Hol is kezdhetném, talán kezdem a legelején.

1987.07.29.-e. Egy meleg nyári kora este kezdődött minden. Körülöttem, félhomály, megszokott melegség, folyamatos dobogás. Már nagyon kényelmetlenül érzem magam. Olyan régóta fekszem már itt egyhelyben. Úgy érzem, hogy az összes végtagom elzsibbadt már, fészkelődök egy kicsit. Aztán hirtelen történt valami! Valami, ami még eddig sohasem! Egyre sűrűbben kezdtem hallani a dobogást. Mi lehet ez?

Nem tudom, de féltem.

Egy ismerős hangot halottam, de éreztem, hogy nincs minden rendben.  Ezek után láttam egy éles vakító fényt, gondoltam elindulok felé. Amint elindultam, éreztem valami hideget a fejemen. Mi lehet ez? Egyre jobban vakított a fény. Nem akarok kimenni! Jó nekem itt. Inkább maradnék még itt a félhomályban. De már késő volt. Körül ölelt valami, valami fény, érdekes hangok, furcsa szag. Hol vagyok? Nem tudom, de félek. Csendben vagyok. Nem tudom hova kerültem. Szemem sarkába valami van. Nem tudom mi az, de mocorog. Nem bírom tovább, inkább ordítok! Nem értem én félek és ordítok, de körülöttem mindenki örül? Aztán hirtelen egy ismerős hangot hallok. Azt a hangot, amit odabent eddig halottam. Annyit mond csak, hogy  - szia csöppség, már vártalak - Halva az ismerős hangot, kinyújtottam feléd a kezem. Aztán a karjaidba adtak. Az első simogatás ez volt. Ihletett csend volt. Ismerkedtünk. Először láttuk egymást. Te meg én. Arra gondoltam, új világ jön ma el. A csenden túl. Újra halottam a dobogást, amit eddig. Kezdtem megnyugodni. A szemeim úgy éreztem kezdenek lecsukódni. Úgy érzem elfáradtam. Nem sokkal később felébredtem. Hol vagy? Kerestelek. Itt vagyok egy szobában, valami üvegben, és mindenféle dolgok vannak rám kötve. Mi történt megint?  Csend van. Egy idétlen idegesítő pittyegés töri meg a csendet csak. Korházban vagyok. Egyedül érzem magam. Hol van az anyukám? Csak a folyosó visszhangzó lépései, a fertőtlenítőszag, és a remény ölelt akkor magához. Néha-néha halottam az ismerős hangot, de valahogy hiányzott. Egy nap magához szorított és elvitt magával.  Rengeteg új dologgal találkoztam. Új emberek ismertem meg. Mindenki körül ugrált. Teltek múltak a napok, s hetek. Egyre csak növekedtem, egyre több dolgot tanultam, és láttam. Legjobban az estéket szerettem. Azt mikor apával játszottunk. Nevettünk, fogócskáztunk. Egy reggel, olyan két éves lehettem, arra ébredtem fel, hogy anya és apa pakol. Nem értettem őket. Anya felöltöztetett és elindultunk. Elérkeztünk egy piros nagydologhoz. M ég soha nem láttam hasonlót. Mintha az égig érne. Az ablakai hatalmasak. Felszálltunk rá, s leültünk. Én anya mellett, apu velünk szemben.  És ekkor elindult alattunk ez a valami. Olyan furcsa volt és ijesztő. Csattogott, zörgött, kattogott. Oda hajoltam az ablakhoz és kinéztem. Láttam az elsuhanó fákat. Ahogy haladunk az ismeretlenbe. Kis idő elteltével, anyu újra elkezdett felöltöztetni. Talán megérkeztünk? Gondoltam magamban. De hova is? Nem tudom. Ezután leszálltunk egy teljesen ismeretlen helyen. Olyan csend volt, amilyet eddig még nem halottam. Talán túl csendes is a megszokottnál. Az elején még játéknak fogtam fel. De nem játék volt. Később kiderült, hogy ideköltöztünk. Egy számomra teljesen ismeretlen helyre.  Apu szülői házába. Ez a ház óriási volt. Rengeteg új felfedezetlen terület. Ismeretlen volt minden. Új illatok, új dolgok. Az udvar oldalában végig orgonabokor volt ültetve. Imádtam benne játszani. A sűrű ágai között, sokszor kihívást jelentett átjutni. Áprilisban mikor elkezdett virágozni, az mintha egy álomvilág lett volna. A friss orgona illata, nem fogható semmihez. Igaz, ez a finom illat nem csak engem vonzott, hanem kis apró zümmögő bogarakat is.

Azokat nem szerettem! Néha mikor megcsípet egy, olyankor mindig égető és fájó érzés fogott el. Nem bírtam ki sírás nélkül. Olyankor mindig rohantam apához. Imádtam őt, folyton a nyakába lógtam. Felnéztem rá. Képes volt, egy puszival jobbá tenni számomra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudott javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett

- ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal, bármivel.

A legelső gondolat, amire visszaemlékszek számszerűleg, az 1992. A nagyszobában ültem és rajzoltam. Mellettem egy kályha. Pattogó tűz. Hol égett fenyő, hol narancs illat terjengett a levegőben. Anya dobált rá a kályha tetejére időnként egy-egy narancshéjat vagy pár tüskés fenyőlevelet, és ettől nagyon jó illat lett. A fenyőlevelek szikráztak, pattogtak, olyan volt mintha kis hullócsillagok lennének a szobában. Volt egy régi NDK korszakból való hőmérőnk. Érdekes, bőr bevonatú mintás. azt rajzoltam körbe egy darab papír fecnin. Szépen behúzogattam a számozást a papíron, megjelöltem, hogy épp hány fok van bent a szobában. Megpróbáltam ugyan úgy lerajzolni. És végezetül odaírtam a lap aljára, hogy 1992. Ez talán a legrégebbi gondolat a fejemben. Sokan vannak úgy, hogy még kisebb korukra is emlékeznek, de én csak erre. Ez valamiért megmaradt. Olyan fura, hogy valamire emlékszik az ember, valamire nem. Emlékszem a legelső buszozásomra az iskolába, jól emlékszem. Igazán fura, mik maradnak meg az ember fejében. A születésemre például nem emlékszem. És nem bírom felidézni az első karácsonyi ajándékomat, vagy, hogy mikor vittek először a folyópartra, piknikre.

Nem sokkal az elköltözésünk után a nagymamám beteg lett, és ő is ideköltözött. Anyu ápolta. Sosem felejtem el, haja ősz, arca ráncos. Látszik rajta az idő vasfoga. Mennyi mindent élhetett már meg? Mennyi sok mindent látott a világban? Én is megélem ezt a kort? Nem tudom, ezt majd az idő eldönti. A középső szobában feküdt kint. Nem tudott beszélni, mindig csak bólintott, és mosolygott. Minden egyes reggel, miután felébredtem, rohantam hozzá valami édességgel. Legyen az cukor, csoki, bármi. Bármit vittem neki, ő örült. Szerettem ott ülni és nézni. Nézni üveges szemét, mosolyát.

Akkoriban kétháznyira tőlünk, lakott egy kislány. Edina volt a neve. Sokat voltunk együtt, szinte minden nap játszottunk. Egy őszi reggel nagymamám sajnos elment tőlünk. A temetésen, szörnyen zokogtam. Csak azt hajtogattam egyfolytában „Anya megszakad a szívecském”. S közben a kezem a mellkasomra helyeztem. Minden áron a szomszéd kislányhoz akartam menni. Talán itt találkoztam először a halállal. Nem értettem semmit. Mi is az a halál? Miért kell ilyen hirtelen történni-e mindennek? Miért mennek el azok, akiket szeretünk?  Annyit hajtogatott mindenki csak, hogy ez az élet rendje! Az emberek, ha már megöregszenek, elmennek egy szebb világba, ahol már pihenhetnek, és jól érzik magukat.