Dühösen róttam a köröket a sötétben. A pocsolyákban fényes csillagok ringatóztak, tekintetem a fákat fürkészte, ahogy az éjszaka átváltoztatta őket. A világítás félelmetes árnyakat vetített a betonra, könnyedén, lendületesen futottam, nem törődtem a fájdalommal a lábamban, az oldalamban, a szívem körül. A zene hangosan tombolt a fülhallgatóban, egyenesen az agyamban szólt, kizárva minden gondolatot, minden kínzó képet. Nem engedtem közel őket, mert tudtam, hogy akkor elragadnak újra. A jól ismert kis hang egyre csak azt ismételgette a fejemben: "Ne bántsd! Se őt, se magadat!"

Nem álltam le vitatkozni vele. Megválogatom, kivel állok szóba...

A telefon mintha velem rezgett volna, izmaim bizsergését éreztem azon is. Egy darabig nem nyúltam a készülékért, majd végül anélkül, hogy lassítottam volna a futáson, lenyúltam a zsebbe és kivettem. A kijelzőre pillantottam, szememet elfutották a könnyek. Dühömben az árokba hajítottam a telefont, és tovább futottam, egyre gyorsabban, el a saját gondolataim, el a kínzó fájdalom elől. A kis hang újra beledumált az önsanyargatásomba: "Hülye vagy, menj vissza a telefonért és beszélj vele!"

- Kuss legyen. - morogtam félhangosan, ahogy elfutottam egy fiatal pár mellett. Döbbent tekintetük már-már megmosolyogtatott, bocsánatkérően legyintettem, de nem volt kedvem magyarázkodni.

A következő körben lelassítottam kicsit az árokparton, kíváncsi voltam, lába kelt-e a telefonnak. Gondolatban eljátszottam vele, hogy valaki más veszi fel, amikor legközelebb hív és kedélyesen elcsevegnek, miként én tettem azt annó egy téves hívás alkalmával. Vigyorogtam, majd megráztam a fejem. Hittem is meg nem is magamat.. Mindenesetre a telefon ott hevert a fa tövében, felvettem, majd zihálva tartottam a tenyeremben egy darabig. Üzenet várt rajta. "Nézd már meg te nagyon nemnormális!" - szólt a hang a fejemben újra. Kezdett az agyamra menni az állandó okoskodásával, még ha tudtam is jól, hogy igaza van. Megnyitottam az üzenetet. "Hiányzol" - csak ennyi, egyetlen szó.

- Mint tőr a szívbe, máris meghaltál... - suttogtam magam elé, letörölve a könnyeim...

"Te is nekem. Átkozottul. Gyere vissza. Ne engedd, hogy elküldjelek. Nem akarlak elveszíteni. Mutasd meg, amit látnom kell és harcolj értem! Velem, ellenem, értem, miattam! Söpörd félre a hidegvéred és a nyugalmad, veszítsd el a fejed és törd meg az ellenállásom! Légy erősebb, konokabb, elszántabb mint én. Ne törődj semmivel, csak gyere. Ne szólj, ne hívj, ne keress, csak csengess be az ajtómon és mondd, hogy kellek. Mondd, hogy van megoldás. Mondd, hogy együtt kettőnknek sikerülhet... Ne akarj a barátom lenni... Akarj mindent, akarj mindennél jobban! Erősíts meg, amikor megbillenek, nyújtsd a kezed, amikor ellöklek, simítsd hátra a hajam és súgd a fülembe, hogy szükséged van rám és hogy nem bírod nélkülem. Engedd, hogy szeretni merjelek és szeress úgy, hogy érezzem, nem kell más..." - nyögte a kis hang újra, helyettem, és nem érdekelte, hogy minden szavától reszketni kezdek.

Zsebre vágtam a telefont és tovább futottam. A mellkasom fájt, hinni akartam, hogy csak a tüdőm a levegőhiány miatt, de tudtam jól, hogy ez a kín nem múlik el semmilyen jógalégzéstől. Hideg cseppek hullottak rám, először észre sem vettem őket, majd ahogy az eső hirtelen alázúdult, belefeledkeztem a látványba. Mintha dézsából öntötték volna, a cseppek nem hullottak, hanem valósággal alázuhantak a magasból. Megálltam, az elemi erő ellen esélyem sem volt. Kiálltam az út közepére, arcomat az ég felé fordítottam, lehunytam a szemem és megnyitottam végre magamban a más-világot. Az eső életre kelt körülöttem, mint ezernyi pillangó suttogta a fülembe meséjét. Mosolyogva hallgattam szavait, ígéreteit, élveztem, hogy az ő hangján szól hozzám. Minden együtt töltött pillanat egy-egy esőcseppként pergett le előttem, keresztül rajtam. Megéltem minden másodpercet újra, lezárt szemhéjamon át láttam a villámok mindent felkavaró fényét, lélekig hatoló erejét. Bódultam tettem egy lépést előre, látni véltem őt, újraéltem az érintését, fájdalma, kétségei, gondolatai bennem sajogtak. Emlékképek vibráltak bennem, kitörölhetetlenül agyamba vésődtek, érzések hullámvasutaztattak, fülsiketítő dörgések nyomták el a külvilág minden hangját. "Csak Te és én. Csak Te és én" - hallottam újra magamban, hangosabban és erősebben, mint eddig bármikor. Felnéztem az égre, a Hold pillantott le rám elnézően, majd tovább terelte a szürke esőfelhőt, szelíden elcsitítva a vihart bennem is.

Hajamról víz csepegett a telefonra. Fogalmam sincs, mikor vettem elő. A kijelzőre pillantottam, megírt üzenet várt a küldésre. "Te is hiányzol." Vízcseppek mögé rejtőzött néhány szó csupán. Újra az égre pillantottam, mintha csak jóváhagyást vártam volna odafentről, majd halk sípolást hallottam. "üzenet elküldve"...