiúk már előre legyártott hógolyókkal lopakodtak mögéjük. Puff… talált az első labda. Paff… majd a második. A lányok felsikoltva rebbentek széjjel, majd hátrafordulva cifra szavakkal jelezték nem tetszésüket. Táskáikat letéve a porhóra, menedéket keresve, ők is gyártották bombáikat, majd megsorozva a fiúkat támadtak. Nevetésük harsány és önfeledt volt. Pár perc múlva tűzszünetet kérve, nevetgélve elbúcsúztak egymástól, mintha mi sem történt volna.

Hajam szinte ősszé vált a rászálló hótól. A templom előtt állva vártam, hogy megérkezzen. Kissé hamarabb érkeztem, túlzottan izgatott voltam, hogy otthon maradjak. Szia, bocsi, feltartottak, sokáig vártál?

Áhh, dehogy most érkeztem én is. - (cirka negyed órát vártam, de nem számított) Szívem egyre hevesebben vert. Alig vártam a találkozást. Hátát egy hatalmas zsák nyomta, melyben a ruhái lehettek. Sosem kérdeztem mit visz aktuálisan magával. Gyere velem, mutatok valamit! – s kezemet fogva, magával rántott, és eltűntünk a szomszédos kisutcában. A templom mögött voltunk, ilyesfajta kishídon lehettünk. Alattunk a Körös egyik kiszakított része csordogált, melyet nem tudott a hideg kemény marka megfagyasztani. Kezeimet melléhez szorította, tekintetét pedig mélyen az enyémbe véste. Szemei izgatottságról árulkodtak, alig bírt magával, mintha lábai táncot akarnának járni izgalmukban. Fogalmam sem volt mi lelhette őt, csak annyit tudtam, hogy szeretem. Várj egy percet. – s egy röpke csókkal nyugtázta, majd zsákját a fémkorlátnak támasztva, bőrdzsekijének zsebében kezdett matatni. Hol lehet? – annyira elmerült, hogy észre sem vette, hogy gondolatai már nem csak az övéi voltak. Egy furcsa fintort eresztett el arcán, majd egy hatalmas mosoly telepedett meg rajta. Az eget kémlelte, újra megfogta kezem, s egy kulcsot helyezett bele. Ez a tied. Mostantól akkor jössz, amikor akarsz. Szabad bejárásod van. A garázshoz még nem csináltattam, de idővel az is lesz.

A mellkasom furcsán elkezdett bizseregni, ez ismét kizökkentett ábrándozásomból. Ujjaim kissé ledermedtek a hidegtől, így nehezebben parancsoltam nekik, hogy mit tegyenek. Nagy nehezen sikerült a zipzárt lehúznom és előbányásznom a telefonom. Egy rövid sms várta, hogy végre elolvassam. Az üzenet annyi volt: Idő. Ekkor tudatomba hasított az emlékezet, mennem kell. Hamar felszökkentem a padról és szinte rohanvást elmentem.