Margóra írt jegyzet egy döntésről, s annak kihatásairól

avagy

„Ha az igazság nem is szokott győzni - vagy nagyon ritkán -, azért még minden igazságtalanságon, fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.” (Ancsel Éva)

            Tavaszodott, a nap fényesen sütött, s kellemes illattal telt meg a lég, amikor a falú Nagy Asszony, oldalán egy ismeretlen hölggyel belépett az egyik helyi fodrászszalonba. Jó kedvűen, dagadó keblekkel mutatta be a jövevényt, mint az iskola újdonsült igazgatóját. Volt is mire büszkének lennie, hiszen két képviselőtársával – egyiküknek sem volt valóságos köze a nevelés-oktatás praktikáiról, hacsak az nem, hogy valamikor ők is lehettek diákok, s kiskorú gyermekeik némelyike még akkor is az iskolapadot koptatta – együttesen választották ki a jelöltet. Nem átallottak sok-sok kilométert autókázni, hogy a tanítónőt megnézzék munkaközben, s személyesen beszélgessenek el az iskola igazgatójával. A községben akadtak volna ugyan tapasztalt, a helyi iskolától független pedagógusok, akik talán szakszerűbben tudták volna megítélni a meglátogatott tanórákat, na de ilyen aprósággal nem foglalkozunk – gondolta magában a fő illetékes, mint a helység első számú felelős vezetője.

„Szimpatikus, kedves asszony ez az új igazgató, s milyen jó viszonyba került a két hölgy, főnök és beosztott egymással, alig egy-két hónap után.” – gondolták a falusiak, s megnyugodva nyugtázták – „végre rendeződött az iskola dolga.” S így is volt. Sok időt töltöttek együtt, beszélgettek, együtt jártak fodrászhoz, ahol persze szót ejtettek az iskola dolgairól is, de hisz kis falú vagyunk, mindenki, mindenkiről, mindent tud amúgy is.

Az új vezető bevált! Parkosította az iskolát, ültettek, locsoltak, szülőkkel igyekezett kellemes, gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani, versenyeket szervezett, egyszóval új arculatot teremtett az iskolának. Gyakran kísérte haza a Nagy Asszony gyermekeit a napközi után, hogy aztán visszatérve a műintézménybe, éjszakába nyúlóan tegye a dolgát. Ám egyik napról a másikra, derűre ború következett. A barátságnak, mintha befellegzett volna. Már nem kísérgette a gyerekeket haza, nem voltak traccspartik. Ám következtek az elszámoltatások, mondván fizessen bérleti díjat a szolgálati lakásért, számoljon el a vasgyűjtés összegével pont úgy, mint a valamilyen kirándulásra beszedett pénzzel, stb. Talán csak valamely nem e földi teremtmény tudta volna megmondani eme pálfordulás eredeti és valós okát. Minden esetre egy szép napon revizor állított be az iskolába, akit tudja Ég honnan kerítettek elő. Az viszont már bizonyos, hogy készített is olyan jegyzőkönyvet, amilyen abba a bizonyos Nagy Könyvbe mag vagyon írva, meg aztán amilyet „megrendeltek” tőle. Volt abba szidalom, elmarasztalás, számonkérés bőségesen. Az már csak hab a tortán, hogy a vizsgálódó hölgynek semmiféle jogosultsága nem volt úgymond a pedagógiai, értsd nevelő-oktató munkát, s az azzal összefüggő törvényességi előírások betartását ellenőrizni, mert hogy csak pénzügyi ellenőrzéshez volt „jogosítványa”, s mivel az iskola nem volt önállóan gazdálkodó intézmény, e feladatot az önkormányzat végezte, hát sok ellenőrizni valója nem igen lett volna, persze csak ha az a volna, ott nem lett volna… Minden esetre arra jó ürügy volt, hogy az igazgató ellen azonnal fegyelmi vizsgálatot indítsanak a helybéli honatyák. Vizsgáló biztosul maguk közül az egyik élemedett korú, tapasztalatokban bővelkedő, jogvégzett embert választottak, aki azonnal megtette a lehető leghozzá nem értőbb javaslatát, vagyis, hogy azonnali hatállyal függessze fel állásából a „komoly testület” nevezett vezetőt! Persze senki sem gondolkodva, feltették a kezüket, s a javaslat határozattá vált. Hopp! Ekkora baklövést! Hiába mondták egyes jóakaró személyek, hogy „ezt ne tegyétek, számoltassátok el, ha kell kapjon a Kjt (értsd Közalkalmazottak Jogállásáról szóló Törvény) szerinti legenyhébb fokozatú fegyelmi büntetést,  megrovást, figyelmeztessétek, szabjatok határidőt az állítólagosan elmulasztott feladatok pótlására. A munkaügyi bíróság a közalkalmazottnak fog igazat adni, s ebből nagy baj lesz…, mert hát mit is csinált? Megkárosította a népgazdaságot, perverz módon viselkedett tanítványaival, ölt, rabolt, garázdálkodott?” De hajthatatlanok voltak. Nagy bűne lehetett az asszonynak.

            S következett a nyilvános (ezt a fegyelmi vizsgálat alá vont személy kérte, mondván neki nincs semmi takargatni valója) fegyelmi tárgyalás. Hogy mindez mikor volt valójában, nos ez teljességgel érdektelen, annyi azonban bizonyos, hogy nevezett személy  munkába állását követően alig telt el, a nyári szünettel együtt fél esztendő! A tárgyalást a Nagy Asszony vezette, és segítségére sietett jobb keze, a falú jegyzője, Eötvös Józseftől kölcsönözve a szófordulatot. Záporoztak a kérdések, s velük együtt az indulatok is elszabadultak, s zúgva-bőgve törték át az emberi moralitás és normalitás gátjait. Az előbb említett jóindulatú egyén itt is igyekezett segítségül lenni, de csak azt a választ kapta a Nagyoktól, hogy „hallgatóságként vehet részt a tárgyaláson… (meg), hogy bekiabálásaival ne zavarja a tárgyalás menetét, ellenkező esetben kénytelen lesz (értsd a Nagy Asszony) kiküldeni a teremből… (meg, hogy) nem kérdezték az ügyben a véleményét. Nem kell a butaságot szajkózni.”

            Azóta épp hat év telt el. A főszereplők már árkon-bokron túl vannak. S a végkifejlet? Nos, az ügyből fakadóan többszörös pervesztés. Egyetlen vigasz, hogy az eredmény viszont itt maradt, mintegy húsz millió forint, no persze mínuszban, az elmaradt bér, szabadság, stb. címén. S hogy mi motivált e szösszenet megírásakor? Ugyebár, ha anno nem a tárgyalóterem elhagyatásával fenyegetnek, s hagyják, hogy szajkózzam csak a butaságokat, elkerülhető lett volna a pénzkidobás, mert ugye akárhogy is számolok, ha a 20 000 000 ft-ot az 1000 fős lakosság kapná meg karácsonyi ajándékként… (Természetesen ez lehetetlenség lenne, de érdekes és érdemes eljátszani a gondolattal.)

Zárógondolat helyett idézek az 1990. évi LXV. a Helyi Önkormányzatokról szóló törvényből: „90. § (1) A helyi önkormányzat gazdálkodásának biztonságáért a képviselő-testület, a gazdálkodás szabályszerűségéért a polgármester felelős.”