Egy kis kaland az űrben

Előszó

Túl sokk minden történt azon a nyáron,de nem elég sokk hogy sokáig élvezzem.

Emlékszem édesanyám és Apókámra, akik olyan nagy szeretettel támogattak engem abban az időben és én nem számoltam azokkal a tényezőkkel, amiknek mostanság a része lettem.

Tudom, hogy ezek csak emlékek, de kinek nincsenek emlékei olyan örömtelikről, amikre szívesen emlékszik vissza.

Az elkeseredettség órájában, amikor ezeket a sorokat írom, soha sem gondoltam volna még álmomban sem hogy ezek valóságos tények, de higgyetek egy öreg matróznak!

Legalábbis nekem az volt, és az most is így visszatekintve a negyven évre, ami születésem óta eltelt.

Sokk mindent elfogok mondani azt is hogy hogyan keveredtem egy galaktikus űrflotta Admirálisává,és milyen cudar időket kellet meg éljek.

De persze voltak jó dolgok is ezekben az eltelt években, mert hát onnantól számit minden ahonnan elkezdődött! Nemde?

Az első emlékem most visszaemlékezve könnyeket fakaszt szemeimben, de próbálok erős maradni, hogy még a gyengeség legkisebb jelét sem mutassam.

1.

Kozmosz az írányitásnak.

Itt az írányitás.

Minden műszer zöld jelzést mutat.

Elkezdem a műveletet!

Rendben. Visszaszámlálás: harmincöt másodperc a hajtómű beindításáig.

****

Kedves nézőink, tájékoztatjuk önöket, hogy már csak alig pár másodperc van abból

a projektből, amelyet a világűrben fognak végre hajtani az Amerikai és a világ összes országa összefogásából, amely talán forradalmasíthatja az intergalaktikus közlekedést. 

A bolygónktól, mintegy kétszázezer kilométer távolságról fogják a műveletet végre hajtani.  

Relativitás elmélete előtt már izgatta az emberiség fantáziáját.

A Föld történelmi pillanatait élhetjük át kedves nézőink!

De most kapcsoljuk Houstont, ahol az eseményt láthatjuk.

Tíz, kilenc, nyolc, hét….

Minden műszer rendben!

Re fúziós kapcsolatok indítása kész.  

Négy,három, kettő, egy, indítás!

Személyes napló: Csillagidő 2035, egész 1202.

A nevem Peter Barax.

A kozmosz projekt másodpilótája és tudományos tiszte voltam, vagy vagyok… tökmindegy.

Négyen voltunk a fedélzeten, minden a megfelelő ütembe zajlott a kísérlet tizenkettedik percéig,

Igazából nem is tudom, hogy valójában mi történt, és mért én maradtam a négyünkből életben, hiszen minden reményem elveszet akkor, amikor egy anomália gerjedt a re fúziós hajtóműből.

Én legalábbis erre saccoltam.

Éppen a fénysebesség ötszörösénél jártunk, amikor egy hatalmas robbanás történt a Re fúziós tekercseknél. A külső burkolat integritása megszűnt és a hátsó modul levált.

Frank, Julia, és Neil pont ott voltak, és eltűntek a tér azon részéből.

Igazából teljes mértékben nem tudom megmondani, hogy életben maradtak vagy az ellenkezője, csak annyit tudok, hogy az a modul levált, amikor a robbanás bekövetkezett.

A részleteket nem igazán akarom elmondani, hiszen minden rögzítve van  B1,23N sorozatú fájlban.

Ha valaki kíváncsi, ott megtekintheti a projekt részleteit, és a baleset részleteit is persze..

Nem tudom, pontosan hol vagyok most jelenleg, de azt tudom, hogy hamarosan vége a dalnak – rám nézve.

A készlett, amit itt találok a kozmosz 1. en, az távolból sem ellengendő a túlélésemhez.

Meg aztán nem akarom felsorolni még, hogy még milyen tényezőknek kellene még lenniük, de mindegy, mert nem sokáig bírom már.

Max saccolni tudnám.

De minek? Ezt dobta a gép.

Persze minden lehetőséget figyelembe veszek, amíg fenn áll a józan ítélő képességem.

Próbálom biztatni magamat hangosan, hogy van remény, de amint ki tekintettem a kis ablakocskán, elment mindentől az életkedvem.

A tekercsek fele szétrobbant, és szétszóródva az egyéb törmelékekkel, kísértek utamon sodródva.

A segélykérő adás automatikusan bekapcsolt persze, de hát ki tud nekem fényévekre a földtől segíteni?

Mókásan nevetem egyet, amikor eszembe jutott a kis Eliot, amikor E. T- nek segített, hogy mindent megtett, hogy kapcsolatot létesítsen az űrhajójával.

Persze ez nekem annyival rosszabb, hogy nincs, aki segítsen.

Vajon hol a búbánatban lehetek? Tettem fel hangosan a kérdést magam felé, de persze nem jött válasz sehonnan sem.

Arra gondoltam, hogy otthon már biztosan lemondtak rólunk s azzal a tudattal vonultunk be a földi történelembe, hogy az első expedíció tragédiába fulladt s ezt négy emberi életet követelt.

Szinte láttam magamat és társaimat a hírekben és az újság címlapjain, hogy meghalt a négy asztronauta hősies halállal.  

Ők nem tudhatták, hogy én, legalábbis életben vagyok vagy a társaim haltak meg vagy ők élnek s ők hiszik, hogy én haltam meg…

Micsoda Dilemma…

Sokk minden kavargott a fejembe és persze nagyokat szórakoztam rajtuk, de persze nem volt itt mellettem senki vagy semmi sem, ami miatt szégyenkeznem kellet volna.

Míg így álmodoztam egyre jobban közelítettem egy csillag rendszerhez, ami nagyon érdekes volt. Láttam több bolygó rendszerhez hasonló alakzatokat, de igazából nem tudtam meg mondani, hogy mit láttam..

Vajon hol lehetek?

Besodródtam egy bolygó rendszerbe, és ha jól láttam, akkor egy kisseb planéta felé sodródtam.

Becslésem szerint úgy egy hónapig tartana az utam oda, ha nem jön semmi közbe.

A műszerekre pillantottam és próbáltam a távérzékelőkkel egy háromdimenziójú képet alkotni a rendszerről.

Szerencsém volt, mert tökéletesen működöt, így láthattam, hogy egy hármas csillag rendszerben vagyok és a központban 13. kisebb, nagyobb bolygók voltak.

Kiszemelt planéta jónak tűnt a felvételek láttán.

A hőmérséklete az egyenlítőnél durván 56 fok, de feljebb a sarkoknál, nevezzük északinak ott már elviselhetőbb a hőmérséklet.

Oké. Most már hátra dőlhetek és élvezhetem a kilátást….

Rábíztam magam az istenekre. Tudtam, hogy ez az, egyetlen egy lehetőségem. Több már nem lesz. Az előbb említett okok miatt.

A fékező rakétákkal szintbe állítottam a hajó sodrását a rádiuszon belül és vártam, hogy szép lassan oda érjek.

Figyelem a légnyomás csökkent!

Hangzott a computer hangja.

Na Fasza! Fújtam magam elé.

Már csak a mikulás hiányzik – mondtam magam elé.. 

Nagyot fújtam,

Ok akkor lássuk a medvét!

Ha a fékező rakétákkal xpy a négyzeten szorozva a tehetetlenséggel, akkor tizenöt percenként, max félóránként rá tolók egy picit, hogy hamarabb oda érjek.

Számításaim szerint kettőhét múlva elérem a bolygómat… így nem kell a motort bekapcsolnom, és a landoláshoz elegendő lesz majd a toló erő..”remélem”.

De mi lesz a lékkel? Mert valahol szökik az oxigén. Így biztos nem érek oda semmiféle segítség nélkül. Na, most már pánikozhatsz mondtam magam elé.

Akár hogy próbáltam keresni a lukat nem találtam. Lehet, hogy valamelyik műszer fal mögött van a mikronnyi méretű lék.

2.

Még így gondolkodtam a problémán, eszembe jutott hogy valójában szerencsés is vagyok és persze nem is.

Lehet, hogy szentimentális vagyok, de minden elcsöndesedik bennem, amikor egyedül maradok a csillagos éggel. Láthatólag most nem panaszkodhatok. 

Pásztorőseinket rémület fogta el az égbolt, az ezernyi, örökké csillogó szemgolyóra emlékeztető csillag láttán, engem viszont ilyenkor az elragadtatás kerít hatalmába. Ők még nem sejthették, milyen felfoghatatlanul óriási a világmindenség, és mégis töpörödött törpének érezték magukat a csillagok fensége előtt.

Nagyon jól tudom, hány tucat és hány száz parszek választ el valamennyi fénylő csillagtól, de mégsem érzem magam jelentéktelen senkinek fenyegető távolságukkal és tömegükkel szemben.

Nagyképűség talán, amit nem könnyű bevallanom, de én mindig is szerettem volna kinyújtani a kezem a távoli világok felé, szeretnék éppúgy villódzni, a fényemet változtatni, mint azok; szeretném ragyogó üzenetemet belekiáltani a világmindenségbe, hogy it vagyok!

Mégis it vagyok a semmi közepén elveszve, halálra ítélve.

****

 Folyt köv...