Egy állhatatos kérő

   Péntek volt és este tíz óra, mikor leállította Frigyes a kispolszki motorját a péküzem parkolójában. Ez azt jelentette, hogy mire összecihelődik a munkához, már negyedtizenegy lesz, így tizenöt perc késéssel fogja kezdeni a műszakot. Ettől a főnöke persze teljesen ki lesz bukva.

   Kiszállt a kocsiból, közben egy didergő veréb behúzódott a még meleg kipufogóba, hogy ott töltse a fagyos decemberi éjszakát. Frigyes bezárta a járgányt, vállára akasztotta motyóját, majd miután néhány kartonpapírral leterítette a szélvédőt jegesedés ellen, elindult befelé az öltözőbe.  

   „A fenébe, megint elszaladt velem a ló – gondolta. - Az is lehet, hogy kirúg ez a fasz. Be kéne vezetnem a meló előtti pihenést.”

   Már átöltözött, és épp a két számmal kisebb sapkát próbálta ráfeszegetni a fejére úgy, hogy lehetőleg egyben is maradjon, és még nézzen is ki valahogy, mikor belépett főnöke az öltözőbe.

   - Frigyes! Hol a büdös picsában voltál eddig?! – kezdte a főnök, ki köszönni elfelejtett. – Mi lenne, ha hetente csak egyszer, egyetlenegyszer időben érkeznél?! MI?! A mocskos kúúúrva életbe! – aztán földhöz vágta a saját sapkáját és megtaposta.

   - Főnök! – szólalt meg alázatot sugalló hangon Frigyes. – Nagyon kérlek, ne idegeskedj! Pont az előbb, kint a parkolóban határoztam el magam végleg. De tényleg. Ha ezt még megúszom, többet soha nem fogok késni.

   - Hogy képzeled, hogy megúszhatod?! Úgy kibaszlak innen, mint macskát szarni!

   - Ne, főnök! – fogta könyörgőre, Frigyes. – Nagyon kell az állás, holnap szeretném megkérni a csajom kezét. Tudod, hogy ez mivel jár. Mit mondjak holnap az apósjelöltemnek? Azt, hogy: - Igaz, hogy el akarom venni a lányát, de melóm az sajnos nincs? De, nyugi, majd megoldom? – Ezt nem mondhatom neki, te is tudod.

   - Nem érdekel. Ilyen megbízhatatlan emberre nincs szükségem. Eddig is csak az volt a szerencséd, hogy nálunk nem divat szondázni. Minden alakalommal, mint ahogy most is, tele vagy szesszel. Túlságosan destruktív vagy egy munkahelyi közösséghez. És én ezt nem hagyhatom tovább.

   - Főnök, én tényleg megváltozom – mondta, közben azon gondolkodott, hogy mit jelenthet az a destru… izé. És ha rosszat jelent, akkor mennyire rosszat? – Esküszöm az anyám fanszőrzetére, hogy az előbb a parkolóban döntöttem így… Na, ok a téma?

   A főnök egy darabig hezitált, sóhajtozott, mint akinek légzési nehézségei támadtak, kisimítgatta a sapkát, visszarakta a fejére, aztán megszólalt.

   - Rendben van. Gondolom, nem kell mondanom semmit a továbbiakban eljátszható életeiddel kapcsolatban – azzal otthagyta.

   - Kösz, főnök! Meglátod, nem csalódsz bennem! – kiabálta utána Frigyes, majd kiment az öltözőből és célba vette a liszteszsákokat.

   A harmadik dögnehéz zsákkal botladozott a keverőgépek felé, amikor előkerült a WC-ről legjobb barátja és kollégája, Göncöl. Egy napon helyezkedtek el mindketten a péküzemben fél évvel korábban. Segédmunkások voltak, szakképzettséggel egyikük sem rendelkezett. Itt ismerkedtek meg, és igazi jó barátokká kovácsolta őket a sok munkahelyi piálás. Ami egyébként szigorúan tilos, de ahol állandó éjszakás műszak van, ott csak a legsúlyosabb kihágások vagy balesetek okán teszik szóvá.

   - Szia Frigyes! Előkerültél?

   Kezet ráztak, vállat veregettek.

   - Szevasz pajtikám! Most tényleg csak hajszálon múlt, hogy kihajítson ez a fasz.

   - Mi volt? Megint a csehóban koslattál egésznap, mi?

   - Áá, dehogy.

   Feltornásztak az ölükbe egy-egy zsákot, az erőlködéstől púposan, Pampalini lépésekkel odavitték a keverőhöz és ledobták. Az éppen lehajoló pékmesternek a képébe robbant a liszt.

   - A kurva életbe, nem tudsz vigyázni, hülyegyerek?! – méltatlankodott.

   - Dugulj el, vagy a szádba fingok! – válaszolt Göncöl. Csak poénos műbalhé volt, ami természetes a szesztestvérek közt.

   - Remélem az ellátmányt nem felejtetted el. Ma te vagy a soros – mondta Göncöl egy újabb zsákkal való birkózás közben.

   - Áá, dehogy – ismételte önmagát Frigyes.

   - Te, komolyan mondom, én is rajongtam az „Égből pottyant mesék”-ért, de hagyd már ezt a szar dumát, hogy: „Áá, dehogy”!

   - Áá, dehogy. Na jól van, igyunk egyet! Kezdek émelyegni – intett a pékmesternek, aki rögtön tudta, miről van szó.

   Frigyes, mivel ő volt a soros, elővette batyujából az ellátmányt. Két és fél literes kólás flakont. Azt a fajtát, amit nagyágyúként szoktak reklámozni. Fejtés előtti bor volt benne, jó nyúlós és kissé ecetes. Egy ilyen helyre pont tökéletes. Reménykedett benne, hogy segíteni fog, mert már cefetül érezte magát. Kezdett kimenni belőle a délutáni sörözés hatása és tapasztalatból tudta, hogy ez csak rosszabb lesz. Ha nem alussza ki magát az ember, hanem folyamatos ébrenlét alatt józanodik, olyan hányingere lesz, hogy arról koldul. Hacsak nem tölt rá, de az sem törvényszerű, hogy minden esetben segít.

   - Na, igyunk, hogy legyen hugyunk! – mondta Frigyes, lecsavarta a kupakot, slukkolt egy jó adagot, aztán körbeadta.

   Még el sem ért a harmadik szájhoz a flakon, Frigyes már úgy érezte, hogy zöldül a feje. Miután sikeresen visszanyeldeste a hányást közvetlenül megelőző édeskés nyálömlenyt, nagy nehezen megszólalt:

   - Basszátok meg, rohadtul hányingerem van!

   - Hoztál valami zsírosabb kaját? – kérdezte együttérzőn a pékmester.

   - Ja, töpörtyűt.

   - Hehe! – próbált humoros lenni, Göncöl. – Engemet az éhség gyötör, de jó lenne egy kis töpör… -tyűű!

   - Marha vicces – jegyezte meg a pékmester. - Egyél belőle, de ne csak magában! Az jót fog tenni – fordult újra Frigyeshez, aztán a kezébe adott egy sajtos stanglit.

   Előkerült a közel harminc deka zsírtalanított zsírszövet, és annak az egy darab stanglinak a kíséretében eltűnt az egész Frigyes gyomrában.

   - Mintha kicsit jobb lenne – mondta, bár nem volt túl meggyőző a hangja.

   - Meglátod, jobb lesz – nyugtatta a pékmester, majd felállt és odament a keverőkhöz.

   - Nagyon remélem.

   - Gyertek, borítgassátok az adalékot, hadd indítsam a gépeket! Majd utána még dumálunk… meg iszunk – jött az utasítás Frigyes és Göncöl felé.

   A két segédmunkás szorgalmasan adagolta az anyagot mind a négy keverőbe, annak rendje s módja szerint. Mindent a pék szavainak megfelelően. Jó húsz perc intenzív meló után a pékmester elégedetten összecsapta tenyereit és indult vissza az ivósarokba, hogy ott töltse az ilyenkor megszokott félórás holtidőt.  

   - Ok. Gyertek, ne zavarjuk a gépeket! Még a végén zavarba jönnek, ha ott ólálkodunk – mondta vigyorogva. – Frigyes, annyit tegyél még meg, hogy beizzítod a kemencéket! Köszi!

   Két perc múlva már újból kézről kézre járt a nagyágyú. Frigyes gyomra pedig nemcsak hogy nem jött rendbe, de sokkal rosszabb lett. Most már percenként kellett visszanyelnie a nyálömléseket.

   - Szóval, holnap lánykérés, mi? – mondta Göncöl.

   Frigyes nyelt egy nagyot, szinte hallani lehetett, ahogy gluggyan.

   - Igen, az – aztán nyelt még egyet. – Asszem, kibaszott a gyomrommal a töpörtyű. A kurva életbe.

   - Tudják a szülők, hogy kérőbe mész? – kérdezte a pék.

   - Aha, asszem a csaj már elkotyogta. Szerintünk az ilyesmit nem meglepetésszerűen kell csinálni, hogy legyen idejük megrágni…- nyelt még egyet. – Megfogadtam magamnak, vagyis inkább a csajomnak, hogy józanul megyek. Habár már nem sokat tudok rombolni az imidzsemen… Mindjárt kidobom a taccsot.

   - Menj ki a budira, ha ennyire szarul vagy! – mondta Göncöl. – Ha meglátja a főnők, hogy iderókáztál, biztos, hogy neked annyi lesz.

   - Nyugi, nem fogok rókázni. De ha most kimegyek és meglátom a klotyót, tuti, hogy azonnal kijön minden. És ha egyszer hánytam, utána fél napig képtelen vagyok leállni. Ötpercenként újra kell. Nálam nincs olyan, hogy kihányom magam és jó lesz. Viszont ha visszatartom, akkor elmúlik. Hosszú évek tapasztalata igazolja ezt az ellentmondásos… átkot.

   - Jól van haver, akkor igyál! – nyújtotta felé Göncöl az ellátmányt.

   Amint megfogta Frigyes a flakont, azonnal jött az inger, a gyomra pedig kíméletlenül összeugrott, hogy a száján keresztül passzírozza ki tartalmát. Elkékült fejjel és összeszorított állkapoccsal pattant fel a helyéről, bár tudta, nem fog elérni a WC-ig. Azt is tudta, ha a kövezetre csandázik és nem takarítja fel, még mielőtt a főnök észrevenné, akkor neki lőttek. Nem volt más választása, odaugrott a legközelebbi keverőgéphez és már csobogott is a boros gyomornedvvel higított darálttöpörtyű.

   - A büdös francba! – kapott a homlokához a riadt pékmester. – Miért pont a félkilós krumplis kenyérbe? Abból kell a legkevesebb! A kilós Coop-osban sokkal jobban eloszlott volna.

   - Ez volt a legközelebb, ne haragudj! – sajnálkozott Frigyes, szája törölgetése közben. Göncöl csak röhögött.

   - Jól van, semmi gond. Talán eloszlik benne annyira, hogy ne lehessen észrevenni – mondta a pék, aztán mindhárman előkapták a mobiltelefonokat, nehogy később megfeledkezzenek a figyelmeztetésről.

   „Semmiképpen nem szabad holnap reggel félkilós krumplis kenyeret venni! Hallod? Semmiképpen!” – ment a tiltás a családtagok felé.

   Göncöl és a pék megitták a maradék bort, Frigyest pedig hagyták aludni a sarokban, hogy másnap rendben legyen a gyomra. Persze arra ügyeltek, hogy azonnal ébreszthessék, ha megjelenik a főnök.

   A műszak hátralévő része gond nélkül eltelt. Minden kenyér, kifli és zsemle ki lett formázva, ki lett sütve és fel lett rakodva a kis furgonokra. Frigyes pihenten, lecsillapodott gyomorral mehetett ki reggel az öltözőbe, amiért nagyon hálás volt. Ezért meg is ígérte munkatársainak, hogy függetlenül attól, hogy ki a soros, három napig ő fogja hozni az ellátmányt. A két másik talán még a gyerekkori mikuláscsomagnak sem örült annyira, mint ennek a bejelentésnek.

   Miután átöltözött, elszívott még a haverokkal egy cigit, aztán kiment a parkolóba, hogy előkészítse a kocsiját. Lefeszegette a kartonpapírt a szélvédőről, nagy nehezen feltépte az ajtót, a papírt behajította a kalaptartóra, majd beült a jéghideg műbőr ülésre. Nagyon nem akart indulni a kispolszki. Ringatózott jobbra-balra, ahogy nyektette az indítómotor, de csak köhögött. Aztán harmadikra elkapta, és hatalmas fekete füstfelhőt okádva felbőgött a chopperhang. Az esti érkezést követően menedéket kereső veréb úgy repült ki a kipufogóból, mint egy puskagolyó.

   Frigyes hasonlóan a társadalom jóravaló tagjaihoz, minden kocsma előtt úgy haladt el, mint aki teljesen józan életet él. Egyenesen hazament és lefeküdt aludni, hogy kisimult arccal, alkoholszagtól mentes lehelettel jelenhessen meg délben a barátnő szüleinél.

   Tizenegykor ébredt és pontosan tizenkettőkor nyomta meg a gombot a kapu mellé ragasztott olcsó kínai jelzőberendezésen. Egy kis piros led kivillant, bent a házban pedig rákezdett az idegesítően nyekergő dallam, hogy kötelezően végigfütyülje szólamát. Hajni félrehúzta a függönyt, kinézett az ablakon és már rohant is, hogy beengedje lovagját. Egy öleléssel és rövid csókkal üdvözölték egymást, majd kézen fogva lassan elindultak be a házba.

   - Fricikém, most ne szúrd el légyszi, mert tökön rúglak! – trenírozta az agyát a menyasszonyjelölt.

   - Nem értelek. Volt már amit elszúrtam?

   - Tudod, miről beszélek. Válogasd meg a szavaidat végre! Legalább apám előtt! Hátha megbékél veled. Ne légy olyan laza vele, mint a haverjaiddal!

   - Ok persze, tudom miről beszélsz. Meglátod, úgy fogok beszélni előtte, mint gyerek a tanára jelenlétében.

   - Jól van, Frici. Akkor hajrá! – aztán beléptek az ajtón.

   Jó pár éve nem volt így kiöltözve Frigyes. Halványkék ing, piros csíkos nyakkendő, makkos cipő és egy idősebb haverjának a húszéves esküvői öltönye volt rajta. A fehér zokni szinte világított a bokáig érő nadrágszár alatt, arcán pedig a borotválkozás után visszamaradt száraz vérpettyek éktelenkedtek.

   Miután illendően köszöntötte a háziakat, a hóna alól letett az asztalra egy nagydoboz bonbont, az anyósjelöltnek meg átnyújtott egy akkora virágcsokrot, mint egy kisebb petrence. Ezután vagy fél percig állt a nappaliban lévő ebédlőasztal mellett, mire Hajni észbekapott a nagy sürgés-forgás közepette és hellyel kínálta az apjával szemben – nem akart magától leülni, valamelyik haverjától hallotta, hogy udvariatlanságnak minősül.

   Az apósjelölt nem igazán szerette Frigyest. Ki nem állhatta az élethez való hozzáállását, a szókimondó beszédstílusát, a kocsmázásait, az állandó bulizgatásait és, hogy folyton hallani róla olyan pletykákat, miszerint rendszeresen kurvázik – persze ez utóbbit Hajni soha nem hitte el. Vagyis, Frigyesnek sikerült folyamatosan abban a hitben tartania, hogy csak a maliciózus emberek intrikájáról van szó. – Ezen okok végett már majdhogynem viszketegséget kapott a családfő a vőjelölttől. Az igazság azonban az volt, hogy nem az említett életvitel bosszantotta legjobban, sokkal inkább az őrlődés amiatt, hogy neki soha nem volt bátorsága így élni. Mindig másoknak akart megfelelni, és már kezdi nagyon sajnálni az elfecsérelt éveket, még ha ez a családja javára is történt. Mintaemberré vált. Munka és család. Hogy néha kiszabaduljon és függetlenül kitombolja magát valahol? Az szóba sem jöhetett. Felmérések szerint, ha nem vált maximum ötévente munkahelyet az ember, akkor bizonyos fokú lelki torzulást szenved el. Hát ő nem váltott. Huszonöt éve volt börtönőr és elég hülye ahhoz, hogy erre büszke legyen.

   Frigyes ahogy leült, kezeit összekulcsolva az asztalra helyezte. Anya és lánya még a konyhában serénykedett az ebéd körül. Egymással szemben ült a két férfi. Előttük egy tányéron legalább húsz palacsinta, három csészében pedig darált csoki, vaníliás túró és valamilyen lekvár volt. Az asztal szélén lévő tálcán egy üveg bor és szóda két pohárral.

   Frigyes a fröccsözésre gondolni sem mert, hiszen attól mindig megered a nyelve, az pedig most nagyon nem lenne jó. Konzervatív család asztalánál ül, nem adhatja a maga sajátos stílusát. A palacsintákkal viszont nagyon szemezett. Csorgott a nyála és akkorákat nyelt, hogy egy alkalommal majdnem lenyelte a saját fejét. Egy darabig kínos csendben ültek, aztán végre megszólat a családfő.

   - Fricike!

   - Igen?

   - Szereted a palacsintát?

   - Szeretem hát!

   - Jó is az! – válaszolta bólogatva a családfő és ezzel le is lett zárva a palacsintás kérdés, Frigyes pedig nyeldeshetett tovább.

   Újabb kínos percek teltek el némaságban, hallgatva a konyhai csörgés-zörgést, mire a családfő úgy döntött, hogy tölt egy-egy fröccsöt. Nem szívesen tette, de nem engedte a lelkiismerete, hogy ezzel is szívassa a vőjelöltet – úgy érezte elég volt neki a palacsintás dolog. – Beszélgetni ugyan nem tudtak, de mire a két nő tálalt, megittak fejenként három fröccsöt.

   A konyhából minden finomságot felsorakoztattak az asztalon. Húsleves, főt hús, paradicsom- és fokhagymamártás, rántott hús, rósejbni, párolt rizs. Úgy ebédeltek négyen az asztal körül, mintha máris egy család lennének. Egyedül Hajni húga hiányzott a társaságból, aki a barátjánál töltötte a hétvégét. Beszélgettek, nevetgéltek az asztal körül. Csak Frigyesnek kellet egyfolytában koncentrálnia az elvárt szóhasználatra. Már-már úgy tűnt, hogy a családfő is kezdi elfogadni vőjelöltjét.

   - Jaj, mit felejtettem el! – csapott gyengén az asztalra Hajni, azzal kiszaladt a konyhába.

   Pillanatok múlva egy kiskosár szeletelt kenyérrel jelent meg.

   - A főt hús csak friss kenyérrel jó! – mondta mosolyogva miközben, mint egy meglepetést tette le a többiek elé a kosarat. – Töpörtyűskenyér – mosolygott még jobban. – Ilyen finomat még nem ettetek. Nagyon szeretem ezt a pékséget. A félkilós krumplis kenyerük szó szerint zseniális, de így, hogy darálttöpörtyűt kevernek bele, valami eszméletlen jó.

   Frigyes rögtön tudta, hogy mit nem fog enni. Szerencsére már bekajált rántott hússal, amiatt viszont lelkifurdalást érzett, hogy a saját szüleit felhívta éjszaka a pékségből, de Hajnit nem.

   - Fricikém, ha megoldható, ezentúl hozz el egy darabot minden műszakból, nehogy ne jusson a boltban! – mondta Hajni.

   - Hát… nem lesz több – rázta meg a fejét Frici zavartan.

   - Miért nem?

   - Ez valami olyasmi volt, mint mikor legyártanak valamiből néhány darabot és kész. Nincs több. Mint az emlékérmek a pénzverdéből – aztán gyorsan felhajtotta a negyedik fröccsöt.

   - Na, Frigyes! – szólalt meg hirtelen fennhangon az apósjelölt. – Szóval, miért is jöttünk mi most így össze?

   Hiába igyekezett megtartani a magára erőltetett jó modort a vőjelölt, a fröccsöktől mégis némiképp fellazult a fegyelem.

   - Hogy miért? Hogy megkérjem önöktől Hajni kezét – mondta és felállt a székéről. – Drága Apuka! Mivel ön a családfő… és tényleg az, úgy értem, nem az asszony hordja a nadrágot, így megkérem, adja nekem a lánya kezét!

   Bár nem tetszett a családfőnek az „apuka” megszólítás, nem tette szóvá. Úgy volt vele, előbb utóbb kénytelen lesz megszokni.

   - Úgy gondolod, hogy jó férje lennél a lányomnak?

   - Há’ még szép! – vágta rá határozottan és bunkón.

   - Mi a végzettséged?

   - Nyolc általános.

   - És ez szerinted elég?

   - Persze, hogy elég. Nézzen körül! Hiába a sok érettségizett ember, nem tudnak elhelyezkedni. Kitörölhetik a bizonyítványukkal a seggüket.

   „Ez nem normális” – gondolta apuka.

   - Nem gondolod, hogy érettségi nélkül már szóba sem állnak veled a munkaadók? Nagyon leszűkíted így a lehetőségeidet. Hogy fogod eltartani a lányomat?

   - Nyugi, mindig lesz melóm! A pékségben én vagyok a legmegbízhatóbb ember.

   - És mi a helyzet a sok zülléssel?

   - Az csak pletyka, ne tessék az ilyen hülyeségekre hallgatni!

   - Nem tudom, Frici… Nem hiszem, hogy jó férje lennél a lányomnak – mondta apuka gondterhelt arccal.

   - Ne szopasson már, Apuka! – vágta rá ingerülten a kérő aztán kiitta a keze ügyében lévő pohár tartalmát. – Most miért húzza az idegeimet? Nagyon jól tudja, hogy mindenképpen összeállok a lányával. Akár tetszik, akár nem! Punktum! Összeállunk, mint a grízes tészta.

   Hajni látta, hogy nem lesz ennek jó vége, de az apja előtt nem akarta beszabályozni Fricit. Nem akarta, hogy lássák, nem magától visszafogott a stílusa. Bár mostanra mindegy volt.

   - Frigyes – kezdte kimérten a családfő -, nem vagyok hozzászokva az ilyen hangnemhez. Én a lányomnak mindig is egy művelt, biztos egzisztenciával rendelkező férjet akartam. Nem egy züllött dumagépet. Ennélfogva te nem vagy alkalmas. Kész, végeztem.

   - Jaj, Apuka! Ne izéljen már! Adja áldását és meglátja, hogy jó férje leszek Hajninak!

   - Nem! – csóválta a fejét apuka, a nők csak némán figyeltek.

   - Apuka! Esküszöm az anyám fan… jó hírére, hogy mintaférj leszek!

   - Rendes munkád sincs! Lisztet adagolsz a pékségben! Ennyire vitted!

   - És maga? Egy smasszer. Sittesekre vigyáz. Ki az a marha, aki elvállal ilyen munkát?! Amúgy meg oda sem kell semmilyen végzettség. Minden hülyét felvesznek.

   - Most telt be a pohár. Takarodj a házamból! – mutatott az ajtó felé a dühös apuka. – Én meg még azt terveztem, hogy beviszlek a BV-hez.

   - Kit, engem? Soha! – mondta kifele menet Frici. – Akkor inkább életem végéig Zámbó Imrét hallgatok Beyonce-val váltogatva!

   - Micsoda?

   - Semmi – morgott magában, miközben beült a kispolszkiba. – Még ezt sem érti a hülye smasszer.

   A Hajnival való kapcsolatán természetesen mitsem változtatott ez a kis incidens. Továbbra is ugyanúgy elvoltak egymás örömére, mint addig. Pár hét után, mire nagyjából megbékélt a sértett apuka, ismét jöhettek az óvatos családlátogatások. Frigyes a legjobb oldalát mutatva, minden alkalommal apró ajándékokkal lepte meg anyukát, apukával pedig igyekezett minél kulturáltabb beszélgetéseket folytatni. Két hét elteltével barátinak nem mondható, de mindenképpen jó viszonyt épített ki az apósjelölttel. Így történhetett, hogy meghívást kapott disznóölésre.

   - Tudod Göncöl, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen faszán megértjük majd egymást az öreggel – mondta Frigyes, miután nagyot húzott a söröskorsóból. – Pedig azt is többször a fejemhez vágta, hogy nem vagyok normális… Tényleg! Szerinted normális vagyok?

   Göncöl, néhány másodpercig gondolkodott.

   - Hordasz női cuccokat?

   - Nem.

   - Szagolgatod mások hónalját?

   - Nem.

   - Akkor normális vagy.

   - Ah. Köszi.

   - Nincs mit, de még egyszer el ne kúrjad haver, ha már így összejöttek a dolgok – pislogott bambán Göncöl.

   Mindketten be voltak rúgva. Délután kettőtől söröztek a kocsmában. Csőtörés történt a munkahelyükön és mivel péntek volt, elkönyvelhettek maguknak egy hosszúhétvégét.

   - Dehogy kúrom el. Jól is jött most ez a katasztrófa a pékségben, legalább pihenten megyek holnap a disznóölésre. Megmutatom az apósnak, milyen dolgos ember vagyok. A piát meg egyenesen elutasítom.

   - Lesz pecsenye meg reszteltmáj? – kérdezte vágyakozva Göncöl.

   - Még szép, hogy lesz!

   - Hú, de jó neked! Figyelj! Nem lopnál ki néhány darab lesütött húst? Tudod, a zsebedben. Biztos nem fogják észrevenni.

   - Dehogynem. Lopok neked két zsebbel… Ha hozol még két kört.

   A körök oda-vissza kéregetésével szép lassan késő estébe nyúlt az idő. A kocsma bezárt, ők pedig beültek a kispolszkiba. Frigyes gyorsan elmormolt egy rövid fohászt, hogy beinduljon a motor - meghallgatásra talált, elsőre indult. Ekkorra már rég elfelejtették mindketten, hogy másnap Frigyesnek jelenése van, ahol főleg reggel lesz rá nagy szükség a disznó lefogásánál.

   - Gyerünk, taposs bele Frici! – türelmetlenkedett Göncöl a jobb egyben. – Ne várakoztassuk a pinákat!

   Húsz perc múlva a night club hölgyeit mustrálgatták, de nem tudtak azonnal választani. Megittak fejenként még egy vodkás narancsot, aztán Frigyes rámutatott az egyikre. Megbeszélték, hogy ketten fogják partiba vágni. Örült a hölgy a dupla tarifának és mindjárt felvezette őket az emeleten lévő szobába. Betessékelte mindkettőt a zuhanyozóba, ő meg lefeküdt a hatalmas franciaágyra és várt. Eltelt kábé tíz perc, mire felkelt és bement a két fürdőzőhöz. Furcsállta a dolgot, mert ilyen helyzetben szinte másodpercek alatt szoktak elkészülni a szexelni akarók. Ahogy benyitott, látja, hogy a két faszi fütyörészve fürdik töküktől a fejük búbjáig habosan, mint a honvédségnél, élvezve a meleg vizet. A sok piától egyszerűen elfelejtették, hogy kuplerájban vannak.

   - Hihetetlen. Ezt a két marhát! – mondta a nő, aztán dühösen visszament új kuncsaft után nézni. Ahogy leért a földszintre, odaszólt az ajtóban álló két gorillának.

   - Fennhagytam ezt a két buzit! Úgy látszik otthon nincs lehetőségük tisztálkodni… Mondtam, hogy előre kéne kérnünk a pénzt.   

   Felment az egyik kidobó a két fürdőzőhöz, felvilágosította és kitessékelte őket. Le is húzhatták volna tőlük a kialkudott tarifát, de régi törzsvendégnek számítottak. Hosszútávon gondolkodva többet buktak volna, ha elveszítik őket egy sértődés miatt. Így tehát nem történt más, csak egy ingyen zuhanyozás. Az orgia elmaradt.

   Már majdnem dél volt, mikor felébredt Frigyes. Azonnal tudta, hogy mit mulasztott el. Gyorsan összekapta magát és indult a disznóölésre. Bőven volt még alkohol a vérében. Nem fájt sem a feje, sem a gyomra. Még jól is érezte magát. Szinte részeg volt még, de nem tántorgott, csak a szájszaga volt árulkodó.

   Mikor megérkezett, javában folytak még a munkálatok. Az após a húsokat darabolta a böllérrel vállvetve, az anyós a hurkához való rizst pirította, Hajni a zsírszalonnát sütötte, Zsófi, Hajni húga pedig a beleket kaparta egy késsel, hogy majd megtölthessék kolbászanyaggal. Bundás, a család kutyája a név nélkül maradt macskával, egymást megtűrve békésen nyalogatták a földről a vért. Még a tyúkoknak is jó napjuk volt. Nem elég, hogy az összes szart azonnal felcsipegették, amit szerencsétlen disznó közvetlenül a nyakon szúrás után adott ki magából, de most még Zsófit is egyfolytában árgus tyúkszemekkel figyelték. Ahogy odaloccsantott számukra egy-egy adagot késével bélkaparás közben, abban a pillanatban egymás csőréből lopkodva boldog kergetőzésbe kezdtek.

   Ettől az idillikus képtől és az illatoktól rögtön kordult egyet Frigyes gyomra. Mielőtt indult volna a konyhába, gondolta előbb illendően üdvözöl mindenkit. Az apóshoz lépett oda először. Meglepően nyugodt volt a családfő, sőt vidám. Frigyes is jókedvű volt, hiszen még éltek benne az előző esti utózengések. Viszont megfeledkezett valamiről, amiről nem kellett volna. Arról, hogy apósjelöltje rendkívül konzervatív gondolkodású, szavait módfelett megválogató ember.

   - Tiszteletem az uraknak! – köszönt udvariasan Frigyes.

   - Szervusz, Fricikém! Hát megjöttél? Mintha kicsit késtél volna.

   - Igen, ne haragudjon! Keményen kellett dolgoznunk egész éjjel, ráadásul egy plusz megrendelés miatt rá is kellett húznunk három órát.

   - Semmi gond, nem érdekes. Hozott a böllér egy patronos pisztolyt. Nem kellett birkózni a kojcival.

   Aztán az apósjelölt úgy gondolta humorizál egyet és közben burkoltan a böllér tudtára adja, hogy Hajni lánya eladósorba került. Frigyes pedig mindig is értette a humort.

   - Na, Fricikém! Aztán melyik lányomat kéred feleségül? – kérdezte mosolyogva, jó hangosan.

   Zsófi épp akkor cipelt el mellettük egy lavórban legalább tíz kiló belet. Terpeszjárásban billegett ide-oda miközben úgy tartotta a nehéz edényt, hogy a hasához szorítva félig magára borította a tartalmát. Frici végignézett rajta, majd imitált egy betyáros bajuszigazítást.

   - Bassza faszom! – mondta hegykén egy hatalmas legyintés mellett. – Amelyiket adja, adja!

   A családfőnek egy pillanat alatt a fejébe tódult vérkészletének nagy része. Szinte hallani vélte, ahogy pattognak az erek a fejében. Majdnem mondott is valami durvát, de beharapta a száját, hogy ki ne csússzon rajta a beharapott gorombaság. A börtönszolgálat évei, melyekre piszkosul büszke volt, szociopata állatot csináltak belőle. Egy igazi magának való lelki nyomorékká vált. Legfőbb pszichózisa - minek köszönhetően nem bírta elviselni az obszcén szavakat, és művelt úriembernek képzelte magát – pedig azt szokta eredményezni, hogy Fricinek elég volt csak egyszer nem úgy szólni, és romba dőlt minden, amit szegény gyerek addig felépített jó magaviseletével.

   Visszanyeldeste dühét és bekiabált a konyhába.

   - Asszony, üss föl három tojást ennek a gyereknek és hajtsd el a fenébe!

   Frigyesnek, aki marhára be volt izgulva a pecsenyékre ez már sok volt. Egyébként is rohadtul utálta már a vén marhát, amiért képtelenség vele bármiről beszélgetni. Mindegy, hogy mekkora hülyeségeket mond egy-egy beszélgetés alkalmával és, hogy mennyire meggyőző a másik fél. Ő csak bután vigyorog, rázza a fejét és integet a kezeivel, hogy: neem nem, nem.

   - Milyen tojásokat, Apuka? – kérdezte elégedetlenkedve.

   - Olyan tojásokat Frici, amiket a tyúkok tojnak. Azért, nehogy szádra vedd a családunkat, mert éhesen lettél elzavarva – magyarázta lila fejjel a családfő.

   - Mi bajod van már megint, Apuka?

   - Hogy mersz tegezni, te?! Mikor ittunk pertut?!

   - Én csak viccelődtem a lányokkal kapcsolatban. Miért kell ilyen hülyeséget kérdezned, hogy melyiket… meg ilyesmi? Csak poénkodtam. Ok?

   - MIKOR ITTUNK PERTUT?!

   - Nyugodj már meg, mindjárt infarktust kapsz! Mi a faszt kell így hisztizni?

   - TAKARODJ A HÁZUNK KÖZELÉBŐL IS! – mutatott az utca irányába, habzó szájjal üvöltözve.

   - Ok, megyek már! Baszd meg a tojásaidat, elmebeteg vén állat!

   Itt már megszólalni is képtelen volt apuka, csak állt fújtatva, mint a bika, a feje meg szinte füstölt. Gumicsizmájától a nyakáig véresen és szarosan úgy nézett ki mintha egy horrorfilmből lépett volna elő.

   - Tudod mi a te bajod? A sok sittes közt hülyültél meg. Ez az idiótaságod, hogy konzervatív gondolkodás meg jó modor… Tiszta röhej. Meg az állandó okoskodásod. Pedig hülye vagy, mint a fasz!

   - TAKARODJ!!! – azzal megindult Frigyes felé.

   - Nyugi, Apuka! Nyugi, nyugi! – mondta Frigyes, közben kiszaladt a kocsihoz.

   Elsőre indult, pedig most elmaradt a fohász.

   A következő két hónapban titokban találkozgattak a szerelmesek. Ennyi időre volt szüksége Hajninak, hogy nagy könyörgések árán újra elfogadtassa apjával, Frigyest. Mindent megígért neki, még azt is, hogy ő maga fogja beíratni Fricit egy esti gimnáziumba. Azt is elhitette vele, hogy egy hipnotizőr segítségével minden létező trágár szót és kifejezést töröltek az agyából - ami – őszintén szólva – semmit sem érne, de így, hogy Frici is nagyon akarta a beavatkozás sikerét, összejött. Aztán apuka nagy nehezen beleegyezett, hogy megtartsák az eljegyzést. De a legszigorúbban kikötötte:

   - Egyetlen obszcén szót sem akarok meghallani! Mert ha csak egy is elhangzik, tudni fogom, hogy direkt engem akar idegesíteni a vőlegényed. És akkor… belenyomom a fejét a levesestálba! És nem fog érdekelni, ha többé soha nem áll szóba velem egyikőtök sem. Értve vagyok?

   - Igen, Apuka. Nem lesz semmi probléma, meglátod – felelte Hajni.

   Eljött a nagy nap, eljegyzésre készült a család. Hajni még egyszer emlékeztette Frigyest arra, amit már olyan sokszor sulykolt a fejébe. Hogy véletlenül se ejtsen ki egyetlen oda nem illő szót sem, és tanúsítson szolíd, kimért viselkedést. Miután megígérte Frigyes, hogy soha olyan kulturált nem volt még, mint amilyen most lesz, leültek ők is az asztalhoz. Anyuka kivételével – ki a konyhában serénykedett – már mindenki helyet foglalt. Az asztal közepén egy virágcsokor ékeskedett, a családtagok előtt pedig alpakka evőeszközök gyöngyházfényű étkészlettel. Ez utóbbit külön erre az alkalomra vásárolták a közeli kínai boltban. A férfiak előtt hideg sörök sorakoztak párásodó üvegekben, a lányok számára meg egy kétliteres kóla volt kirakva.

   Beszélgettek, mosolyogtak egymásra, néha megpróbáltak kierőlködni egy-egy kacajszerűséget apuka szánalmas poénjaira. És közben a két férfi iszogatta a sört. Nem kellett volna. Legalábbis Frigyesnek nem. Ugyanis útban az eljegyzésre, összefutott Göncöllel és megittak koponyánként három konyakot a kocsmában. Be merte vállalni Frigyes a kockázatot, hiszen tisztában volt vele, hogy nem lesz baj, ha nem iszik rá sört. Csak hát pont azt kapott az eljegyzési vacsora előtt, így bármennyire is vigyázott, nem volt képes kontrollálni laza stílusát. Még annak tudatában sem, hogy hónapokig készült erre a napra.

   A rádióban épp akkor kezdett Bangó Margit énekelni, mikor kilépett a konyhából anyuka egy nagy levesestállal a kezében.

   - Gyerekek, húzzátok félre a vázát, hadd férjek oda a tállal!

   Frigyesnek hirtelen eszébe jutott, hogy a kedvenc étele lesz második fogásra.

   - Anyuka! Picsába a levessel! Bassza félre azt a kurva vázát és hozza a nokedlit pörküttel!

   Mire befejezte kérésének felvezetését, a leves az asztalra került, neki pedig nem maradt ideje arra, hogy többet szóljon.