1. fejezet

A férfi mosolyogva nézett körül a kedves kis faluban. Olyan régen járt már erre, hogy hogy nem is nagyon emlékezett az öreg fákra és a kedvesen bólogató ágaikra, a megviselt épületekre, vagy a valaha jobb időket látott kerítésekre. Csak egyvalami rémlett benne olyan igazán nagyon, nagyanyja ölelő, szerető karja, és a szomszéd lány, akihez olyan gyakran átment, ha erre járt, és aki mindig tárt karokkal fogadta.

Valójában, ha tehette minden évben, olykor évente többször is lejött meglátogatni a nagyszüleit, mégis mindig úgy tűnt neki, mintha nem egy, de legalább öt év telt volna el, mióta erre járt.

Lassan leállította az autója motorját, és mélyet sóhajtva kiszállt. Újból körbenézett, és megállapította, hogy semmi sem változott, hogy ebben a kis faluban soha nem változik semmi. És talán éppen ezért volt olyan érzése, hogy ő maga viszont hatalmas változásokon esett át a legutóbbi ittléte óta.

Hát igen, most már lassan a középkorúak osztályába fog tartozni, ideje is volt megkomolyodnia. Tudta, nagyanyja örülni fog, ha még azt is bejelenti neki hogy menyasszonya van, hiszen már évek óta nyúzták, nyaggatták, hogy végre állapodjon meg, és kötelezze el magát. De még nem érezte eljönnie ezt az időt. Most azonban, hogy ráakadt Clarara, úgy hitte, itt a nagy alkalom.

Zsebre dugta hát a kezeit, és odaballagva az öreg kapuhoz, megállt. Még egyszer vett egy mély levegőt, hogy minden porcikája beszívhassa ennek a nyugodt környezetnek a friss illatát. A fák koronáiról alászálló pillekönnyű virágszirmok megcsiklandozták az orrát, és ettől tüsszentenie kellett. Ezért inkább sietve belépett az kapun, és elindult a ház felé....

Ahogy a bejárat felé haladt, a szúnyoghálós ajtó hirtelen kitárult, és két ragyogóan, örömmel teli szempár nézett rá döbbenten. Ám abban a pillanatban már ott csüngött rajta drága, régen látott nagyanyja. Úgy ölelte és úgy csókolta, mintha nem is az unokája, sokkal inkább az édes fia volna. És mióta Tomy szülei meghaltak már a fiú gyermekkorában, a nagyszülei nevelték, így valóban a gyermekük volt.

– Édes fiam! Ezt a meglepetést! Ez aztán az öröm! – sipákolta Helena, miközben nem győzte mellére szorítani régen látott unokáját.

Tomy mosolyogva hagyta, hogy nagyanyja kiélje az örömét, és csak akkor lépett hátrább, mikor már a szorítás gyengült valamelyest. Helena ekkor alaposan végigjáratta rajta a szemét, és megállapította, hogy unokája egy igazán jóvágású, helyes férfivá érett. A szívét átjárta az öröm és a boldogság, már csak azért is, hogy látja. Sietve beterelte a lakásba és hellyel kínálta, hogy mielőbb kikérdezhesse, hogy megtudja mi újság vele. Csak úgy itta a fiú szavait, főleg, mikor az rátért a menyasszonyára.

– Micsoda? Megnősülsz? Ezt nevezem! Csak így hirtelen? Igaz, már olyan régóta mondogattam neked, hogy itt az ideje, hisz nagyapád már a te korodban...

– Tudom nagyi. De nekem most jött el az idő.

– Jól van! Jobb később, mint soha. Nem igaz? Na és ki az a szerencsés kislány? -kérdezte az öregasszony, miközben szeretettel simogatta unokája kezét, és hallgatta annak beszámolóját a jövendőbelijéről.

Ekkor a konyhából hangos, éles zörgés hallatszott. Helena csak ekkor kapott észbe, hogy a szomszéd lány, Cintia átjött segíteni és épp a kávét főzi. Fel is kelt gyorsan és odasietett, hogy megnézze mi történt, mi ez a nagy zörej, bár ott legbelül nagyon is sejtette az okát.

Cintia ott guggolt a konyha közepén és egy összetört kávéscsészét próbált a lehető legóvatosabban összeszedni. Ám amint az ajtóra árnyék vetődött, és felpillantott, hirtelen a lélegzete is elállt. Ott állt Helena mögött a férfi, akiről annyi éven át álmodozott, aki szinte minden nyáron itt volt vele. De most mégsem ugyanaz volt, hiszen vőlegény. Vőlegény, és nem az övé. Pedig a szíve mélyén mindig is azt hitte, hogy egyszer, majd ha Tomy elég érett lesz hozzá, őt fogja megkérni, hiszen... de tévedett! Mekkorát tévedett!

Már meg is bánta, hogy reggel nagy elhatározással átjött a szomszédba, Tomy nagyszüleihez, hogy segítsen Helenanak a befőzésben. Már épp végeztek és egy kávét akartak inni, mikor megérkezett a férfi. Cintia úgy gondolta, hogy akkor Tomynak is tölt egy csészével és meglepetésként kiviszi neki, hiszen a férfi bizonyára nem számít rá, hogy őt itt találja. Ám ahogy hallgatva Helena és az unokája beszélgetését a vőlegénységre terelődött a szó, Cintia szíve nagyot facsarodott, és elejtett a kezéből mindent. Erre a csörömpölésre léptek a többiek a konyhába, és néztek rá olyan különös tekintettel.

– Bocsánat, csak kicsúszott a kezemből. – szabadkozott a lány zavartan, és lehajtva a fejét a szilánkokra koncentrált.

– Várj, segítek! – ajánlotta a férfi, és kikerülve nagyanyját elővette a szekrény aljából a kis seprűt és a lapátot, és a kisebb darabokat összesöpörte. Majd, miután kidobta a szemetet, és elpakolt, megvárta, míg a lány is ezt teszi, hogy aztán pajkosan rákacsinthasson. – Ez aztán a fogadtatás. Rögtön edénytörés. Mi rosszat tettem?

Bár a megjegyzés humoros volt, Cintia szívét mégis keserűség járta át. – "Hogy mi rosszat?" – gondolta magában – "Azt, hogy nem engem szeretsz!" – De hangosan nem reagált a megjegyzésre, csupán halványan elmosolyodott és zavartan, rá sem nézve Tomyra arrébb sétált. Azért még eldünnyögött egy "Isten hozott"-tat, de ezzel le is tudta a köszöntést. Ám ettől olyan mélységes és kellemetlen csend állt be közéjük, hogy ez még Helenanak is sok volt, így rögtön nekiállt magyarázkodni.

– Cintia átjött segíteni a befőzésben. Egyedül nem győztem volna. Igazi kincs ez a lány. – azt már nem tette hozzá, hogy reméli, Tomy menyasszonya is van ekkora kincs.

– Akkor bizonyára lesz télen mit enni. – jegyezte meg a fiú, majd még egy pillantást vetett a lányra, és visszament a nappaliba. Nem igazán gondolta át ezt az egészet. Idejön, és rögtön azzal nyit, hogy menyasszonya van. Holott ő maga is jól tudta, hogy ha nem is a szoros kötöttsége, de némi felelősség mégis ideköti Cintiához. A legmegfelelőbb az lett volna, ha neki mondja el elsőként, hiszen ennyit megérdemelne. De már késő volt visszakozni, már késő volt változtatni.

Jobb híján egyelőre csak zsebre dugta a kezét, és ácsorgott, hogy megvárja a lehetőséget, mikor négyszemközt beszélhet Cintiával. Nem szabadkozni akart, csak elmagyarázni, és visszaállítani a nyaralások jó hangulatát, ahogyan azelőtt is.

Miután Helena is kiballagott az unokája után a nappaliba, Cintia egy újabb csészét vett elő, és mind a hármuknak töltött bele a jó erős feketéből, majd egy tálcán egyensúlyozva, kissé remegő kzzel kivitte a többiekhez. – Meghoztam a kávét!

– És még a csésze is egyben maradt. – próbált vicces lenni Tomy, de csak azt érte el, hogy Cintia vetett rá egy rosszalló, majdhogynem hideg pillantást. A férfi úgy hitte, ebből mindent ért, de egyelőre nem akart ezen rágódni, így inkább a kávéjáért nyúlt, és belekortyolt.

Helena volt az egyetlen, aki ebben a zavaros ridegségben is feltalálta magát, mert csészével a kezében visszahelyezkedett a fotelba, és tovább faggatta az unokáját. Jobb híján Cintia is leült a kanapéra kicsit távolabb a férfitól, és hallgatta a beszélgetést. Persze próbált mosolyogni és jó kedvű lenni, mintha nem bántaná semmi, de ez nehezen sikerült. Tisztában volt vele, hogy nagyon is az arcára van írva amit érez és amit gondol. Ezért jobbnak látta, ha inkább azonnal hazamegy, és megpróbál túl lenni a hirtelen támadt keserűségén.

Így hát letette a már üres csészéjét a tálcára, majd sóhajtott egyet és felállt. – Helena néni! Szüksége van még valamire? Mert ha nem, akkor hazamennék. Van még egy kis dolgom.

– Persze drágám, menj csak! És köszönöm, hogy segítettél! Nem is tudom mire mentem volna nélküled.

Cintia még elrebegett egy „nem tesz semmit”-t aztán meg sem várva, hogy kikísérjék, sietve kilépett az ajtón, magukra hagyva a többieket.

Tomy egy darabig még némán nézett utána, de aztán visszafordult nagyanyjához, és rá figyelt. Úgy gondolta, mindennek eljön az ideje, így annak is, hogy tisztázzon mindent Cintivel. Most viszont Helena az, akinek mesélnie kell, és akit el kell halmoznia szeretetével, hiszen olyan régen látta.