Élet az irodalomban

   Most éppen A jegyző című regényemet olvasom és javítom, keresem, kutatom benne a hibákat, az esetleges elírásokat, s miközben írtam a regényt, teljesen el voltam ájulva művészetemtől, elégedetten körmöltem a hosszú sorokat, most, mikor szembesülök saját szellemem termékével, finoman szólva el vagyok borzadva, micsoda szörnyszülöttet engedtem szabadjára; különösen ki vagyok hegyezve a szóismétlésekre, a túlságosan magyarázó mondatokra, hála istennek ezekből sikerült keveset leírnom; aztán kutatom az elképzelhető jeleneteket, élethelyzeteket, mert ha az Olvasó nem tudja elképzelni a regényem jeleneteit akkor elmehetek a picsába, finoman szólva lehúzhatom a szövegemet a WC-n, mert nem ér semmit… Nyugalmamat, azt a törékeny kis vázacskát, oly könnyedén söpörte el a jegyző úr krónikája, mint egy hurrikán, széttépte elképzelt álmaimat és vágyaimat, és két teljes napig élőhalottként lézengtem a világban, hiába a huszonöt fok árnyékban, a verőfényes napsütés, a szelek szárnyán élvezkedő álmaim, minden lekerült a kanális iszapjába, hogy nekem fejfájást és gyomorgörcsöket okozzon; a napokban hosszú órákat görnyedtem a gépem fölé, előttem a végtelen sorok kavalkádja, a szavak égették a szememet, és néha sírni, máskor röhögni akartam magamon, igen! röhögni akartam, mert a nyomokban felfedezhető humorom néha még nekem is tetszik. Két teljes nap, nem viccelek, drága hölgyeim és uraim, két nap szenvedtem, lézengtem, lázálomban baktattam a Nap alatt, átmelegedett szobámban üldögéltem, hogy kiseggeljek magamból valami megoldást, hogy végre meg legyek elégedve a regényemmel, immár a nem is tudom, hányadikkal; hiába írtam már krimiket, az én kedves felügyelőmről lekörmöltem már két remek regényt, most valahogy ingoványos talajra tévedtem, és attól félek, seperc alatt elnyel az undorító gőzzel megterhelt kanálisom.  

   Néhány éve már döngetem az irodalom irdatlanul hatalmas várának a kapuját, felváltva írom a novellákat, a regényeket, és mégsem került kiadásra tőlem egy megveszekedett sor sem, valahogy elkerül a szerencsének nevezett, hiábavalóan kergetett valami, nem talál rám a megoldás; úgy hiszem, saját dőreségem miatt nem látom a fától azt az impozáns erdőt, most meg különösen el vagyok keseredve, hogy az a regényem, amelyet olyan nagy gonddal írtam, olykor nem is ettem, csak átíveljek egy-egy fejezeten, szinte kivert a láz a jó meleg szobámban, hogy végre alkotok, hogy azt tehetem, amihez értek, és amit igazi szerelemmel művelhetek. Irodalom nevű szerelmem talán megcsalt, vagy csak levette rólam a tekintetét, talán nem vagyok elég jó neki, én nem tudom, pedig éjszakákon át az ágya lábánál térdeltem, már egészen kikezdte a szőnyeg a térdemet; az isten bassza meg, gondoltam az elmúlt két napban, önmagam elégedetlensége megmérgezte a mindennapjaimat, az étel ízét sem érzem, és még a teának is olyan íze van, mint a vacak víznek, ez így nem mehet tovább, gondolom magamban, aztán megnyitom A jegyzőt, elolvasok egy oldalt, és már megint a Halál hűvös szelét érzem a tarkómon!

   Én vagyok a hétköznapokban baktató halálraítélt, a lassú sorvadással fogyó emberke, aki ahelyett, hogy valódi arcát megmutatná az emberiségnek, inkább dőre kesergésre adja a fejét, csak azért, mert az egyik művében nem találja azt a kicsike szikrát, amelyet más műveiben oly könnyedséggel felfedezett; mint egy vírus, amely megfertőzte a műveimet, most aztán visszaolvashatom az összes szövegemet, de megvallom, félek, mert ha a többiből is kisül dilettantizmusom, akkor fogom a kapát, és a földeken keresek holnaptól munkát magamnak, vagy elmegyek egy vasgyárba a hulladékokat aprítani, ahogy Hrabal tette egykoron; biz’ Isten, felkerekedek, és megváltom halott világomat, aztán leteszem a tollat, többé Irodalom nevű kedvesem felé sem nézek! Olykor kifejezetten pesszimista hangulatba kerülök, szinte forrongok a belső feszültségtől, mindenféle képzeteim támadnak saját magam hiányosságaival kapcsolatban, és csak szenvedek, hogy néhány nap elteltével újfent nekivágjak az életnek, annak az életnek, amelyet kiharcoltam egykoron magamnak; talán nem is olyan dőreség egy-egy gondolatom, mint amilyennek első látásra hinném; újfent megbizonyosodom erőmről, bár ne higgye senki, hogy ez csak úgy megy, mint a levegővétel, vagy a sörök kortyolgatása, önmagunk felett való ítélkezésünk egyszerre könnyű és átkozottul nehéz, mert az ember önmaga szemében nem szívesen veszi észre a miniatűr szálkát, hát még az orbitális baromságait; én például évekig nem akartam elismerni mélyenszántó alkoholizmusomat, mígnem egyszer csak abbahagytam a piálást, még ma sem tudom, hogy miért; aztán ott vannak azok a gondolatok, amelyek olyan pozitívak, hogy várakat lehetne rájuk építeni, szilárdságuk több, mint meggyőző; nos, nekivágok az életnek, hogy elfogadjam azt a fajta művészetet, amelyet magamban, mélyen elrejtve hordozok, így még elérhetem álmaim egén azokat a távoli csillagokat, amelyek után éjszakánként néma könnyeket hullatok…

   A minap, elkeseredésemben elővettem a könyveim közül A kis herceg című kisregényt, hogy egyrészt megnyugtassam háborgó bensőmet, másrészt olvasni akartam valami meseszerűt, egy mesét, mivel én olyan messzire kerültem a meséktől, mint amilyen messzire csak kerülhet egy felnőtt ember a gyermekek világától! Mindjárt az első oldalakon túllépve rá kellett döbbennem, ez közel sem mese, bár lelkünk kicsike gyermekéhez kíván szólni, szerintem, nagyon bölcsen elítéli kicsit a végtelennek hátat fordító felnőtteket; határozottan tetszett Saint-Exupéry szövege, arról a hercegecskéről, aki kikotorta a vulkánjait, hogy kordában tudja tartani azokat az ő tűzhányóit, micsoda fantázia kellett hozzá; aztán nagyon tetszett annak a királynak a portréja, aki egy csöppnyi bolygón élt, és uralkodni akart mindenkin, akin csak lehetett… és én itt megálltam az olvasással, jó mélyen magamba néztem… és meg kell valljam, elszégyelltem magam, hogy én is uralkodni kívánok nem létező népek, nemzetek felett, az úgynevezett Olvasók felett; ugyan ki a fene vagyok én, hogy megszabjam az embereknek, mit és hogyan olvassanak, mikor még én magam sem vagyok tökéletesen tisztában a műveimmel! Jó tíz-tizenöt oldal után máris megkaptam az útmutatást attól a francia pilótától, aki a második világháborúban belezuhant a tengerbe, meg is próbáltam előkaparni magamból az én gyermekemet, és a kis szemtelen mindjárt a képembe is vágta, hogy milyen jogon ítélkezem én a gyermekeim felett, mikor őket szeretnem kéne, nem pedig elégedetlenül morognom, mint az a törpe a Disney-mesében, vádlón, ellentmondást nem tűrően A jegyzőre mutatott, hogy tessék, a te műved, szeresd, mert ha te nem szereted, ugyan ki szerethetné? Újfent kialakult bennem a keserű érzés, igazat kellett adnom az én kishercegemnek, a bennem lakozó törpének, hogy nézzem más szemmel azt a regényt, amelytől aludni is alig bírtam, figyeljek oda jobban, olvassam az Olvasó szemével a sorokat, képzeljem bele magam a jegyző úr helyzetébe, és máris nem leszek elégedetlen, mindjárt megjön a kedvem az íráshoz újra, és majd röhögök magamon, hogy a földekre akartam kirohanni kapával, kaszával; mindjárt neki is álltam, elővettem a regényemet, legyűrtem egy bögre forró teát, aztán olvastam, szakadatlanul, kíméletlenül, Olvasó szemmel… Hogyan is vethetném meg gyermekemet…? Üvöltöttek rám a betűk a regény lapjairól, néha suttogássá sűrűsödtek fülemben a hangok, aztán újfent felcsendült az óbégatás, és kissé úgy érzem mostanság magam, mint az örökösen magát gyötrő alak, aki szórakozásból, afféle passzióból tépkedi magán a húst, a bőrt; én vagyok a komoly, velős dőreséggel átitatott író, aki balga módon megveti az ő teremtményét, úgyhogy mindenképpen meg kell reguláznom magamat, különben maga alá gyűrnek az oldalak, a súlyosan leírt és könnyedén értelmezhető szavak; mondataim eklatáns gondolatai néhol transzcendenciába csapnak, és én nem vagyok elégedett, sőt bosszús vagyok…

   Hogy pontosan meghatározzam jelenlegi állapotomat, olyan vagyok, mint az állapotos nő, aki még csak az elején jár a kilenchónapos útnak, és azon morfondírozik, milyen lesz a gyermeke, hogyan fog élni, képes lesz-e nyújtani valamit az emberiségnek; ehhez hasonló állapotban fetrengek éjszaka az ágyamon, ha éppen nem asztalomnál ülök, hogy lekörmöljek néhány oldalt; oly nagy szerelemmel írtam azt az én regényemet, A jegyzőbe aztán belefeccöltem minden energiámat, aztán amit az oldalakon olvasok vissza, kőkeményen meggyötör, nem tudok aludni, még az étvágyam is elszállt, mintha nem is én írtam volna azokat a sorokat, márpedig én írtam, ehhez kétség sem fér; jelenleg birkózhatok magammal, hogy dilettáns vagyok-e, vagy csendes próbálkozó, meg nem értett zseni, vagy a proletariátusból kiszakadt íródeák…

   Immár túlhaladtam a regény felén, egy aprócska reménysugár pislákol a nagy sötétségben, ugyanis felfedezek itt-ott néhány felnőtt mondatot, gondolatot, mintha nem is lenne olyan rossz a szöveg, no, sebaj, drága gyermekem, csak az első felét kell átírnod, és máris jobb kedvre derülök, de a mély depresszió sem áll tőlem távol: újraírni egy fél regényt, az aztán embert próbáló feladat! Most erőt gyűjtök, teljesen belebetegedtem a regényem körüli mizériába, amelyet én magam gerjesztettem, mivel még egyetlen élő ember sem olvashatta el A jegyzőt; fáj a torkom, az éjjel lázam volt, úgy fáztam, mintha odakinn legalább mínusz húsz fokban vágtatott volna a szél, és még az orromat is négypercenként fújom, és már dobhatom is ki a megtelt tasakocskát; erőtlen vagyok, fáradt vagyok, erőm elhagyott, de azért átolvastam vagy három fejezetet a gyermekemből, három kemény fejezetem estem át, javítottam, töröltem szavakat, máshol átírtam egy-egy sort. Semmi az egész, mondhatná bárki… Igaza is lenne, semmi az egész, könnyedén libbenek át egyik sorról a másikra, olvasás közben néha fintorgok, mivel sírni nem akaródzik; én mindig arra törekedtem, mivel szeretem a kilométer hosszúságú sorokat, mondatokat, hogy egyik-másik mondatomat összevonva, két-három mondatból egyet faragjak, most kitépkedek a szövegemből szavakat, hogy rövidebbek legyenek, mert hihetetlen, de túlságosan magyarázóra írtam a mondataimat, pedig mindenképpen el akartam kerülni a részletekben való elveszést.

   Napjaim munkával telnek, héttől, fél nyolctól kövekkel foglalkozom, a műkőtől a gránitig, aztán loholok haza, hogy a különböző írásaimat górcső alá vegyem, és ásom egyre mélyebbre magam a sorok között, hogy megleljem a valódi hibát, ami miatt alig tudott dolgozni, ami miatt nehezen alszom el esténként. Aztán, hogy lelkemet kissé megnyugtassam, írni kezdtem ezt a szöveget, hátha kiírhatom magamból az én kis fájdalmaimat, mert bizony Isten, fájdalmaim vannak, egy kicsit a bizalmam is megrendült; én, aki az irodalom csúcsának tekintem a regényírást, képtelen legyek regényt írni, ez fájóbb pont nekem az ország sorsánál – ilyen az, amikor az ember mindent egy lapra tesz fel…

   Én nem ismerek más írókat, sajnos, nem állok napi kapcsolatban más alkotókkal, akik valamely művészeti ágban jeleskednek, így aztán nem tudom, hogy alkotás közben milyen kínokat kell átélniük más művészeknek, azt azonban tudom, a bőrömön érzem nap mint nap, hogy egyes esetekben az írás felettébb veszedelmes kínokkal jár, mintha az ember saját szövege égetné az arcát, hogy arcpirulás nélkül ki se meri adni a kezei közül a novelláit vagy a regényeit; itt állok, huszonhárom éves fejjel, megírtam már egy halom novellát, hat regényt, két színdarabot, száznál is több verset, és még mindig fájdalommal töltenek el a hibásan megírt sorok, még mindig nincs meg a kellő rutinom, hogy zsigerből kiírjam magamból az élményeimet, de hát ezt nem is várhatom, mivel minél többet tudok, annál inkább világossá válik előttem, hogy nem tudok semmit… Nagyon szívesen leülnék írókkal iszogatni, vagy egy kellemes ebéden részt vennék, ahol férfiak és nők megoszthatnák egymással az írás gyönyörűséges érzéseit, valamint azokat az érzéseket is, amikor mindannyian öngyilkosok akarunk lenni; bizony isten, össze kellene hozni egy nagy írótalálkozót, ahol közösen mosolyoghatnánk egy ultramodern fényképezőgépbe, túllépve a dicséretek és dorgálások felettébb fárasztó színjátékán; valóban szükség lenne egy ilyen találkozóra, ahol nem kéne magyaráznom semmit, mert a mondataimat megértik az egyívású emberek, és az úgynevezett Olvasókat ezúttal kizárnánk az összejövetelből, mert a laikusok némely kérdései kiborítanak; legyen írótáborozás, vagy íróvacsora néhány liter töménnyel, tánccal, zenehallgatással, vagy nyári éjszakai illatokkal megterhelt bogrács buli, jó vörösborral, házi pálinkával… 

   Odakünn a meleg dohog, mint egy izzadó szörnyeteg, én meg a náthával, torokgyulladással küszködöm, a regényemmel harcolok ott legbelül a lelkem mélyén, keresem benne az értéket, mert elsősorban magamban kell megtalálnom a derűt, a szépséget, a valódiságot, mert ha magamban nem találom ezt meg, akkor a regényemben hiába keresem, és ha a regényemben én magam nem találok semmi szépet, akkor bizony mások sem fognak benne találni semmi értelmeset. Életem az irodalomban eléggé egyoldalú, mivel én leginkább adni szeretek, kiadni magamból mindazt, amivel megáldott a Jóisten, megosztani másokkal azokat az élményeket, gondolatokat, amelyeket megérlelek magamban a hétköznapok szürke drapériái mögött; színessé téve napjaimat, krimiket írok, ponyvát, ha valakinek úgy tetszik, de, kérem tisztelettel, nekem a krimiirodalom sosem volt ponyva, én mindig sokkal többet láttam a krimikben, mint egyszerű bűntényeket, főleg Simenon regényei vannak rám letaglózó hatással, vagy Chandler kemény krimijei, amely történetek mögött mindig ott lappang a mély értelem, a társadalom bírálata, vagy éppen a megfelelőnek tűnő útmutatás; én szívesen írok krimiket, beléjük rejtem a mondanivalómat, hogy mi nem tetszett, vagy mi tetszett, mi az, amin szívesen változtatnék; számomra a mélylélektan az egyik legfontosabb, és miközben szinte irtom a kriminalisztikát a bűnügyi regényeimből, addig nagyobb teret adok a kriminológiának, merthogy én a miértekre keresem a választ, és sokkal érdekesebb egy gyilkost olyan szemszögből vizsgálni, hogy vajon miért követte el a tettét, mint megítélni és elítélni… Na, megint szépen elkapott az őrület, én papolok itt megítélésről, mikor a sárba tiportam szegény gyermekemet, ezt a krimi és szépirodalom határán táncoló művet, mély kritikával illetem fülledt estéken, amikor végre leülök, és javítom a soraimat; Jézus Mária, miket tudok én írni, szörnyülködök azokon a bizonyos estéken, merthogy én egyébiránt bele vagyok szerelmesedve azokba az én szövegeimbe, bevallom férfiasan, számomra mindig gyönyörűség az írás, és amikor este hazaérek, elfáradva, meggyötörve, az írás mindig feltölt energiával, talán ez az egyetlen, amihez valamicskét értek, el lehet képzelni, mekkora trauma nekem, amikor aztán szembesülök a bóvli soraimmal, meg az olyan mondataimmal, amelyeknél harmadik osztályban fogalmazásórán jobbakat írnak a diákok… Mert mitől jó egy szöveg? Tehetné fel bárki a kérdést, és csak hebegnék, lesném az ajtót, hogyan lóghatnék meg a válaszadás elől!

   A jó szöveg, szerintem, az életből van merítve, teli van élettel, lüktet a papírlapon, a betűk földöntúli táncot járnak az Olvasó fejében, és egy jó szöveg elolvasása után az ember úgy érzi, több lett valamivel, talán csak egy aprócska morzsával, de több lett, belékerült valami, amit, lehetséges, nem tud senki megfelelő módon definiálni, mégis van; Hrabal szövegei számomra ilyenek, vagy Simenon regényei, a Maigret-könyvek, aztán Updike Nyúl-sorozata valóságos kincs a világirodalomban: ezektől a szövegektől mind kaptam valamit: bölcsességet, útmutatást, az életről szóló meséket, országokról leírásokat… sorolhatnám reggelig, mi mindent köszönhetek ezeknek az íróknak; aztán ott van a hazai nagyságoktól Móricz Zsigmond, az egyik legnagyobb írónk, akinek olyan fantasztikus regényeket köszönhetünk, mint az Erdély-trilógia, vagy a Rózsa Sándor-regények; a Rokonok is egészen egyedülálló darab, vagy az Úri muri, Móricz csodálatos humorával… Még véletlenül sem említeném meg a Légy jó mindhalálig című regényt, mivel azt már annyian méltatták, hogy szinte unom a körülötte történő felhajtást, meg aztán, nem is az a legjobb műve a mi legnagyobb parasztírónknak… Victor Hugo, John Steinbeck, William Faulkner, hogy még említsek néhány kiemelkedő írót az én könyvtáramból; mind oly nagyszerű alkotó, akik a humanizmust, az emberszeretetet tűzték fel tollaikra, és írtak nagyszabású műveket, amelyek többet adtak az utókornak, mint a dőre találmányok, vagy az utólag kártékonynak ítélt gyógyszerek, ezért minden pénzemet könyvekre költöm, különösen a Pest utcáin fellelhető antikváriumi standokat szeretem, a dohos könyvek édeskés illatát imádom beszippantani; vásárolom az én kedvenc íróim köteteit, rendületlenül…

   Most éppen a saját regényemmel szemezek, mint egy hétpróbás nőszeméllyel, aki legombolja rólam minden pénzemet, összeissza az itallap legdrágább piáit, aztán lerágva, kicsontozva kivág az esőre, hogy próbáljak meg máshol szórakozni, viszlát, te lökött tarkoponyájú veréb; most ilyen lelkiállapotban vagyok, de barátkozom A jegyzővel, hogy nyugalmat leljek zavaros gondolataim között, mert ha én nem szeretem a regényemet, más sem fogja, és ha más sem fogja szeretni, nem is volt érdemes megalkotni az egészet… Vagy megszeretem gyermekemet, vagy kilököm a semmibe, a hideg űrbe, én pedig erre már nem vagyok képes, számomra mindig fontosabb a pozitívum, úgyhogy kézen fogva belépünk a halhatatlanok templomába, hogy áldozzunk Irodalom nevű feleségem-szeretőm oltáránál, hogy ugyan tekintsen le ránk egy percecskére, az apára és fiára, akik már annyit szenvedtek a napokban, hogy igazán kijár nekik a bőségből is, a szeretetből is… Ezért még érdemes élni…