A fiú az erdő felé tartott. Számára mindig nyugodt volt ez a hely, távol mindentől és mindenkitől. Itt szüntelenül utat engedhetett feltörő gondolatainak, melyek jó ideje folyamatosan feszítették őt belülről. Legtöbbször nem tudta, mi ez a feszítő érzés, de hirtelen megszűnni indult, mert hallotta a madarak hangját és minden egyes szippantással megtisztult lelke, mintha a beszívott levegő simogatta volna belülről, mintegy feloldást adva számára.

Kezét kinyújtotta az ég felé és energiát kért. Tenyereit a nap felé fordította és hagyta, hogy annak melengető sugarai áthassák egész lényét. Szemét becsukta, elképzelte, hogy feltöltődik és a belső feszültséget kiengedi magából, a helyére nyugalmat ültetve. Előtte három hatalmas fa állt egymástól körülbelül 10 méterre. Az arany középutat követve a középső fához lépett, majd ismét becsukta szemeit. Átölelte a fát és ezzel együtt melegséget kezdett érezni. Földbe gyökereztek lábai szolidaritást vállalva a fával. A madarak egyre szebben énekeltek, dallamot játszottak, talán szívének dallamát.

Érezte, hogy valami közeleg, a levegő illata is megváltozott, ami miatt nyugalma gyengült. Ugyanakkor szíve egyre erősebben vert, már-már izzadt, de csukva tartotta szemét és úgy szorongatta a fát, mintha az élete függött volna tőle. Egy pillanatban erős szellőt érzett, ami elszakította a fától. Földbegyökerezett lábai kiszakadtak a földből, kezei megfáradtak.

Megérintette valami. Olyan érzése támadt, ami legtöbbször az embert felemeli, de ha a szele nem tartós, nagyon könnyen el is törhetnek a csontok. A vállán érzett egy forró pontot, mintha egy érintés lenne. Régen érzett már ehhez hasonlót. Remegett, majd összehúzta magát. Reszketve nézett hátra, de mihelyt ezt megtette, hirtelen megkönnyebbülést érzett. Mintha a természet súgta volna a fülébe a fiúnak, hogy forduljon meg, mert most van itt az ideje, hogy ne háta mögé rejtse félelmeit, szabaduljon meg most azoktól.

Megfordult, s fény ragyogta be az egész erdőt, a lány ott ült az öreg fán lógó hintán, és amikor a fiú észrevette őt, mintha minden arannyá változott volna. Korábbi vágyaiban nem tudta, hogyan néz ki, de igazából nem is érdekelte, csak érezte, hogy az univerzum ajándéka kopogtatott be hozzá. A természet azt súgta neki, hogy már megtanulta, amit meg kellett, végrehajtotta azt a sokak által lehetetlennek titulált feladatot, miszerint sosem tört meg, hanem mindig hitt ajándékában, és mindig legmélyebb érzelemmel élte meg ezt az érzést.

Néha elbukott, de mindig merített belső hitéből és száz százalékig biztos volt abban, hogy egy napon félelmeitől végleg megszabadul, mert sosem úgy tekintett a lehetőségekre, hogy birtokolja azokat, úgy élte meg azokat, mintha részese lenne.

Az erdő, ahova annyi ideje járt, s ahol azért fohászkodott, költözzön vissza belé a félelemnélküliség, hogy ne akarja mindig megérteni a megérthetetlent, hogy legyen bátor, amikor könnyebb lenne elmenekülni, hogy higgyen magában, amikor mások megpróbálják lebeszélni erről.

Ezen a délutánon beléköltözött a messziről jött félelemnélküliség érzése. Már nem félt a „szakadékoktól”, mert tudta, hogy a „hidak” miért olyan fontosak az egymás felé vezető úton: merni kell átkelni rajtuk, bár néha bennünk van az érzés, hogy mi van, ha pont alattunk omlik össze, szakad le. Már nem félt, mert a híd az óta épült, amióta megszületett ő és a lány, bár a munkálatok néha lelassultak vagy abbamaradtak, idővel mégis folytatódtak. Futni kezdtek egymás felé és azt mondta a lánynak:

-„Az én hidam a Te hidad is!”

-"Ami az enyém, az a Tiéd is"– felelte a lány. Majd ezt mondta a fiúnak: tudod, valahányszor elágazáshoz érkezünk, a könnyebb utat választjuk. Miután elindulunk felé, egy darabig talán úgy érezhetjük, minden a legnagyobb rendben alakul. Majd hirtelen szakadékot látunk meg előttünk. A legtöbben ekkor küzdelmeiket feladva alávetik magukat a zuhanásnak. Az embereket a saját hiedelmeik taszítják bele a szakadékba.  Mások ilyenkor azt látják, hogy bár a másik út emelkedőn felfelé vezet és hosszúnak, keménynek ígérkezik, elindulnak felé. Eközben azok, akik korábban alávetették magukat a szakadékba, hidat pillantanak meg a fáradtságosabb, nehezebb út végénél. Most már lekéstek a hídról, zuhannak szélsebesen lefelé. Akik pedig a hosszú út hívei, lassú menetelésükkel szépen felérnek az emelkedőn, hogy megláthassák közelről is a hidat, majd pedig átkeljenek rajta.

- "Ezért nem adtam fel soha a hitemet" – súgta a fiú örömtől könnyes szemmel a lánynak.

-"Ezért keltem fel minden egyes nap" – válaszolta a fiú füléhez hajolva.

Átölelték egymást, lefeküdtek egy tisztáson, és aznap nem szólaltak meg többé. Nem volt szükség szavakra. Gyönyörködtek a naplementében, majd a csillagos ég alatt szorosan összeölelkezve hajtották álomra fejüket.