Megpróbálta felidézni magában,vajon, hogyan került oda ahol éppen volt, azonban mielőtt ez kiderült volnahelytállóbbnak találta azt a kérdést: „hol is az-az itt?”. Érdemesnek találtaaz elején elkezdeni a dolgot így kezeit széttárva fekvő alkalmatosságáttapogatta ezüstösen ragyogó szemeit pedig tágra nyitotta. Volt idő amikor mégmeglepőnek találta volna amit tapasztalt, de azon idők már a feledés mélymocsarába merültek. Hideg aszfalt ágyon feküdt felette pedig csak a teli Holdaséj felhőtlen arca mosolygott rá már-már kacérul.

 Helyzetét közel sem könyveltevolna el elegánsként azonban úgy érezte volt már rosszabb is, még ha ez abizonyos rossz éppen nem is ötlött eszébe. Mindazonáltal hamar  kérdőre vonta önnön „optimizmusát”,legalábbis az arca felett megjelenő cipőtalp arra engedett következtetni,  hogy nem lenne ártalmas újraértékelni ahelyzetet.

 Egy átlagos emberben mindenbizonnyal feltámadtak volna az ösztönök: veszélyérzet, túlélési vágy ésmegpróbál védekezni. De a földön heverő férfi nem rendelkezett ilyenösztönökkel, ezen pillanatokban legalábbis biztosan nem. De mintha atermészetes reakciók hiánya nem is lenne elég még józan esze sem próbáltmunkába állni így mindent amit látott mind inkább kezdett valamilyenkellemetlen víziónak vélni mintsem a valóságnak.

 Ezen érzés viszont nem tartottsokáig, mindössze a cipő és az arccsont találkozásáig. Ám a szervezetbenmunkálkodó alkohol és egyéb szerek teljességgel leblokkolták afájdalomközpontját így nem is érezte a csapás okozta sérülést, meghagyva agondolat lehetőségét, hogy mégiscsak hallucinációról van szó. Kellemetlendilemmává vált, azonban mivelhogy a füle még működött, így az orrcsontreccsenése, a fülben keletkező zavar okozta sípolás kakofóniája nagyon is aztakarta sugallni, hogy mégis a valóságról lehet szó. Egyszerre vált valóságossámégis határozottan nevetségesnek hatott az egész jelenet.

 Csilingelő füle és nem teljesentökéletes egyensúlya ellenére talpra kecmergett, sőt még azt is hallani vélte,hogy valaki (talán valakik?) beszélnek hozzá (de lehet, hogy inkább üvöltözésvolt) szakadatlanul. Mikor végre elkezdett tisztulni a látása két alakot véltfelfedezni, az egyik előtte állt a másik srégen mögötte. Legalább egy fejjelmagasodott az átlag fölé mégis, a vele szemben álló alacsony kis köpcös figuraolyan magabiztossággal állt előtte mint gyermek a bogár felett mielőttkitépdesi szárnyait.

 Igaz ami igaz túl vastagnak nemlehetett volna leírni sőt határozottan soványnak tűnt ennek ellenére sosemérezte úgy, hogy kellemetlenül kellene éreznie magát a deltásan kidolgozottizomzatú férfiak között. Nem egy sovány testalkatú ember mutatta már be atörténelem folyamán, hogy az izmok nagysága közel sem olyan fontos mint akidolgozottsága és a használatához tartozó szaktudás. Ezek után azért illőmegemlíteni, hogy a fent említettek közül egyiket sem birtokolta százszázalékosan,de annyira elhanyagolható mértékben sem, hogy rettegjen minden árnyéktól.  Ezen önismeret juttatta oly sokszor hasonlógondba, amit csak fokozott mostani önpusztító élete.

 Nem is volt így meglepő, hogymiután felmérte helyzetét (már amennyire képes volt erre és amennyibenhihetjük, hogy tényleg felfogott belőle több lényeges momentumot) arca vérestorz vigyorba torkollott. Nem tudta miért kell ezekkel az emberekkel verekednie,de nem is érdekelte hiszen már tudta: ha nyer ha veszít elérte a kívántállapotot és láthatja Őt.

 Ami ezután történt mindösszenéhány képkockaként maradt meg az emlékezetében. Egy kép amint letaglózza avele szemben állót akár egy ökröt, majd egy másik amint valaki a véknyába majda veséjébe talpal, újabb kép amint második támadójából kis híján a szuszt iskiszorítja még végül a buszon zötyög hazafelé tartva. Még nem érezte afájdalmat nem tudta mennyi és milyen sérülést szenvedhetett el és nemfoglalkozott az emberekkel sem akik rémülten nézték csurom vér alakját ésössze-össze súgtak. Várt.

 Várt.

 Majd véget ért az út és leszállta kényelmetlenségig zsúfolt járműről arcát csalódottan szegezte a földnek addigmíg egy cipő orra nem nézett felé. Szíve nagyot dobbant és remegő lélegzeteivelküzdve lassan nézett fel. Mikor meglátta a lány arcát kis híján összerogyottörömében és a hirtelen rátörő gyengeségtől. Ő volt az. Ott állt előtte megint,s bár mandulavágású szemei rosszallóan figyelték cseresznye ajkai sarkábanmégis játszott egy kis mosoly.

 Mélyen nézett a sötét márcsaknem fekete szemekben és élvezte, ahogy a tekintet lassan magába olvasztja.Majd hirtelen mozdulattal ölelte át a karcsú derekat és ölelte magához a lányt,hogy érezte amint mellkasának feszülnek a dús keblek. Percekig is tarthatott azölelés amikor hirtelen a lány bontakozott ki az ölelésből ellökte magátólszerelmét  és rázúdította haragját.

 -Mit csináltál már megint? Miérttetted? Hogy nézel ki?

 Arca paprikavörössé vált adühtől, eltűnt az angyali báj átadta helyét a haragnak amit minden bizonnyalmég a legnagyobb berserker harcos is megirigyelt volna.

 -Látnom kellett téged. –mélyhangja mennydörgött az éjszakai csendben mégis lágy nyugalmat árasztott amimeglágyította a legkeményebb szíveket is.

 -És miért kellett hozzáösszeveretned magad?

 -Nem emlékszem.

 -Mennyit vettél be?

 -Nem emlékszem.

 Az utolsó kérdés egy igenkülönös szerre utalt ami stimulálta a férfi agyát ami miatt furcsa dolgokatláthatott az ember hétköznapibb nevén LSD. De ő nem azt látta amit várt. Nemjátszottak fények a szeme előtt nem kavarogtak színek, formák a tudatában.Viszont ha bevette és eleget ivott láthatta Őt. Sokszor hallucinált, látottfurcsa dolgokat de egy ember sem számolt be még csak hasonlóról sem a szerhatása alatt. Nem értette miért de rá másképpen hatott az anyag. Más világokbanjárt, véres csatákat látott vagy éppen a jövőt, azonban ha ügyesen keverte azalkohollal akkor Őt látta. De nem csak látta hanem érezte is, meg tudta érinteni,csókolni, megszagolni a parfümjét, megízlelni testének gyönyöreit.

 Szerette az első pillanattól ésszeretni fogja az utolsóig még akkor is ha nem valódi. Nem érdekelte már semkövetkezmény sem más amit magával vonzott az élet amit éppen élt. Hiszen az aszeretkezés az ölelés és beszélgetés ami az éjszaka hátralévő részét kitöltöttemegért számára

mindent.

 Felébredt. Ismét álmodott. Ismétlátta a szerelmét akit csak az álmaiban ismert. A férfit aki álmaiban jelentmeg neki és mind rosszabb bőrben volt mivel azt mondta, hogy csak drogokkalláthatja őt. Mostani álmában festett a legrosszabbul. Egész teste, feketeruhája de még derekát ölelő barna haja is csatakos volt a vértől, jóképű arcátpedig megannyi véraláfutás tarkította azonban ezüst kék szemei mégisboldogságról árulkodtak mikor egymásra néztek. Boldog volt ő is. Tudta, hogyszörnyű amit lát és féltette a férfit még ha nem is tűnt valósnak mindössze egyálomnak, mégis szívből és szerelemmel szerette őt.

 De milyen kevés is volt ez azérzés amikor tudta, hogy mindez álom volt csupán. Mégsem szabadult tőle mégamikor ébren volt sem. Érezni vélte a férfi égető pillantását ami egyszerrevolt fenyegető és megnyugtató, érezte amint keze végigsimít bőrén, a kéz melykemény volt a munkától mégis oly puha volt a kedvességtől és érezte az illatotami hol volt mindennél igézőbb parfüm hol pedig iszonytató kocsmaszag amiszinte elviselhetetlen volt.

 Mindegy volt, hogy ébren van eavagy csak alszik kedvesének hiánya mindig rátalált és szinte már-már vágyakozott,hogy ismét aludhasson és vele lehessen, de a sors fintoraként közel semtöltötte ki minden álmát. Ezzel ellentétben azonban nagyon is kitöltötte azébren töltött órákat, napokat. Néha őrültnek érezte magát emiatt (tudatábanannak, hogy valós párkapcsolata is tönkrement miatta), így már ellátogatottbarátnőjéhez is aki pszichiáter volt és több órás beszélgetés, győzködés és nemkevés orvosi szaknév után a gyógyszerek következtek. Mindhiába.

 A férfi nem tűnt el, az álmokmindig visszatértek. Bágyadtan kelt fel végezte el reggeli rutinját és bújtbele ruháiba, amit még előző esze készített ki magának. Fehér blúzt vett felfekete vászonnadrággal és azonos színű topánkával. Az iroda ahol könyvelőkéntdolgozott megkövetelte az elegáns megjelenést.

 Mikor beért a munkahelyre szintemegijedt hiszen az útra kis híján egyáltalán nem emlékezett annyira lekötöttékgondolatait az álmai. Nem telt el a nap sem másként. Kevés munkája volt aznap sirodájában ülve firkálgatott. Régi hobbija volt a rajzolás amit „álomkedvese”vonzónak talált benne bár mindig nehezményezte, hogy nem kap rajzot. Amikorlejárt munkaideje már majdnem elkészült az arckép amit szívében őrzött.Gondosan eltette a papírt fekete irattáskájába összeszedte magát majd hazafelévette az irányt. Legalábbis ez volt a terve.

 Azonban amikor kilépett azutcára megfagyott egy pillanatra. A lemenő őszi nap bár elvakította egy kicsitmégis azonnal felismerte ex-barátját aki felé közeledett széles már-mármegszállott mosollyal ami arra engedett következtetni, hogy a telefonoszaklatáson túlnőtt vágya a lány iránt. Nem volt annyira meglepő a dolog hiszenjegyben jártak szakításuk előtt és számtalanszor mondta a nőnek, hogy megoldjákaz „álom problémát” majd valahogy. De nem így lett. Sőt. Határozottan frusztráltaamikor minden semmibe révedő pillantása után azzal vádolta, hogy „megint az„álom pasin” jár az eszed?” és tucatnyi hasonló csípős megjegyzés.

 A férfi jó megjelenésű úriembervolt aki ügyvédként dolgozott, ezáltal a racionalizmus egyik mintapéldányavolt. Arckifejezése ezzel ellentétben most sokkal jobban hasonlított egy olyanemberre aki félúton van az alkoholizmus és a teljes őrület között. Zöld szemeimeg-megcsillantak az ablakok tükröződő fényében. Halk motyogó köszöntésételnyomta az utca zaja.

 -Mit keresel itt?- kérdezte alányköszönés nélkül.

 -Érted jöttem.

 -Már nem kell…

 -Ő nem valóság…

 Ez a mondat mindig képes volt alegmélyebb fájdalmat kiváltani belőle. Az esze ezt suttogta, neki is ígykellett volna kezelnie. De az érzései, nekik nem tudott parancsolni és ők arrabuzdították, legyen álom legyen valóság nem számít csak annyi, hogy együttlegyenek.

 Sokáig vitatkoztak, szinteüvöltöztek egymással a végén. A férfi hol dühös volt és őrjöngött, holszánalmas kölyökként zokogott érte. Nem gondolta volna, hogy az a férfi akitmegismert képes lesz ennyire megalázni magát. Tetteiben nem volt semmibüszkeség, semmi tartás. Ő olyan férfit keresett a valóságban amilyet az álmokvilágában talált. Férfit. Erős volt és büszke. Sose hagyta volna magát ilyenállapotba kerülni.

 Végül minden elképzelése ésterve ellenére aznap már csak annyira volt ereje, hogy bezuhanjon az ágyba ésálomba zokogja magát.

 A nyári nap kellemesenmelengette az arcát, ahogy a padon ült és élvezettel szívta magába a szerhatását. „-Az is lehet h tél van…” motyogta maga elé és elmosolyodott. Nyárinapsütés vagy a tél gyenge fénye? Mit számított az egész? Melegnek érezte ésélvezte, ennél több nem is kellett.

 Ült a parkban és az embereketfigyelte amint a szökőkutak között kacsáztak a maguk dolga után. Élvezetteladózott a látványnak és mind eltűnődött azon vajon ők a szánalmasak vagy nekikvan igazuk? Mind éltek egy szürke és unalmas életet olyan kicsinyes vágyakkalamit ép ésszel fel nem foghatott. Megvakarta borostáját és újra kitapintottaarcán a nemrégiben szerzett sérüléseket. Újabb mosoly.

 Biztos, hogy nincs igazuk. Ez agondolat zakatolt a fejében. Hiszen, hogyan is lehetne? Nem élvezhetik eléggéaz életet mert már-már megszállottjaik a munkának, pénznek és egyéb ostoba dogmáknakamit a század nevelt beléjük. Neki elég volt ha elment dolgozott megtette amimuszáj volt, hogy utána élvezhesse az életét. Ami jelen pillatatban a lányvárásában merült ki és a vele töltött időben.

 Mikor itt tartott gondolatbanlágy érintést érzett a vállán. Felpillantott és újra belenézhetett aleggyönyörűbb arcba amit valaha látott amivel sosem tudott volna betelni. Devalami nem volt a rendjén. Ajkai szárazak voltak orra pirospozsgás szemei pedigduzzadtak és vörösek. „Nemrég sírt.” Tovább tanulmányozta: gondosan vágottkörmeiről helyenként lepattogott a fekete lakk, ami arra engedettkövetkeztetni, hogy ideges volt és ő maga pattogtatta le. (ha másképp lenneújrafesti vagy egyszerűen lemossa de az ápolatlanság lehetetlen lett volna) Ujjaimeg megremegtek a még jelen lévő feszültségtől, bársony haja hátrafogva melyvisszafogottságot, zárkózottságot sugárzott.

 -Mit csinált?

 Elég volt ennyit kérdeznie.Tudta jól, hogy a lány régi szeretője tette ilyen állapotba. Még a válaszravárt a parkon át elnézett a város horizontján át a templomtoronyig amit égéppen látni lehetett ülő helyéből. Nem volt nagy hívő de ilyenkor mégis kérniszerette volna a felsőbb hatalmakat: adjanak neki lehetőséget, hogy megvédhessea lányt.

 A válasz hosszú volt éskimerítő. Mindenről részletesen beszámolt neki majd a karjai közt zokogott.Félt és bizonytalan volt. Egyre jobban félt attól, hogy mit tehet majd a másikférfi ha így halad ha hagyja, hogy így elnyelje az őrült fanatizmus. És féltattól, hogy egyszer eljön a pillanat amikor már nem talál rá. Amikor az álmaiújra üressé válnak.

-Nem fog megtörténni. –búgta mély hangján a lány fülébe olyan édesenami egy síró csecsemőt is elhallgattatott volna. – Nem csak egy álom vagyok.Nem hiszek benne, hogy ez így lenne. Csak meg kell találjalak.

 Olyan egyszerű ezt kimondani ésannyira egyszerű elképzelni. Azonban bárhogyan is jött létre ez a kapcsolatközöttük bármilyen hatalom segítette őket, hogy ilyen formában egymásraleljenek kegyetlen tréfát űztek velük. Bár hányszor próbálták elmondaniegymásnak hol élnek mi is a nevük sosem sikerült. Vagy elfelejtették vagy talánnem is mondták ki.

 Nem mozdultak és több szót talánnem is szóltak. Csak ültek egymás karjaiba temetkezve és élvezték a békét amitegymásnak tudtak nyújtani még véget nem ért. Amikor a férfi kijózanodott és alány már nem volt mellette feltápászkodott és megindult bár maga sem tudtahová. De nem tett meg ötven lépést sem amikor éles fájdalom szúrta át amellkasát. Odakapott és fekete ingjét tépte mintha az segítséget jelenthetne. Alevegője elfogyott és képtelen volt friss adagot juttatni a tüdejébe. Féltérdre rogyott és hörögni kezdett.

 Homály kúszott a szemei elé ésérezte hamarosan elragadja a sötétség. Azonban sokkal makacsabb volt ennél. Nemhagyta magát, nem adta át testét a fájdalomnak és a szenvedésnek. Bár egyrenehezebben tartotta magát az ég felé vetette a fejét és felüvöltött amitől újralevegő szökött a szervezetébe a homály pedig mintha visszább kúszott volna.

 Mielőtt mégis legyűrte volna aszervezetét gyötrő kín még látta, ahogy emberek veszik körül a hátára fektetikés mentőért telefonálnak.

 Mikor felkelt sokkal nyugodtabbvolt és újra energiával telinek érezte magát. A takarója melegen ölelte körbede még játszott a gondolattal, hogy a férfi erős karjaiban van, még az illatátis érezni vélte. Boldog volt. Mosolygott és dúdolt miközben készült ésvégigjárta a napi rutinját.

 Kilépett a ház elé és elindult abuszmegálló felé a nyári napsütésben. Az utca zsúfolásig telt emberekkel és őmindegyikükre rámosolygott. Voltak fiatalok, idősek, párok és magányosak,iskolába igyekvő gyermekek, babakocsit toló édesanyák, autójukat indítócsaládapák. A világ tökéletes volt. Nem álmodja, biztosan nem. „Nem csak egyálom vagyok. Nem hiszek benne, hogy ez így lenne. Csak meg kell találjalak.”ezt mondta. Elhitte, bízott benne és minden hitét ebbe fektette. Várt a buszraés sajnálkozva nézte az elszáguldó mentőt és remélte bárki is legyen bajbanrendbe jön. Majd megérkezett a tömegközlekedési csoda és ő mosolyogva szálltfel az emberek tömegével töltött térbe.

 Azonban a boldogság hamarelkezdett elszállni. Napok teltek el majd hetek. De nem álmodott róla. Nemtalálta mindemellett pedig a zaklatások száma egyre csak szaporodtak egyredurvább és rosszabb egészen addig tartott még a férfi megütötte. Ezután többnapi rendőrségre járás, majd ügyvédek látogatása még végre kapott egytávolságtartási végzést. Sajnos egyáltalán nem lett nyugodtabb ettől. Elteltígy egy egész hónap és álomba sírta magát minden nap és zokogva is ébredt.Minden szabadságát kivette, hogy rendbe szedhesse magát de nem javult semmi.Nem bírta elviselni szerelmének hiányát.

 Még nem egy éjjel álmábanrátalált. De mikor meglátta egy pillanatig úgy gondolta bár ne így lett volna.A férfi egy kórházi szobában feküdt kezében infúzió, teste végtelenülelgyötörve szinte porcelán törékenynek tűnt ott az ágyban.

 Kinyitotta ezüst szemeitránézett majd mint akit kicseréltek sápadt és élettelennek tűnő ara kipirultkissé és széles mosoly terült el rajta. Karját a lány felé nyújtotta akikönnyeitől küszködve odaszalad és finoman odabújt kedvese mellé.

 -A doki szerint le kell állnom adrogokról.

 A mély orgánum most sokkalgyengébb volt, nem volt olyan erős nem árasztotta magából azt az ellentmondástnem tűrő keménységet.

 -Akkor nem találkozhatunktöbbet.

 A lányt talán sokkal jobbanmeglepte saját válasza mint kedvesét. Hangja remegett a félelemtől azaggódástól és a szerelemtől.

 -Nem bírom ki ha bajod esik.Inkább élj és ne lássalak és szenvedjek örökké nélküled mintsem meghalj. Megkell ígérned nekem. Meg kell.

 -Ha meghalok a karjaid köztteszem majd. Addig nem.

 -Ígérd meg!

 -Nem tehetem.

 -Akkor sem látsz többé nemhagyom, hogy miattam tedd.

 Ezzel a végszóval felpattant észokogva robban ki a kórterem ajtaján onnan pedig a földre zuhant és felébredt.A földön feküdt és megállás nélkül hullottak a szeméből a kövér könnycseppek.Szabályozhatatlan és gátolhatatlan áradatként ömlött mintha sosem akarna végetérni. Egy napon és éjen át sírt, hol álomba zuhant közbe hol felébredt észokogott tovább szakadatlanul.

 Mikor sikerült abbahagynia asírást napokig csak ült otthon és meredt a semmibe még végül rászánta magát,hogy kimozdul és sétál egy kicsit hátha az majd megnyugtatja valamelyest.Fáradt volt zaklatott és végtelenül szomorú. Mindig csak az ágyat látta és azta törékeny embert akit megfosztott az élet minden erejétől és bármikormegcsókolhatja a halál. Nem hagyhatta. Nem nézheti végig amint belehal.

 Nem is tudta merre sétált csakment előre egyik sarkot a másik után hagyva amikor valaki megszólította.Megfordult és bár vérfagyasztó volt amit látott mégis kellemes nyugalom jártaát. Lesz aki megkönnyítse a szenvedését. Ez járt a fejében amint a volt vőlegényétnézte, őrületben lángoló tekintetét és a kezében tartott pisztolyt. Szavak semkellettek, tudta mi játszódhat le a férfiben. Végezni akar vele majd magával.Széttárta a karjait behunyta a szemét és várt.

 Amint felébredt a férfi tudta,hogy nem maradhat egy perccel sem tovább a kórhátban. Most nem volt drogokhatása alatt. Álmában látta szerelmét. Mennie kellett. Semmivel sem törődvekitépte magából az infúziós tűt magára húzta fekete pólóját, farmer nadrágjátés tornacipőjét majd sem orvosok sem ápolónők szólongatásával nem foglalkozvaelindult. Kilépett a vakító napfénybe és elindult bár maga sem tudta vajonmerre. Hagyta, hogy lábaid az ösztönei vezessék útvonalát a világ hatalmasságaiszabályozzák. Órákon át is tarthatott a városban a bolyongása. Dülöngélt mégkisség és úgy érezte teste bármelyik pillanatban cserben hagyhatja amikormeghallotta.

 Egy lövés hangja. Majd egyújabb. Futásnak eredt. Jelentéktelen kis sikátorban találta magát és hallotta aközeledő emberek hangját ami szempillantás alatt tompult el. A világ az idő ésminden egyszerre némult el körülötte. A lány ott feküdt egy férfi tőle alig párlépésnyire. Mindketten vérben úsztak amin a nap fénye táncolt. Oda szaladttérdre borult és karjaiba vette kedvesét.

 A lány még lélegzett. Alig-aligés kezdte elhagyni testét az ereje mégis elmosolyodott.

 -Hát tényleg létezel…

 Majd elhalt a légzés, tekintetekimeredt és örökre csendben maradt.

 Ez nem vízió volt nem álomcsakis a komor valóság. Vére a fülében lüktetett és úgy érezte mindennek vége.A ragyogó szemek üvegesen tekintettek az ég felé, hogy a felhők unott mozgásátfigyeljék.

 Meghalt.

 Nem volt többé. A férfi könnyeieleredtek és az ég felé emelte tekintetét majd üvöltésre nyitotta ajkait melyolyan erejű volt, hogy még az ablakok is beleremegtek. Közben emberek érkeztek,sikongattak szörnyülködtek és segítségért kiabáltak. De nem volt már segítség.Nem lehetett már mit tenni. És ekkor újra beléhasított a fájdalom.

 Örömmel fogadta az újabb szívinfarktus eljöttét és kérte, hogy repítse kedvese után. Imádkozott, hogyengedjék újra megtalálni a lányt egy szebb világban ha most rálelhetett. Abánat könnyeivel a szemében szívta be az utolsó levegőt majd szerelmére borult,hogy a halálban együtt utazhassanak.

 Miközben az élettelen testeketaz autókba helyezték a Nap virgoncan sütött már-már mosolyogni látszott atragédia felett. Az élet pedig mintha mi sem történt volna haladt továbbugyanolyan unalmasan és közömbösen, csendben addig amikor már ez a történet semjelent senkinek semmit.