Eltűntek. Az a lány, és az a fiú elsétáltak, szinte kéz a kézben. Sírni szerettem volna. Úgy éreztem a szívem millió darabra törik össze, és nem lesz olyan pillanatragasztó, ami valaha összeforraszthatja.
  Némán néztem utánuk. Tovább mosolyogtam, de olyan idegennek éreztem ajkaim felfelé görbülését, hogy már szinte fájdalmat okozott a jókedv tettetése. Szemeim könyörögtek, hadd engedjék szét nedveiket, a száraz zugokat kitöltve. Testem meghajolt volna, mégis egyenesen húztam ki a hátam és magam elé mosolyogtam. Kényszerítve próbáltam megtartani az álcám. Sajgott minden porcikám, mozdulatonként sikítottak fel a szabadságukért. Megkeményítettem magam, gondolkozni alig bírtam. Közben még egy üveg vodka került elénk. A narancs már félig kiborítva, az üvegje pedig sóhajtva vágyakozott a másik folyadék után. A keverék nagyon erős lett, mégis ittam, hátha elmúlik az a fájdalom, ami belülről mardosott egyre kínzóbban. Fél óra telhetett el. Az üveg háromnegyedét eltüntettük. Éreztem, hogy kezd megütni.
  A lány és a fiú visszatért. Ekkor már nem került nagy erőfeszítésembe a nevetés, az álcám fent tartása. Leültek ők is mellénk. Szédülten néztem rájuk, próbáltam tudomást sem venni arról, ami belülről égetett. Minden egyes szívverésem egyet hangsúlyozott. Fáj...
  Csak egyet szerettem volna. Vegyék ki azt a lányt a karjai közül! Az emlékek lökdösték egymást a fejemben. Le szerettem volna hunyni a szemem, kizárni a külvilágot, de nem tehettem meg. Az a fiú egy héttel ezelőtt engem is így fogott, így tartott a kezei között.
  Hiányozni kezdtek az érintései, a hajamba szuszogása, az illata és minden ami ő volt. Irigyeltem a másik lányt, mert ez megadatott neki. Az eszem kétségbeesetten próbálta felszedni a szívem megmaradt apró darabjait, de hiába küzdött. Elnyomta az alkohol rá nehezedő tömege, míg végül feladta a küzdelmet. Hangos sóhajjal adta vissza a helyet az érző szervnek, miközben továbbra is háttérbe szorulva riadtan figyelte az eseményeket, de az ő véleménye már nem számított. Semmi nem számított már.
     Kényszerítettem magam, hogy az újdonsült szerelmespár felé nézzek, bár semmi kedvem nem volt enyelgésüket követni, a pillantásaimat erősen vonzotta a fiú. Képtelennek éreztem levenni a tekintetemet róla, mintha ő lenne az univerzum közepe,egy újonnan született csillag, mely erős ragyogásával beborít mindent. Az agyam, ekkor megint előre furakodott.
  -Meg fogja csókolni.-súgta. Belülről tiltakozni akartam. Testem megfeszült, de egy másodperc alatt újra ellazítottam. Mosolyogtam. Szinte az arcomra fagyott ez a reflexszerű álca. A fiú továbbra is a karjai közt tartotta a lányt, mélyen beszívta az illatát. Éreztem, hogy mire készül, de a következőre nem számítottam. Barna szemével egyenesen rám nézett. Vizsgálgatta az arcom, miközben én még jobban magamra kényszerítettem, hogy játszi könnyedséggel mosolyogjak rá. Nehezebbre számítottam, talán az elfogyasztott alkohol is közrejátszott, hogy sikerült, de az eszem megjegyezte magának a pillanatot, miközben a fiú lehajolt és megcsókolta a lányt.
  Ekkor estem darabjaimra. Ekkor éreztem azt, hogy végleg elért az ital hatása. Hagytam, hogy kimossa belőlem a fájdalmat, hogy hangosabbá váljon a nevetésem. A sírás már nem fojtogatott, a szavaim egyre álomszerűbbek lettek, mintha egy fátyolon keresztül néznék a világra. Szétestem... Egy éjszakára elfelejtettem a szívem széthullását, de a ragasztót ami meggyógyíthatta volna örökre elvesztettem. Csak egy használt celux darab állt rendelkezésemre, de úgy tűnt ez is elég lesz egy darabig.